Új fejezet kezdődött a világtörténelemben 1985-ben, miután a Szovjetunió élére a reformgondolkodású Gorbacsov került. Hatalomra jutása után meghirdette a peresztrojka és a glasznoszty reformprogramjait, amelyek után a keleti blokkon belül megkezdődtek a mozgolódások az ellenzéki erők részéről, valamit olyan addigi tabutémák kerültek a felszínre, mint a szovjet csapatok csökkentése, majd kivonása.

A hidegháború történetében először intenzív párbeszéd kezdődött a két szuperhatalom között, ahol a szovjet fél ígértetett tett arra nézve a ’80-as évek végén, hogy csökkentik a szovjet befolyási szférába tartozó államokban a csapataik létszámát, valamint megegyeztek bizonyos fegyvertípusok leszereléséről. Moszkva nem hiába vállalkozott erre: Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetunió nem bírja tovább a fegyverkezési versenyt a Nyugattal szemben, ha tovább folytatják, belepusztul a kommunista birodalom.[1] Gorbacsov az 1988-as ENSZ közgyűlésén nyilvános bejelentette, hogy a kelet-európai államokból (köztük Magyarországról) három év alatt mintegy 50 000 katonát fognak hazaszállítatni, valamint 5000 harckocsit és 6 harckocsizó hadosztályt.[2] A bejelentéssel óriási lavinát indított el hazánkban az utolsó szovjet főtitkár.

Nem volt új keletű törekvés a szovjet csapatok kivonulása hazánkból. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legfontosabb követelése a „ruszkik haza!” direktíva volt, s bár ezt a felkelőknek sikerült is elérniük, de az eufória sokáig nem tartott, november 4-én „visszatértek”, és hosszú évtizedetekig maradtak Magyarországon a Szovjet Hadsereg katonái. Bár a forradalmat eltipró Hruscsov a romániai szovjet csapatkivonás idején felajánlotta Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának, hogy Magyarország területéről is hazaküldeti az orosz katonákat, de Kádár ezt elhárította. A magyar szocialista diktátor elutasítását azzal indokolta:

„ez a lépés felbátorítaná az imperialistákat.”[3]

Az igazság persze az: Kádár János tudta, csak így tudja megőrizni a szocializmust és saját hatalmi pozícióját az országban. Ha a szovjet katonákat hazaküldenék, félő lenne, hogy egy újabb ötvenhat törne a felszínre. Ennek okán a gorbacsovi ígéretig sem a magyar, sem a szovjet részről nem merült fel a csapatkivonás.[4]

1988 tavaszán Grósz Károly, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke, moszkvai látogatásakor vetette fel először a szovjet csapatok kivonását a magyar állam területéről.[5] A politikailag igén érzékeny kérdésre adott szovjet válaszról a rendszerváltoztatás után Grósz azt nyilatkozta a The Washington Post amerikai újságnak, hogy Gorbacsov már ’88-ban elfogadta a magyar kérést. A szovjet főtitkárnak csupán annyi kérése volt Budapest felé, hogy

„hangolják össze a szovjet visszavonással szükségessé váló védelmi intézkedéseket.”[6]

A legnagyobb ellenzéki erőnek számító MDF 1989. márciusi első kongresszusán elfogadta azt a határozatot, amelynek egyik fő pontja nem más volt, mint a szovjet katonák azonnali kivonulása és annak általános ismertetése.[7] A Kisgazdák is hasonló követeléssel rukkoltak elő ’89-ben:

„Követeljük a megszálló szovjet csapatok mielőbbi kivonulását és a kivonulási mielőbbi időpontjának nemzetközi megállapodásban történő rögzítését!”[8]

A fiatal demokraták képviselői is ugyanezt az elvet fogalmazták meg. A Fidesz 1989-es programja kimondta:

„[…] Haladéktalanul tárgyalásokat kell kezdeményezni a szovjet kormánnyal csapatainak Magyarországról történő legrövidebb időn belüli kivonásáról.”[9]

A második legnépszerűbb rendszerváltó politikai párt, az SZDSZ is a szovjet csapatok mielőbbi kivonulását sürgette.[10] Ebben a kardinális politikai követelésben értettek szinte száz százalékban egyet az ellenzéki rendszerváltó pártok. Az ekkor már agonizáló állampárt sem tehetett mást, maga is az ellenzéki követeléshez „csatlakozott”, diplomáciai és folyamatos tárgyalások útján próbáltak mindent megtenni, hogy Moszkva kivonja katonáit Magyarország területéről. Érthető e téren az MSZMP pálfordulása, tudták, a közelgő- első szabad- választásokon csúfos vereséget fognak elszenvedni, így abban a reményben hittek, ha sikeresen megoldják a nép eme követelését, akár jó eredménnyel tudnának az Országgyűlésbe bekerülni. Nem volt titok, a magyar lakosság legnagyobb része örült volna, ha a szovjet katonák végleg hazamennének az országból.

Mihail Gorbacsov az SZKP 1988-as kongresszusán bejelentette, hogy a „csatlós” államokból 1991-ig haza fog szállítatni mintegy félmillió szovjet katonát. Ezzel a reformbejelentéssel Gorbacsov végleg kiradírozta a Brezsnyev-doktrínát a politikai mindennapokból, valamint a szocialista berendezkedést sem biztosította volna tovább Moszkva a keleti blokk államaiban.[11] A gorbacsovi nyilatkozatot követően Matvej Burlakov, az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” Szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka megígérte, hogy hazánkból kivonnak 22 katonai egységet (egy teljes páncélos hadosztályt, egy kiképző páncélos ezredet, egy deszant- rohamzászlóaljat, egy vadászrepülő-ezredet, egy vegyvédelmi zászlóaljat és egy katonai tisztes iskolát). Burlakov a teljesítés időpontjának 1990 év végét jelölte meg.[12] Borisz Sztukalin, budapesti szovjet nagykövet 1989. február 1-jén tartott sajtótájékoztatójában közölte, hogy a kivonulást már áprilisban megkezdődnek.[13] Az ígéretet a szovjetek betartották, 1989. április 25-én indultak vissza a Szovjetunióba a Déli Hadseregcsoport első alakulatai.[14] Májusban újabb egységek indultak útnak a Szovjetunióba, az év végéig mintegy 12 000 fő hagyta el a magyar határt.[15] Bár Moszkva készséges volt a csapatkivonással kapcsolatban, de ekkor még csak a „részleges” hazaszállításban gondolkodtak, teljes kivonulás fel sem merült bennük.[16]

1990-re a magyar lakosság és a politikai ellenzéki körök egyre nagyobb hangot adtak arra nézve, hogy a szovjet birodalom katonailag (is) végleg vonuljon ki Magyarország területéről. A Németh-kormány már – a közelgő választások miatt – nem tudta tovább halogatni a témát, így komolyabb fellépésre szánta el magát Moszkvával szemben. Németh Miklós moszkvai „követelése” 1990 elején nem volt nagy diplomáciai siker: Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfő a kivonások helyett marginális kérdésekről kezdett tárgyalni a magyar miniszterelnökkel.[17] Végül hosszasabb huzavona után mégis célt ért az utolsó magyar kommunista kormány: sikerült megegyezni Rizskovékkal, hogy a Szovjetunió 1990 év végéig kivonja harci egységeit, 1991. június 30-áig pedig a technikai eszközeit hazánkból.[18]

A legnagyobb sikert az 1990. március 10-i Horn–Sevarnadze külügyminiszteri találkozó hozta. A két állam de jure megegyezett, hogy a Szovjetunió 1991. június 30-ig végleg kivonja Magyarországon állomásozó csapatait az országból. A magyar állam biztosította a szovjet felet, hogy minden tőle telhető támogatást megad, hogy biztonságosan és gördülékenyen menjen végbe mind az emberi, mind a haditechnikai kivonulás. Két nappal a külügyminiszteri találkozót követően indult el az első katonavonat Hajmáskér vasútállomásáról a Szovjetunióba; a szerelvény 1990. március 14-én lépte át a magyar határt.[19] Az addigi orosz „hadititokról” ekkor hullott le minden lepel, a magyar kormány a kivonuláskor tudta meg az „ideiglenesen állomásozó szovjet” hadsereg katonai és polgári létszámát, valamint az itt lévő hadieszközök pontos darabszámát. A Szovjetunióba hazaszállítandó személyi- és eszközállomány számszerűsítve:

100 380 szovjet állampolgár, amiből:

49 700 tiszt, tiszthelyettes és sorkatona,

18 673 polgári alkalmazott,

32 007 családtag;

27 146 harci eszköz, amiből:

21 726 kerekes katonai jármű,

196 rakétaindító-állás,

860 harckocsi,

2269 egyéb lánctalpas gép,

1473 egyéb harci jármű,

622 tüzérségi eszköz.

Ezen kívül a keleti szuperhatalomba kellett visszaszállítani 560 912 (!) tonna katonai felszerelést, lőszert, szerelési és egyéb anyagokat a magyarországi szovjet laktanyákból és katonai raktárakból.[20]

A tizenöt hónapos csapatkivonás sikeresen zajlott le, a szovjetek korrektül betartották a megígért határidőt. Az utolsó katonavonat 1991. június 16-án, 23:40 perckor indult el Mándok állomásról, és a záhony-csapi vasúti átkelőnél lépett ki az országból. A szovjet Déli Hadseregcsoport így végleg elhagyta hazánk területét. A Népszabadság szocialista napilap csupán egy rövid írást közölt Szólhat a harang címmel június 17-i számában. Meglepő módon nem csak a baloldali sajtó volt ilyen visszafogott: a Magyar Nemzetben csupán a harmadik oldalon jelent meg egy rövid, néhány soros MTI-hír a 1991. június 16-i történelmi eseményről.

Az utolsó orosz katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én, délután 3 órakor, Csap községnél, a Tisza-hídon hagyta el Magyarországot. Silov civilként lépte át a magyar határt, a „túloldalon” fekete Volga autó várta, amivel hazaindult a Szovjetunióba.[21] Silovot Annus Antal tábornok „búcsúztatta”. Silov búcsúbeszédében kiemelte, hogy a Szovjetunió maradéktalanul teljesítette minden kötelességét a kivonulással kapcsolatban. Ebben a pillanatban végleg megszűnt az idegen katonai jelenlét a magyar állam területén. Magyarország 1944. március 19. (német megszállás) és 1991. június 19. között megszállt európai ország volt, Viktor Silov távozásával vált 47 év után szabaddá, továbbá csak hazai katonai egység tartózkodott onnantól az országban. Napjainkban június 19. A független Magyarország emléknapja.

A szovjet kivonulás költségét száz százalékban a Szovjetunió fizette, ez közel 1 milliárd forintnyi hasznot jelentett a MÁV-nak. Igénybe vettek 92 vasútállomást a kivonásokhoz, a katonai eszközök berakodását 69 vasútállomáson végezték; a hazaszállításhoz a MÁV 34 529 vasúti kocsit biztosított. A 15 hónap alatt 1197 katonavonat indult a Szovjetunióba. [22]

Az Országgyűlés Környezetvédelmi bizottság tájékoztatása szerint a szovjetek az itt tartózkodásuk alatt közel százmilliárd forintos ökológiai kárt okoztak az országnak.[23] Viktor Silov és a teljes Déli Hadseregcsoport kivonulása után többen kiálthatták örömükben: TAVARISI KONYEC! Az ország de facto újra szabad és szuverén állam lett.

Felhasznált források:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1991_junius_19_az_utolso_szovjet_katona_elhagyja_magyarorszagot/ (2017. 05. 25.)

http://beszelo.c3.hu/cikkek/1989-a-vig-esztendo (2017. 06. 06.)

MTI, 1990. 01. 23.

Népszabadság, 1991. 06. 17. és 1991. 06. 20.

Magyar Nemzet, 1991. 06. 17. és 1991. 06. 20.

Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1914-1999. II. kötet. Szerk.: ROMSICS Ignác. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

ROMSICS Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon- könyvek, Budapest, 2003.

GYŐRI SZABÓ Róbert: A magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig. Helikon Kiadó, Budapest, 1991.

KESKENY Ernő: A magyar- orosz kapcsolatok 1989-2002. Századvég Kiadó, Budapest, 2012.

KELETI György: A szovjet csapatkivonás története. In: Hadtörténelem, 1992/4.

[1] Győri Szabó, 2011. 325.

[2]http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1991_junius_19_az_utolso_szovjet_katona_elhagyja_magyarorszagot/ (2017. 05. 25.)

[3] KELETI, 1992. 29.

[4] Uo.

[5] KESKENY, 2012. 47.

[6] MTI, 1990. 01. 23.

[7] KESKENY, 2012. 47.

[8] ROMSICS, 2000. 458.

[9] Uo., 480.

[10] Kis János, az SZDSZ alapító tagja és első elnöke a Beszélő című liberális folyóirat 10. szám. 4. évfolyamában megjelenő 1989: a víg esztendő című cikkében azt írta, hogy a „szovjet csapatok távozása nyilvánosan követelhető”. Ezzel kvázi Kis világossá tette, hogy az SZDSZ szintúgy a szovjet katonák kivonásának a pártján állt. Kis közölte, hogy kifejezetten örült, hogy Orbán Viktor Nagy Imre és társainak újratemetésén felvetette a szovjet csapatok kivonását, mert „Nagy Imrének egyebek közt éppen ezért a követelésért kellett meghalnia; hogyan lehetne a koporsója mellett hallgatni arról, hogy a szovjet hadsereg még mindig itt van, és mi még mindig a távozását akarjuk?” http://beszelo.c3.hu/cikkek/1989-a-vig-esztendo (2017. 06. 06.)

[11] KESKENY, 49.

[12] Uo.

[13] ROMSICS, 2003. 144.

[14] Uo. 145.

[15] Uo.

[16] KESKENY, 2012. 51.

[17] Uo. 52.

[18] Uo. 53.

[19] KELETI, 1992. 30.

[20] Uo.

[21] Uo. 34.

[22] Uo. 35.

[23] Népszabadság, 144. szám.