Amikor 2017 májusában a Liverpool hagyományos Players’ Awards rendezvényén Kenny Dalglish a pódiumra szólította Lucas Leivát, és átadta neki a Special Recognition Award névre keresztelt különdíjat, elismerésre került a brazil által 10 éven át tanúsított alázat, hűség és elhivatottság, amely tulajdonságok méltán emelték őt a klub legnagyobbjai közé.

Pedig az 1987 januárjában a brazíliai Douradosban született Lucas Leiva liverpooli karrierje – finoman fogalmazva - nyögvenyelősen indult, és úgy tűnt, nem hogy tíz évet, egyet is aligha húz le az Anfielden. Rafa Benítez azonban bízott a 20 éves tehetségben és tudta, nem véletlen szurkolt le érte 5 millió fontot 2007 nyarán Leiva anyaegyesületének, a Grémiónak. Lucas hazájában fiatal kora ellenére már ekkor ismert és elismert játékosnak számított, hiszen egyszeres Série B, és kétszeres Campeonato Gaúcho győztesként 2007-ben Zico, Romário, Kaká, Robinho és Tévez nyomdokaiba lépve addigi legfiatalabb játékosként elhódította a brazil bajnokság legjobb játékosának járó Aranylabdát, a Bola de Ouro díjat is.

Lucas remek teljesítménye számos európai élcsapat érdeklődését is felkeltette, a hosszú hajú brazil azonban legtöbb honfitársával ellentétben nem spanyol vagy portugál állomást, hanem Beníteznek köszönhetően a Mersey-parti együttest választotta, ahol hamar rájött, nem tud majd a Brazíliában elért eredményeiből megélni. Ő maga is elismerte egy interjúban, hogy a Liverpoolban gyakorlatilag a nulláról kellett felépítenie magát, és fizikálisan, valamint szellemileg is meg kellett erősödnie ahhoz, hogy megbirkózzon a Premier League meccseinek intenzitásával. A lassú átállás viszontagságosságát a nyelvi nehézségek is erősítették, de szerencsére a csapat dél-amerikai és spanyol ajkú közössége nem hagyta magára Leivát, akit a kezdeti időkben Fabio Aurelio, Reina, Fernando Torres és Arbeloa vettek a szárnyaik alá.

A brazil beilleszkedését a kőkemény versenyhelyzet sem segítette. Sokan azt gondolják, egy fiatal játékos csak jól jöhet ki abból, ha olyan riválisai akadnak a középpályán, mint Gerrard, Xabi Alonso vagy Mascherano, akiktől rengeteget tanulhat az ember, Lucas viszont folyamatos összehasonlításoknak lett kitéve, melyekben rendre alulmaradt, és amik nem tettek jót az önbizalmának sem. Bár a Liverpool történetének első brazil gólszerzőjévé vált, amikor 2008 januárjában bombagólt lőtt a Havant & Waterlooville elleni 5:2-re megnyert FA-kupa meccsen, a szurkolók képtelenek voltak megbarátkozni a középpályással. A Lucassal szemben tanúsított ellenséges hangulat 2008-ban egy Fulham elleni bajnokin hágott a tetőfokára, amikor a brazilt szégyenszemre kifütyülte a liverpooli publikum. A szurkolók frusztrációja ellenére Benítez a legnehezebb pillanatokban is kiállt a játékosa mellett, majd amikor 2009-ben eladta Xabi Alonsót a Real Madridnak, főhősünk liverpooli karrierje is fordulóponthoz érkezett.

A brazil ekkor már két éve tagja volt a Vörösök keretének, Benítez pedig egyre több lehetőséget adott felfedezettjének, aki élt is vele: kemény munkával komoly elismerést vívott ki magának a csapatnál, pályán nyújtott teljesítménye pedig csattanós válasz volt a korábban őt pocskondiázó szurkolóknak, így az érkezése óta hallható állandó gúnyolódások szép lassan elcsendesültek. Lucas hamar bizonyította, hogy alkalmas a Liverpool mezének viselésére, tekintélye és jelenléte pedig idővel nélkülözhetetlenné vált a csapat számára. Elkötelezettsége, teherbírása és rakkolós stílusa nyomán a Vörösök alapembere lett, ám 2010 nyarán - Benítez távozásakor - Christian Purslow (a Liverpool akkori vezérigazgatója - a szerk.) közölte a brazillal, megfelelő ajánlat esetén nyugodtan követheti a spanyol mestert. Lucas viszont – ahogy korábban nehezebb időkben is tette - nem ijedt meg a helyzettől, felvette a kesztyűt, és Roy Hodgsonnak is megmutatta, minden olyan erénnyel, értékkel és jellemvonással rendelkezik, amiket az edzők a játékosokban keresnek.

Hétről-hétre kiegyensúlyozott és magabiztos teljesítménnyel hálálta meg a bizalmat, így nem volt meglepő, hogy a Hodgson helyére érkező Kenny Dalglish is kulcsszerepet szánt a brazilnak csapatában. A Király nemegyszer nyilvánosan is méltatta a szürke eminenciásként robotoló Lucast, és bár tudta,

nem ő fog majd végigszólózni a pályán és kicselezni 5-6 embert, hogy aztán a kapuba bombázzon, de ő lesz az, aki stabilitást és szilárdságot ad a csapatnak, és aki képes lesz megállítani az ellenfél rohamait, ezzel átbillentve a meccseket a Liverpool javára.

Kiemelten fontos szerepét akkor kezdték el igazán értékelni a szurkolók, amikor 2011 novemberében a Chelsea ellen sikerrel megvívott Ligakupa-meccsen Lucas egy Bertranddal való ártalmatlan ütközés után a földön maradt, keresztszalag-sérülése pedig olyan súlyosnak bizonyult, hogy a szezon hátralévő részét ki kellett hagynia. Lemaradt többek között a Cardiff City és a Chelsea elleni kupafinálékról is, a Liverpool pedig megsínylette a hiányát és csak a 8. helyre futott be a bajnokságban. Sajnos a hosszú rehabilitáció lelkileg is megviselte a brazilt, aki a kilátástalan helyzetben néha úgy hitte, soha többé nem futballozhat majd.

Lucas a Dalglish-érában nyújtott teljesítményének köszönhetően 2011-ben elnyerte a szezon játékosának járó díjat a csapaton belül, felépülése után viszont már nem volt lehetősége együtt dolgozni a skót menedzserrel, akit a gyenge bajnoki szereplés miatt Brendan Rodgersre cserélt a vezetőség. Lucasnak 9 hónap kihagyás után azonnal harcolnia kellett az új edző kegyeiért és a játékpercekért, hiszen számára nem létezett más forgatókönyv, csak hogy a pályán tüsténkedve segítse győzelemhez a Liverpoolt. Ahogy korábban Hodgsonnak, most Rodgersnek is igazolta, hogy mit is jelent neki a Vörösök mezét viselni, és a klub iránti elkötelezettségéből fakadóan foggal-körömmel küzdött a kezdőcsapatba kerülésért. Ezt tette Klopp érkezésekor is, és hiába tűnt úgy az évek során, hogy most már kifelé áll a szénája, Lucas kikosarazta az Intert, a Napolit, a Galatasarayt és a Besikast is, a váltás helyett pedig inkább rápakolt egy lapáttal, és

elérte, hogy bárki is irányítsa a csapatot, rá bármikor nyugodtan számítani lehessen.

Lucas Leiva a Liverpoolnál töltött évtizede alatt a klub történelmének számtalan boldog és szomorú pillanatának részesévé vált, melyek kellettek ahhoz, hogy emberileg és szakmailag is nagy játékos váljon belőle. Napjainkban már nem elsőszámú választás a kezdő tizenegy összeállításakor, Klopp talán 4-5. opcióként számol vele, ha nagyon ég a ház. Ő viszont rendre jó tűzoltóként érkezik, hiszen még ma is a legmagasabb szinten képes játszani, sokoldalúságát bizonyítva hol védekező középpályásként, hol a védelem tengelyében Matip, Lovren, Klavan, vagy épp valamelyik fiatal bekk párjaként. Ha pályán van, a mai napig a legjobbját nyújtja, mindent kiad magából a sikerért, alázatosan és szorgalommal teszi a dolgát, kisugárzásával és tapasztalatával pedig a társakat is segíti.

Képességeit a szurkolók gyakran alulértékelik, pedig Lucas vitathatatlanul a Liverpool vezére – pályán, és azon kívül is. Ő az, aki képes volt arra, hogy Carragher és Gerrard távozása után átvegye a stafétát, és a klub legrégebbi játékosaként példát mutasson a csapattársainak, és

megtestesítse azt az elhivatottságot, profizmust és viselkedést, amilyennek egy Liverpool focistának lenni kell.

Lucas Leiva a klub legtiszteltebb és legcsodáltabb játékosa lett az elmúlt években, életkortól függetlenül követendő idolként áll a csapattársak előtt, akire bárki bármikor számíthat. Nem véletlen titulálta őt Rodgers az együttes „social architect”-jének, aki mindenkivel jó kapcsolatot ápol, aki egyfajta kapocsként funkcionál a fiatalok és idősek között, és saját tapasztalatait átadva segíti az újak beilleszkedését, vagy istápolja a sérültek lelkivilágát, ha épp tanácsokra vagy beszélgetésre van szükségük a kilátástalan helyzetben. De Lucas egy olyan barát is, akit a mindennapi élet apró-cseprő bajaival is megkereshetnek a társak, és aki közös vacsorákkal és programokkal tartja össze a keretet: mindig mindenkire időt szakít, de számára a segítség nem teher, ő rendületlenül és boldogan szolgálja a klubot - minden értelemben! Azt vallja, a siker kulcsa a kölcsönös tisztelet, és ezt a felfogást hirdeti az öltözőben az eltérő nemzetiségű, vallású és kultúrájú játékosoknak is, bízva abban, hogy az emberek ezt a fajta magatartást átvéve egy sokkal jobb és harmonikusabb világot alakíthatnak ki.

Lucas Angliában családos ember lett. A szememben pedig egy liverpooli legenda is, akit értékei, normái és a klub iránt tanúsított elhivatottsága a csapat egyik legszerethetőbb, legtiszteltebb és legnépszerűbb játékosává tettek. Hiába nyert mindössze egyetlen Ligakupát, a Mersey partján lehúzott évtizede alatt 346-szor magára öltötte az általa annyira kedvelt és tisztelt vörös mezt, és hiába fordultak meg mellette ez idő alatt 114-en is a csapatban, ő mind az öt menedzserének bizonyította, kár lenne őt elengedni. A Fulham elleni kifütyülése utána részese lehetett a Real Madrid 4-0-s legyőzésének, de szívesen emlékszik vissza az Old Traffordon aratott 4-1-es sikerre, vagy a Dortmund elleni hihetetlen feltámadásra is, amik örökké emlékezetesek lesznek a brazil számára.

Lucas Leivának a Liverpoolban töltött 10 esztendeje alatt az élete és a családja lett a klub. Remélem, ha csak kiegészítő emberként is, de hosszú évekig a Liverpoolt erősítheti még, hogy aztán nagykövetként vagy edzőként egyszer újra a klub alkalmazásába állhasson. Nagyon megérdemelné.