Bár a 76 éve történt kassai bombázás a támadó gépek számát és a ledobott bombamennyiséget tekintve eltörpül a hatalmas világháborús légitámadásokhoz képest, a Magyarországra gyakorolt történelmi hatása ugyanakkor vitathatatlan. Ez szolgált ugyanis casus belli-ként; két nappal később hazánk is csatlakozott a Szovjetuniót megtámadó német-román-szlovák és finn csapatokhoz, amelynek rövid- és hosszútávú következményei is ismertek. Kassa ügye ennek ellenére messze nem tisztázott; biztos a szovjetek voltak? Ha igen, akkor biztos direkt? És ha nem, akkor ki bombázott és miért?

A fentebbi kérdések jóformán az első pillanattól kezdve foglalkoztatják az aktív és nyugállományú katonákat, történészeket, politikusokat és napjainkban már konteósokat is, ami annak fényében érthető, hogy ma sem kerültünk közelebb a válaszhoz, ellenben újabb és újabb kérdőjelek bukkantak fel. Megoldást most sem ígérhetünk, ugyanakkor igyekszem - a terjedelmi korlátok figyelembevételével - a lehető legteljesebben körbejárni a kassai bombázás kérdéskörét.

Néhány szó az előzményekről;

1941 nyarára a Wehrmacht (és a Vörös Hadsereg) elég sok munkát adott a térképészeknek és a földrajzatlaszok készítőinek; 1939-ben Csehszlovákia szétszedése után a szovjetekkel ekkor még teljes egyetértésben megszállták Lengyelországot, 1940-ben Dániát, Norvégiát, a Benelux-államokat és Franciaország jelentős részét (a maradékon a papíron független Vichy Franciaország rendezkedett be), 1941 tavaszán pedig Jugoszlávia és Görögország következett. Magyarországnak ekkor még sikerült kimaradnia a világégésből, bár a terület visszacsatolások során kisebb harcokba keveredtek honvédcsapatok. A Délvidék 1941-es visszatérése annyiban kakukktojásnak számított, hogy itt a régi határokon túl, ráadásul német alárendeltségben is működtek magyar egységek, és bár ez többek között Londonban is kiverte a biztosítékot, a hadüzenet még váratott magára. 1941. június 22-én megindult a Barbarossa-hadművelet, amelyhez Románia két hadsereggel, az ekkor papíron független Szlovákia pedig egy nagyobb kontingenssel csatlakozott. A finnek is megragadták a lehetőséget, hogy visszaszerezzék az előző években elvesztett területeiket, de ők kikötötték, hogy a régi finn-szovjet határt nem lépik át.

Meanwhile in Hungary;

Magyarország az 1930-asévek közepétől egyre közelebb sodródott Németországhoz, aminek okai külön köteteket tölten(én)ek meg; Hitler (és Mussolini) jelentős szerepet játszott a terület-visszacsatolásban, különösen 1940-ben, amikor "táboron belül" kellett lerendezni Magyarország és Románia konfliktusát. A döntéssel végül is egyik fél sem volt elégedett, Észak-Erdély visszacsatolása ugyanakkor jó alkalmat adott arra, hogy Berlin mindkét felet érdekeinek megfelelően motiválja. Románia részben a döntés visszacsinálásának reményében (meg persze Besszarábia miatt is) lépett be a háborúba, a magyar vezetés egy részét pedig kiválóan lehetett motiválni Dél-Erdély visszaszerzésének lehetőségével. Mivel a honvédség elég komoly lemaradásban volt, ráadásul a szomszédok, és nem egy világhatalom ellen készítették fel, alkalmatlan volt hosszú távú háborúra. Ennek ellenére épp a katonai vezetés, elsősorban Werth Henrik, a vezérkar főnöke, egyre zajosabban - elég kemény hangvételű memorandumokban - követelte a háborús részvételt. Azt jegyezzük meg azért, hogy a tábornokot nagyrészt Észak-Erdély megtartása (és a többi erdélyi terület esetleges visszaszerzése) motiválta. A katonákra (és nem csak rájuk) nagyon nagy hatást gyakorolt a német haderő addigi diadalmenete; ekkor csak néhány nagyon okos és/vagy józan elme merte kimondani, hogy valószínűleg nem a legjobb ötlet megtámadni a szovjeteket. Érdekes adalék, hogy a Barbarossa megindulását követő hetekben Washingtonban azon agyaltak amerikai, brit, (emigráns)francia és kínai tábornokok, hogy Sztálin vajon 6 vagy 8 hét után dobja be a törölközőt. Ennek fényében valahol érthető az az indoklás, hogy most kell még csatlakozni a németekhez, gyorsan vége lesz a háborúnak, és nem előznek meg minket a románok sem. A valóság viszont - szokás szerint - teljesen felborította a szép elméleteket.

A Szovjetunió megtámadását követően elég hamar kaotikus helyzet alakult ki a több ezer kilométeres frontvonalon; Sztálin hallgatott, a németek, bár számbeli hátrányban voltak, de igen hatékonyan nyomultak előre, a szovjet csapatok pedig kapkodva igyekeztek valamiféle ellenállást összehozni, ami a helyi parancsnokok képzetlensége és/vagy megtorlástól való félelme miatt sokszor nem jött össze. A magyar-szovjet határszakaszon, Kárpátaljánál ugyanakkor teljes nyugalom honolt, bár szovjet gépek rendszeresen át-átrepkedtek a magyar légtérbe, de semmi más nem történt azt leszámítva, hogy a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok 23-án megszakadtak. A mintegy 250 kilométeres hézag nagyon rosszul jött a németeknek, ugyanis itt a szovjeteknek intakt csapatai maradtak, amelyek veszélyeztethették az északról és délről támadó szárnyakat. Bár formális felkérés nem érkezett Berlinből, nyilvánvaló, hogy örültek volna Magyarország hadba lépésének; egyrészt nem jött volna létre ez a zsák, másrészt az utánpótlási vonalakat is rövidebbre lehetett volna vágni. Sokan hivatkoznak arra, hogy a németeknek nem kellett a gyengén felszerelt magyar haderő segítsége; a kérdés az, hogy a honvédséghez képest is gyengén képzett-felszerelt szlovák hadsereg részvételére akkor miért volt szükség?

Június 22. és 26. között ugyanakkor Magyarország semleges maradt, bár a kassai VIII. hadtestet és több más alakulatot is mozgósították; a szomszédban folyó háború esetén ez teljesen normális, így volt pl. a délszláv háborúk idején, de hasonlóan cselekedett Ausztria és Olaszország is a szlovéniai háború idején. Az a bizonyos bili június 26-án negyed 1 felé borult fel először; a Rahó és Kőrösmező között haladó gyorsvonatot szovjet vadászgépek támadták meg, a géppuskatűz halottakat és sebesülteket is eredményezett. Ezt a támadást a szovjetek elismerték. Nem egész egy óra múlva zajlott le a Kassa elleni támadás, amely teljesen meglepte a város lakosságát és a légvédelmi ütegek legénységét is.

Amit tudunk;

1941. június 26-án 13 óra 5-8 perckor homoksárga színű, felségjelzés nélküli kétmotoros, egy függőleges vezérsíkkal rendelkező bombázók 29 bombát dobtak Kassára (egy pedig a szomszédos Enyickére esett). Ezek közül kettő nem robbant fel; a dögbombák és a repeszek alapján megállapítást nyert, hogy a támadást 100 (105) kilós szovjet ejtőlőszerekkel hajtották végre. A támadás 32 halálos áldozattal járt, 60 fő súlyosan, 220 fő könnyebben sebesült meg. Anyagi károk a főposta mellett két laktanyában és 24 lakóházban, valamint az út és közműhálózatban is keletkeztek, összesen mintegy 3 millió pengő értékben. Mivel a gépek, ha felségjelzésekkel nem is, de a német szövetség repülőire jellemző sárga azonosító csíkokkal rendelkeztek, a légvédelem későn kapcsolt, ráadásul ócska, első világháború előtti lövegei közül három tönkre is ment, mindössze néhány lövés leadását követően. A támadók kelet (vagy délkelet) felől jöttek, majd a várost megkerülve dél felé távoztak, amit az Enyickére dobott (minden bizonnyal műszaki hibás) bomba is igazol. Noha nem sikerült azonosítani a támadó gépek típusát - Bárdossy László miniszterelnök másnap az országgyűlés előtt is kijelentette, hogy "Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott." A Magyar Királyi Honvéd Légierő még aznap válaszcsapást mért Stanislau (ma Ivano-Frankivszk) térségére, 28-án pedig a szárazföldi csapatok is megkezdték előrenyomulásukat.

Na de akkor hol vannak a konteók?

Már mindjárt a gépek számánál! A bombázást légoltalmi szempontból kivizsgáló Borsányi Julián (akkor őrnagy), aki később nagyon sokat kutatta a kassai rejtélyt, az általa szerkesztett Légoltalmi Közlöny 1941. július -i számában először két gépről írt, majd ez háromra módosult; az őrnagy által megkérdezett földi szemtanú csak két gépet látott, így kerülhetett be ez a szám az első cikkekbe. Bár ma is három támadót emleget a legtöbb forrás (lásd Ölvedi Ignác, aki szerint a Kassát bombázó köteléket visszafelé menet Bustyaháza közelében 13.55-kor elfogták a magyar vadászok, de a bombázók - a pilóta, Balogh János szakaszvezető szerint Heinkel He-111-esek - túl gyorsak voltak a Cr-42-eseknek), például Krúdy Ádám százados, a Kassai Repülőakadémia oktatója visszaemlékezéseiben négy gépről írt. Bár őt elég sokan megbízhatatlannak tartják, ezen állítását alátámasztja Kárpáthy alezredes 14 óra 20-kor a légvédelmi hadtestnek küldött jelentése, amely szerint

„a repülőgépek keletről jöttek, 3 közülük nyugat felé tovább repült, egy pedig délre.”

Ez annyiban fontos, hogy ekkoriban négygépes alakzatot csak a németek használtak, a többi országban a géppár és a hármasraj volt a megszokott, a magyar légierő is csak később vette át a német módszert. Ehhez a jelentéshez, amely korábban keletkezett, mint a három támadóról szóló, hozzáírták, hogy

„utólag beérkezett jelentések szerint a támadó gépek sárgára festett orosz gépek voltak.” [1]

De hogy ezt ki és mikor jelentette, az azóta is rejtély...ÉS ha el is fogadjuk a szovjet verziót, a gép típusa akkor is kérdéses marad. Egy június 27-én kelt jelentésben Krúdy százados úgy nyilatkozott, hogy

„a támadó repülőgépek a saját Savoya typusú (sic!) nehéz bombázókhoz hasonlítottak.”

amíg tiszttársa, Chirke Jenő főhadnagy azt mondta, hogy

"a gépek 2-3 motorosak voltak, erősen visszahajló szárnyakkal és általában a Ju-52-höz hasonlítottak.” [2]

Krúdy százados, aki sokáig civil pilótaként is dolgozott, valamint nagyon jól ismerte az olasz gépeket (többször volt a Savoya-Marchetti gyárban is) a hárommotoros SM-75-ösökre gondolhatott, amelyeket először a MALERT állított szolgálatba, majd miután nekik nem felelt meg, átadták azokat a légierőnek, ahol ejtőernyősök szállítására használták a gépeket. A főhadnagy által említett Ju-52-es szállító, bár képes volt csapásmérésre is, kis bombakapacitása és lassúsága miatt kiesik a képből. Egy július 9-i hivatalos jelentés azonban még ezen a katyvaszon is kavar egyet; a szóhasználat viszont immár egyértelmű, itt végig szovjeteket említenek.

"A szovjet gépek felismerése a sárga jelzés miatt, és a Ju-86. gépekhez való hasonlóságuk, továbbá a szlovák határ felőli figyelés nehézségei miatt csak a bombakioldás pillanatában - amit a figyelőtávcsővel azonnal megállapítottak - volt lehetséges." [3]

Ami biztos, hogy sem a légvédelmisek, sem a tapasztalt pilóták nem tudták biztosra a gépek típusát, ráadásul az általuk említett gépek egytől-egyig szövetséges és/vagy saját légierőben repültek - ez érthető, hiszen hasonlítani csak ismert dolgokhoz tud az ember. A sárga jelzés - a törzsre és szárnyakra festett sárga gyűrű - a tengelyhatalmak és velük szövetséges gépek azonosítására szolgált, de egyes források szerint a szovjetek is használtak hasonló jelölést. Amit majdnem biztosra mondhatunk, hogy a gépeken nem volt se vörös csillag, se más felségjelzés; persze lehet, hogy a német légifölény miatt a szovjetek ezzel trükköztek, ugyanakkor a módszer veszélyeket is rejtett, mert azzal a veszéllyel járt, hogy sajátjaik nyitnak rájuk tüzet reflexből. Azt is tegyük hozzá, hogy a viszonylag magasan - 1500 és 2500 méter között - repülő, és csak pár percig látható gépek azonosítása még a bombázás miatti stressz nélkül sem könnyű; ezt jól példázza egy brit pilóta esete is, aki egyszer véletlenül egy német kötelékbe sorolt be, és csak hosszú percek után esett le neki mindez. A légvédelmi ütegek személyzete is nagyrészt tapasztalatlan katonákból állt, akik ráadásul csak pár nappal korábban kapták meg a felismerést segítő rajzokat. Az egyik ütegnek ráadásul a telefonkábele is elázott, így ők jelenteni sem tudtak semmit.

Viszont ha a szovjeteket nézzük, náluk legnagyobb számban a kétmotoros Tupoljev SB-2-es volt rendszerben. A spanyol háború veteránja ekkor már nemigazán számított korszerűnek, ráadásul 600 kilós bombaterhelése miatt három gép el se vihette a Kassára dobott mennyiséget (négy se). Készült ugyan modernizált verziója, amely akár 1500 kiló bombával is felszállhatott (nyilván a hatósugár rovására), de ezek csak kis számban készültek, akárcsak a Jermolajev Jer-2 és az Arhangelszkij Ar-2-es, amelyek viszont minden gond nélkül elbírtak 1 tonna bombát. Azt nem tudjuk kizárni, hogy nem ez utóbbi típusok valamelyikéről bombázták a várost, de annyira azért nem is valószínű a dolog. Nagyobb számban repült náluk a DB-3-as bombázó, amely szintén rendelkezett a szükséges paraméterekkel, ráadásul modernizált DB-3F (Il-4, lásd a nyitóképen) változatának hosszú, üvegezett orra a He-111-esre is hasonlított.

A technikai vonalhoz még egy fontos adalék: az eltérő bombák eltérő felfüggesztési rendszert igényelnek, így pl. a német gépek, amelyeket 50 és 250 kilós bombák ledobására terveztek, alapjáraton nem hordozhattak 100 kilós szovjet bombát. Az olaszoknak volt ugyan 100 kilósuk (ezt a magyarok is használták), ez azonban keskenyebb volt a szovjetnél. Az olasz gépek ugyanakkor kisebb kókányolás után használhattak szovjet bombákat, ahogy azt 1942 nyarán magyar gépszemélyzetek is tették a zsákmányolt szovjet készletekkel. Bár a németek nem alkalmaztak 100 kiló körüli ejtőlőszereket, azt nem zárhatjuk ki, hogy szovjet (egy ideig igencsak jóban voltak katonai vonalon is) vagy a spanyol polgárháborúból maradt készletekből nem szereztek-e be nagyobb készleteket tesztelésre. Akadnak olyan források is, amelyek szerint amikor Jugoszlávia német Do-17-eseket rendszeresített és azokhoz saját 100 kilós bombáikat tervezték használni, a technikai megvalósításban német mérnökök is részt vettek. Miután ezzel a módszerrel nem sikerült leszűkíteni a támadó képek körét, a kutatók a qui prodest, vagyis "kinek állhat érdekében" elv alapján közelítettek a kérdéshez.

És mégis kinek?

1.) Szándékos szovjet támadás; 1941. június 26-án a szovjeteknek annyira hiányzott egy újabb ellenség - legyen az akármilyen kicsi is - mint halnak a bicikli. Ráadásul Budapest és Moszkva kapcsolata a megelőző években nagyon sokat javult, 1940-ben például Rákosi Mátyásért és pár elvtársáért cserébe 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókat kaptunk vissza. Ráadásul Molotov külügyi népbiztos még június 23-án jelezte Kristóffy József követnek, hogy a szovjeteknek „nincs követelése, vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben” (emellett Moszkva a Párizs környéki békéket sem ismerte el soha), de a diplomata jelentése elakadt Bárdossynál, és nem jutott Horthy kormányzó elé. Persze a Tanácsköztársaság rémképe és az 1939-es finn háború után nem meglepő, hogy Budapesten elég kevesen hittek a szovjeteknek...

2.) Véletlen szovjet támadás; az első napok súlyos veszteségei miatt a szovjetek alig kiképzett személyzetek bevetésére kényszerültek, és mindezt úgy, hogy naprakész térképek beszerzését nem vitték túlzásba, így Kassa még mint (cseh)szlovák város szerepelt náluk. Egy másik verzió szerint az Eperjesre települt német hírközpontot akarták megszórni, csak összekeverték a repülős mértékkel szomszédos, és fentről hasonló városokat. Ehhez elég volt a vezérgép navigátorának benéznie valamit, a többiek úgy is őt követték.

3.) Szlovák bosszú; az elképzelés, hogy az ekkor épp "önálló" Szlovákia pilótái álltak bosszút az első bécsi döntésért - bár valószínűsége igen csekély - szinte azonnal lábra kapott. Tekintve, hogy a szlovák légteret és reptereket a németek ellenőrizték, három (négy?) gép feltankolása, felfegyverzése és "elkötése" elég nehezen lett volna kivitelezhető. Hivatalos szlovák akció se nagyon eshetett volna meg a németek tudta nélkül, ők pedig nagyon figyeltek arra, hogy torzsalkodó szövetségeseik azért ne essenek egymásnak (lásd magyar-román válság 1940 nyara). Ráadásul Szlovákiában SB-2-esek (illetve azok licenszverziója, az Avia B-71) álltak szolgálatban. Ami itt érdekes még, hogy a német légügyi attasé, Fütterer tábornok is a szlovák verziót hangoztatta egyes visszaemlékezések szerint, így ezzel akarva-akaratlanul (?) is hozzájárult a konteók elterjedéséhez.

4.) Szovjetunióba menekült csehszlovák vagy jugoszláv pilóták; ez is egy magánakciós teória, amely több visszaemlékezésben felbukkan, de megerősítést sehonnan sem nyert. Az biztos, hogy 3-4 bombázót átfesteni-elkötni az NKVD orra előtt sem lett volna könnyű, nem beszélve arról, hogy mit kaptak volna a hazatérő pilóták. A konteó szerint a köteléket egy volt kassai rendőr (máshol postás) Ondrej Anderle vezette, ami külön érdekes, hiszen a (cseh)szlováknak tartott Kassától pár percnyi repülőútra már "igazi" magyar célokat is bombázhattak volna.

5.) A románok voltak (egyedül vagy a németekkel közösen); a két ország viszonya - ahogy már itt is említettük - igen terhelt volt, 1940-ben majdnem, 1944 szeptemberében pedig ténylegesen is háborúba keveredtek egymással. A haderejük nagy részével a Szovjetunió ellen vonuló románok nyilván nem örültek annak, hogy a teljes magyar hadsereg bármikor megindulhat ellenük, a teóriát viszont gyengíti, hogy Magyarország háborús részvétele esetén a románoknak "osztoznia" kellett volna a zsákmányon. Az viszont mindenképp említésre érdemes, hogy Románia két olyan típussal is rendelkezett, amely végre tudta hajtani a támadást; az egyik a Lengyelországból menekült PZL P-37 Los volt, amelyből kb. 35 került a román légierőbe, a másik az olasz Savoya SM-79B, amelyet gyártottak is (az eredeti hárommotoros változat helyett két német motorral). Ide kapcsolódik Zolcsák István visszaemlékezése, akinek a kazanyi hadifogolytáborban egy vita hevében egy bizonyos Ion Cernaianu ezredes azt vágta a fejéhez, hogy Antonescunak kellett Kassát bombáznia, hogy a magyarok hadba lépjenek.Persze a sikerhez szovjet bombákat is kellett volna szerezniük, amire összesen 4 napjuk lett volna...

6.) Német vagy német-magyar provokáció volt; bár Berlin ekkor még nem kért magyar csapatokat, minden önkéntes felajánlást szívesen fogadtak, ha más nem azért, mert ezzel német életeket kímélhettek volna meg. Ezt az elméletet Ujszászy István vezérőrnagy, a VKF-2 (hírszerzés, kémelhárítás) parancsnoka dobta be a köztudatba, bár a képet árnyalja, hogy mindezt szovjet fogságban, majd a magyar állambiztonság őrizetében tette. Ugyanerről számolt be emlékirataiban Ullein-Reviczky Antal, és Horthy Miklós is. Utóbbi szerint Bárdossy, aki a követ jelentése mellett Krúdy százados levelét sem továbbította is benne volt az összeesküvésben. Hardy Kálmán altábornagy amerikai fogsága alatt találkozott Dr. Erich Kordt német követtel.

„Magyar vonatkozású dolgot csak egyet hallottam tőle: az orosz–német háború megindításának kapcsán kiderült, hogy Kassa bombázását német gépek hajtották végre; a kiagyalója ennek a szörnyűségnek László-Laucsek altábornagy volt; (később Ujszászy altábornagy a moszkvai rádión úgy mondta, Werth Henrik volt az initiator. Ez azonban nincs bizonyítva.) Tudnia kellett azonban a tervről Fütterer német légügyi attasénak is, mert Lászlónak aligha lehetett módja annak a megrendezésére, hogy a szovjet jelvényekkel ellátott gépeket egy szlovákiai repülőtérről indíthassák.” [4]

Szintén a német, vagy német-magyar vonalat erősítették Krúdy százados visszaemlékezései, bár nyilatkozatait a szocializmus ellenére is "kattintásvadász" sajtó nem egyszer eltorzította. Vele kapcsolatban legtöbbször azt hozzák fel, hogy csak 1945 után állt elő történetével, ezt azonban cáfolja Francis S. Wagner brit diplomata visszaemlékezése, aki szerint szűk körben már 1941 szeptemberében is arról beszélt – ne feledjük, ezzel akkoriban karrierjét és családja megélhetését is kockáztatta – hogy német gépek hajtották végre a támadást.

„1941 szeptemberében, két hónappal a bombázás után, egy távoli rokona lakásán (Budapest, Podmaniczky utca 4.) személyesen is találkoztam Krúdy Ádám századossal, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Krúdy hajthatatlanul kitartott amellett, hogy német gépek hajtották végre a támadást. Állításai logikusak voltak, bár emlékszem, megkérdőjeleztem beszámolója pontosságát. Azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy a bombázás nagyon sokáig felkapott téma volt Magyarországon, és a lakosság túlnyomó többsége erős kétkedéssel viszonyult a hivatalos állásponthoz.”1

A kis részletből az is kiderül, hogy a diplomata szerint "az utca embere" már akkor is kétkedve fogadta a hivatalos magyarázatot, amit azóta csak erősített, hogy a bombázással kapcsolatos iratok többsége megsemmisült; javarészt csak sokszor egymásnak ellentmondó, nem egyszer az események után évtizedekkel leírt visszaemlékezésekre, beszámolókra hagyatkozhatunk. Ami külön érdekesség, hogy a magyar sajtó - bár címlapon hozták a bombázás hírét - nem kezdett intenzív háborús kampányba, legalább is messze nem olyan szinten, mint a többi hadviselő országban. Szintén említésre méltó, hogy Krúdy századost sem ekkor, sem a háború után nem hallgatták ki hivatalosan (legalább is erre utaló nyomot eddig nem találtunk), ami annak fényében még meglepőbb, hogy a kommunista rendszerben hivatalos verzióvá emelt német-magyar összeesküvés esetében akár koronatanú is lehetett volna. Ehelyett leszerelték, majd családjával együtt kitelepítették (az sem számított, hogy megjárta a nyilasok börtönét is, miután ahol csak tehette, akadályozta az általa vezetett, és alig kiképzett éjjeli vadászok bevetését), képzettségének megfelelő munkát soha nem is kapott.

A kutatást a fentebb felsoroltak mellett még az is nehezítette, hogy itthon sokáig csak a kötelező doktrínának megfelelően lehetett tárgyalni, az első kérdések csak a 60-as évek második felében jelenhettek meg (Ránky György), a román, vagy német-román verziót pedig komolyabban a 80-as évek közepétől boncolgatták (Ölvedi Ignác). Szabadabban mozoghattak a nyugatra emigrált kutatók, így Borsányi Julián is, akik viszont nem férhettek hozzá az itthoni forrásokhoz és szemtanúkhoz. Borsányi több állítása ezen okból kifolyólag nem is állja meg a helyét, bár akadnak olyan tévedései is, amelyeket később korrigált. Az viszont tény, hogy Kassa bombázása, illetve az ezt követően elhamarkodottan deklarált hadiállapot Magyarország modern kori történelmének egyik legfontosabb fordulópontja lett. Véleményem szerint a háborúból nem maradhattunk volna ki, azt sem Magyarország földrajzi elhelyezkedése, sem a nagypolitikai viszonyok nem tették volna lehetővé, ugyanakkor a rendes vizsgálat nélküli, "SOS-hadüzenet" biztos nem volt jó ötlet.

Ahogy ebből a rövid összefoglalóból is látszik, Kassa bombázásával kapcsolatban rengeteg a kérdés. Kezdve onnan, hogy ki bombázott (ez talán választ adna a miértekre is), és miért nem az egyértelműen szovjetek által elkövetett rahói támadás lett a casus belli, egészen az olyan "kiegészítő" kérdésekig, hogy miért terjesztette a német légügyi attasé a szlovák verziót, és miért nem hallgatta ki soha senki Krúdy századost. Hogy lesz-e valaha pont ezen kérdőjelek helyett, az megint csak egy újabb kérdés...

[1] Vezérkarfőnökség - Napi jelentések, Hadtörténelmi Levéltár VKF B243-2319.

[2] Justhy Emil tábornok jelentése az I. légvédelmi hadtestnek Hadtörténelmi Levéltár VKF B241-2187. (Eln. 5.617)

[3] A légierőparancsnokság jelentése Hadtörténelmi Levéltár VKF B243-2321. 1. o.

[4] Hardy 559. o.

[5] Wagner 76. o.

Felhasznált források

Vezérkarfőnökség - Napi jelentések, Hadtörténelmi Levéltár VKF B243-2319.

Justhy Emil tábornok jelentése az I. légvédelmi hadtestnek Hadtörténelmi Levéltár VKF B241-2187. (Eln. 5.617)

A légierőparancsnokság jelentése Hadtörténelmi Levéltár VKF B243-2321. 1. o.

Szakirodalom

Borsányi Julián: Az 1941. június 26-ai kassai bombatámadás „fehér foltjai” – Visszaemlékezések és személyes észrevételek Hadtörténelmi Közlemények 104. évf. 1991/2. 88-113. o.

Borsányi Julián: Kik bombázták Kassát? I-II. Új Látóhatár 1970/5. 427-439. o. és Új Látóhatár 1970/6. 555-566. o.

Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya. KERÉK-Könyvek, München, 1985.

György Sándor: Kassai kérdőjelek – kik bombázták a Felvidék fővárosát? Múlt-Kor, 2016/4. 68–73. o.

Hardy Kálmán: Az Adriától Amerikáig Kairosz Kiadó – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2008. A jegyzeteket írta: Bonhardt Attila, Számvéber Norbert, Szabó Péter, Pollmann Ferenc.

Nagy Bertalan (olvasói levél): Kassa bombázása - „casus belli" a Szovjetunió elleni hadba lépéshez História 1991/4. 33. o.

Ormay József: A Partridge jelentések Hadtörténelmi Közlemények 104. évf. 1991/2. 114-122. o.

Ormay József: Még egyszer a kassai bombázásról. Észrevételek Fomin ezredes érveivel kapcsolatban Hadtörténelmi Közlemények 1992/3. 131-136. o.

Ölvedi Ignác: Kassa bombázása Történelmi Szemle 1985/2. 334-366. o.

Ölvedi Ignác: Kassánál a fehér foltok megmaradtak Új Honvédségi Szemle 1992/1. 90-96. o.

Ölvedi Ignác: Vannak még fehér foltok? Új Honvédségi Szemle 1993/4. 141-144. o.

Sakmyster, Thomas: Magyar katonatisztek és Kassa bombázása Történelmi szemle, 1985/2. 367-373. o.

Sipos Péter – Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban, Lexikon A-Zs, Petit Real Kiadó, Budapest, 1996.

Szakály Sándor: „…Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott” in: Volt-e alternatíva – Magyarország a második világháborúban Ister Kiadó, Budapest, 1999. 57-72. o.

Szakály Sándor: Német katonai adalék a Szovjetunió elleni magyar hadbalépéshez Új Honvédségi Szemle 1988/10. 96-98. o.

Vallomások a holtak házából - Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Közreadja: Haraszti György. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Corvina, Budapest, 2007.

Wagner, Francis S.: Diplomatic Prelude to the Bombing of Kassa: Reflections and Recollections of a Former Diplomat Hungarian Studies Review Vol. X, No. 1 (Spring 1983), 67-78. o.

A nyitóképen szovjet DB-3F közepes bombázó (Illusztráció)