Mivel ma 33-35-38 fok várható, a való életből vett tanmesével mutatjuk be olvasóinknak, hogy mit ne műveljenek a hűsítő Dunán vagy más folyón, ha odamenekülnének a kánikula elől. 

Sztorink főszereplője Fanokvagyunk blogger, aki Surány és Göd között akarta oda-vissza átúszni a Dunát, de nem tudta, hogy a folyóba benyúló kőgátak, a ruganyok milyen veszélyes helyek az erős, kavargó áramlás miatt, főleg a végük felé, még csónakkal is, nemhogy úszva. A baromira szerencsés túlélő a 444-nek külön elmondta újból, hogy reméli, a három, őt simán otthagyó vízi járműben nem szemétládák ültek, hanem egyszerűen nem vették észre és nem hallották meg a segélykiáltásait.

És akkor jöjjön a tanmese, benne egy szuper poénnal a bevallottan hülyeséget csináló, viszont igen szerencsés főhős megmentőjétől :

B+ majdnem belefulladtam a Dunába

a) Vén hülye létemre könnyelmű, felelőtlen majom voltam;

b) azért lesz egy b-pont is.

Surányi nyaralóban nem akart lejönni senki a strandra, hát lementem egyedül. Jó ötletnek tűnt átúszni a Dunát a gödi strandra. Odafelé nem is volt gond, leszámítva, hogy amikor már leért a lábam a túlparton, felhúztam az úszószemüvegem és kivettem a füldugóimat. Az egyik füldugót sikerült el is veszítenem.

Felsétáltam a sodrással szemben a parton, hogy akkor nagyjából a surányi homokos strandra érjek vissza, ahonnan elindultam. Ellenben valahogy visszafelé jobban elsodort a folyó. Gondoltam, hogy okés, akkor majd a vékony félszigetszerű sziklanyelvnél kimászok.

Na, ez nem jött össze. Ugyanis legfeljebb ha 30 méterre lehettem a kőnyelvtől, de ott valami olyan eszméletlen erősségű volt a sodrás, hogy hiába úsztam, lényegében egy helyben álltam. Semmit sem haladtam a part felé, pedig még a sziklanyelv szélén álló sirályokat is olyan jól láttam, hogy még a lábaikat is ki tudtam venni. Ráadásul örvényekbe is besodródtam. Szerencsére egyik sem rántott le, ellenben még jobban eltérítettek az útirányomtól. 

Középszerű hobbiúszóként medencében általában 1, másfél, vagy 2 kilométert úszok. Ráadásul elég rég voltam úszni és mostanában mást sem nagyon sportoltam, szóval az erőnlétem sincs a topon.Viszont nem éreztem, hogy kezdenék fáradni. Arra gondoltam, hogy a szervezetem már életveszélyes-helyzet funkcióra kapcsolt át, ezért nem érzek fáradtságot. Attól viszont nem lettem vidámabb, hogy mi van akkor: attól, hogy  az agyam becsapja az izmaimat,  objektíve előbb-utóbb elfogy az erőm?

Szégyen, de elkezdtem segítségért kiáltani az elhaladó vizijárműveknek. Akik meg le se szartak. Először egy fekete Jetski. Ketten voltak rajta. A második egy motorcsónak, nekik még hangosabban kiabáltam és még bőszebben integettem. Semmi reakció. Nem vagyok rá büszke, de a harmadiknak már kurvaanyáztam is: “Segítség! Hagyjál  csak itt megfulladni te csónakos geci!”-stb.

Közben arra gondoltam, hogy bármennyire is közeli a sziklanyelv, csónakosok meg hiába haladnak el 5 percenként, a B-terv, hogy akkor a sodrásnak lefelé úszok és elkapom lehetőleg az első, kb. folyó közepi bóját. De mi van ha nem sikerül? van köztük legalább 100-200 méter távolság. És mi van ha a másodikat sem tudom elkapni? És mi van, ha elfogy az erőm, vagy a bójáknál is erős a sodrás és ott sem tudok megkapaszkodni, akkor viszont a parttól még messzebb kerülök? (Utólag végig gondolva: talán bölcsebb B-terv lett volna akkor kicsit lejjebb sodródni és szelídebb sodrású részen megpróbálni kiúszni. Vagy akár visszaúszni a gödi oldalra). Végül jött a negyedik vízi jármű. Egy motorcsónak. Neki is integettem, segítségeztem, kurvaanyáztam. Ő észrevett. Rajta (gondolom) egy család. Ötvenes pasi,  egy nő, meg 3 gyerek. Felvettek a csónakra, kivittek a partra. Mondtam nekik, hogy elnézést ha tiszteletlenségeket kiabáltam, de hát 3 másik nem jött segíteni. A pasi mosolyogva annyit mondott: “Pontosan azért vettem fel magát, amiket kiabált, mert azt hittem, hogy ismer engem.“Elmondtam nekik, hogy jártam az áramlattal és, hogy lehet, hogy megmentették az életemet.

Amikor kiraktak 130 centis vízmélységnél feltettem az idétlen-udvarias kérdést: “Tartozom valamivel?” Mondták, hogy semmivel.

A sziklanyelv mögötti öbölben egy 3 tagú család strandolt: Anyuka, apuka, kisgyerek. A nő mondta, hogy látták a reménytelen, egy helyben úszó szenvedésemet és már azon gondolkoztak, hogy hívják a vízimentőket. Kérdezték, hogy kérek-e vizet inni, meg, hogy virslivel is megtudnak kínálni. Udvariasan hárítottam és a gát töltésén visszasétáltam, ami gyalog sem volt kevés.

Nagyon remélem, hogy az a 3, aki rám se bagózott, valójában észre se vett, mert azért elég nagy gyökérség szerintem egy Dunában integető úszót nem megnézni közelebbről, hogy kell-e neki segítség.

Hát így jártam