• Ezen a nyáron a republikánusok két erős embere, két egykori katona felszólította az amerikai politikusokat, hogy hagyják abba a gyalázkodást, mert vége lesz az USA tündöklésének.
  
• James Mattis hadügyminiszter egy iskolaújságban üzent.
  
• John McCain szenátor, aki időtlen idők óta a fegyveres erőket felügyelő bizottság elnöke, halálos betegen intette történelmi kiegyezésre társait.
  

James Mattisnak azért kellett nyugdíjba vonulnia 2013-ban, mert Obama elnököt túl puhának találta. Előtte három évig ő irányította az afganisztáni és az iraki hadműveleteket is egyszerre, de rendszerint összeveszett Obamával azon, hogy mennyire lehet agresszív. Mattis arról volt híres a hadseregben, hogy egészen magas rangja ellenére is kijárt terepre a katonák közé, és előfordult, hogy hivatalos megbeszéléseken vértől mocskos egyenruhában jelent meg, közvetlenül egy összecsapásról érkezve.

John McCain arizonai szenátor volt a republikánusok elnökjelöltje 2008-ban, amikor Barack Obama először győzött. Az ő alelnökjelöltje volt a szabad fegyvertartást propagáló és az abortusz betiltását óhajtó Sarah Palin. McCain több mint öt évet töltött hadifogságban Vietnamban, és szinte mindig a keményvonalas külpolitikai megoldásokat támogatta: ha rajta múlt volna, akkor az USA már 2014 elején felfegyverzi Ukrajnát, hogy legyen mivel lőni az oroszokra. 

Egyiküket sem vádolták soha túlzott puhasággal, sőt. Ők az amerikai politika kemény arcai, akik igazi háborúkban edződtek.

Mattist hadügyminiszternek nevezte ki Donald Trump, és bár a nyugdíjas tábornok kemény kritikusa volt Obama külpolitikájának és katonai döntéseinek, mostanra a demokraták benne látják a jelenlegi kormányzat legmegbízhatóbb politikusát. Mattis - szemben a mostani elnökkel - mindig is határozottan kiállt a NATO fontossága és az európai szövetségesek mellett.

John McCain pedig a múlt héten azzal a gesztusával lett a demokraták kedvence, hogy frissen operált fejével, napokkal azután, hogy megtudta, hogy agyrákja van, elment a szenátus ülésére szavazni Obama egészségügyi törvényének visszavonásáról, és Trump nagy bosszúságára együtt szavazott a demokratákkal. A hozzá csatlakozó két republikánus átszavazóval így elegen voltak, hogy ne lehessen visszavonni az Obamacare-nek is nevezett törvényt, ami széles körben terjesztette ki az egészségbiztosítást a szegényebbeknek. McCain nem azért mentette meg a törvényt, mert szereti, elfogadásakor is ellene szavazott. Hanem azért mentette meg, mert nem látta, hogy jobb jönne a helyébe.

Mindkét keménységéről és konzervativizmusáról ismert egykori katona hasonló üzenettel fordult az amerikaiakhoz: béküljenek ki egymással, különben nagy baj lesz. Kritikájuk egyszerre szólt a Trump-féle vonalnak és a demokratáknak is. Attól tartanak, hogy a polgárháborús retorika aláássa az amerikai demokráciát, és tönkreteszi az országot.

Iskolaújságnak fakadt ki a hadügyminiszter

James Mattis egy középiskolai lapnak adott elképesztően részletes, és egy csomó nagyon fontos ügyet érdemben érintő interjút júniusban, amiben kifejtette az amerikai belpolitikával kapcsolatos aggodalmait is. Már maga a gesztus is fura, hogy egy iskolaújságnak mondjon el ennyi mindent egy hivatalban lévő hadügyminiszter az USA háborúiról és a világról általában, de különösen érdekes benne, hogy Trump elnök legnagyobb hatalmú minisztere miként megy szembe az egyre obszcénabb gyalázkodásokra épülő politikai vitákkal. Részlet az interjúból:

Kérdés: Nemrégiben a New Yorker azt idézte öntől, hogy hadügyminiszterként az amerikai politikai egység hiánya aggasztja a legjobban. A fiatal amerikaiak hogyan tudnának ezen javítani?

James Mattis: Először is nagyon óvatosnak kellene lenni honfitársaink jellemzésekor. Tisztában vagyok vele, hogy egy választási kampányban a jelölteknek azt kell üzenniük, hogy „én okos vagyok, az ellenfelem pedig ostoba” vagy „jobb ötleteim vannak, mint az ellenfelemnek”. Ilyen a politika, és nincs ebben semmi rossz. De nagyon nagyon aggaszt, amikor azt hallom, hogy lehülyézik az emberek az ellenfeleiket. Értem, hogy a politika lehet kemény és durva is időnként, de azt nem fogadom el, amikor a riválisok őrültnek vagy gonosznak nevezik egymást. Egy őrülttel vagy egy gonosszal ugyanis nem lehet semmiben sem egyezkedni. Úgyhogy ez a címkézés nem segít. Azt kellene belátni, hogy csak azért, mert nem értünk egyet, még nem lesz a másik őrült vagy gonosz.

Le kell ülni az ellenfeleinkkel, beszélni kell velük. Például egy jó kemény vita után igyunk meg velük egy sört, menjünk el együtt a templomba, vagy látogassuk meg a gyereküket, amikor mondjuk vakbélműtéttel kórházba kerülnek, a lényeg, hogy ne feledjük el soha, hogy ők is emberek. Semmi okunk arra, hogy gonosznak vagy őrültnek állítsuk be őket. Egyikünk se tökéletes, egyikünk se tud mindent, és lehet, hogy valamiben nekik van igazuk.

Ezért nem érdekelnek az ideológiákhoz ragaszkodók. Az ilyen emberek nem akarnak gondolkodni. Az ilyen emberek csak arról akarnak tudni, amit ők gondolnak, nem olvasnak más újságot, csak ami az ő véleményüket szajkózza, csak azt a tévéműsort nézik, ami őket erősíti, ahelyett hogy meghallgatnák azokat is, akik nem értenek egyet velük. Ezen kellene túllépni, és megadni ugyanazt a tiszteletet másoknak, mint amennyit magadnak akarsz."

Mattis középiskolásokat megszólító, de az interjú mélysége alapján egész Amerikának szóló üzenete nyilvánvalóan mindkét politikai oldal vezetőit kritizálja. Az elnökválasztási kampányban Trump volt az, aki gonosznak állította be ellenfelét, hiszen visszatérő szlogenje volt, hogy Hillary Clintont börtönbe kellene zárni. Míg Clinton és kampánycsapata igazi őrültnek, komplett idiótának igyekezett beállítani Trumpot. 

A szenátor talán utolsó nagy beszéde

John McCain hasonló üzenettel fordult a szenátorokhoz, miután leszavazta az új egészségügyi törvényt. Hosszú beszéde elején felidézte, hogy már 30 éve szenátor, és mennyire büszke erre:

"Megismerhettem és tisztelhettem azokat a nőket és férfiakat ebben a szenátusban, akik történelmünk alakításának főszereplői voltak, valódi államférfiakat, az amerikai politika óriásait. Vannak köztük mindkét pártból valók, nagyon különböző helyről érkezők. Akaratuk gyakran ütközött egymással. Más volt a véleményük nap mint nap egy csomó mindenről. És gyakran nagyon komoly vitáik voltak arról, hogy mi szolgálja leginkább a nemzet érdekét. 

De tudták, hogy akármilyen éles és őszinte is a vitájuk, akármilyen elszántak, mégis kötelességük együttműködni, hogy hatékonyan megfeleljenek alkotmányos kötelezettségüknek. 

Hatalmas felelősségünk van, életbe vágó felelősségünk van, hogy köztársaságunk sikerét fenntartsuk. A szellemiségünket meghatározó szabályok és szokások széleskörű együttműködést követelnek meg ahhoz, hogy jól végezzük a dolgunkat. Ennek a háznak a legnagyszerűbb tagjai elfogadták a kompromisszumok szükségességét, hogy óriási lépésekkel oldjuk meg Amerika gondjait, és megvédjük az  országot az ellenségeitől."

Majd nem sokkal később már arról beszélt, hogy soha ilyen rossz nem volt még a helyzet, mint most:

"Lehet, hogy a vitáink most is őszinték és elvhűek. De megosztottabbak, ellenségesebbek vagyunk, mint valaha, ameddig csak vissza tudok emlékezni. A vitáink lehetnek fontosak és értelmesek is, de abban talán egyetérthetünk, hogy egy ideje nagyszerűnek már nem mondhatók. És most már nem adnak túl sokat az amerikai népnek. 

Mindkét oldal felelős ezért. Hagyjuk a történészekre, hogy ki lőtt először. Gyanítom, arra jutnak majd, hogy hanyatlásunknak mindannyian az okozói voltunk - akár tudatosan, akár érdektelenségből. Mindannyiunknak volt ebben szerepe. Természetesen nekem is. Néha hagytam, hogy a szenvedélyem eltérítsen az észérvektől. Néha azzal akadályoztam a megállapodást, hogy megbántottam egy kollégámat. Néha csak a győzelem kedvéért jobban kívántam a győzelmet, mint az egyezséget."

Majd nagy összefogásra szólított fel:

"Igazi haladást csak úgy lehet elérni, ha minden oldal kritikus, de elfogadó is, ha belebonyolódunk a részletekbe, hogy aprólékosan keressünk megoldásokat, és közben arra törekszünk, nehogy az ellenfeleink a lehető legrosszabbat tegyék. Ez se nem dicsőséges, se nem izgalmas. Nem feltétlenül hozza meg a politikai győzelem dicsőségét. De általában ez a legtöbb, amit egy ilyen sokszínű, veszekedős és szabad ország kormányzásakor várhatunk, egy olyan politikai rendszerben, mint a miénk.

Gondoljunk bele, hogy mennyi durvaságot és igazságtalanságot okoz az önkény, és mennyire korrupt az emberi természet, és ehhez képest mekkora erény, hogy a mi rendszerünk lehetővé teszi, hogy a szabadság, az igazságosság fennmaradjon.

A mi rendszerünk nem a mi nagyszerűségünktől függ, mert figyelembe veszi tökéletlenségeinket, és visszanyesi egyéni törekvéseinket. Ez tette lehetővé, hogy a társadalmunk a világon a legerősebb és a leggazdagabb legyen. A mi felelősségünk ezt fenntartani, még akkor is, ha nem tudjuk átélni közben a totális győzelem élvezetét. Akkor is, amikor adnunk kell egy kicsit, hogy kaphassunk egy kicsit. Akkor is, ha csak fél métert haladunk előre, és közben irdatlan port verünk fel, és minden oldal kárhoztat gyávaságunkért, vagy mert elmulasztottunk diadalt aratni.

Remélem, hogy újra számíthatunk az alázatunkra, az együttműködésünkre, és megtanulunk újra bízni egymásban, hogy jobban szolgálhassuk az embereket, akik megválasztottak minket. Ne hallgassanak a rádió, a tévé és az internet nagyhangú követelőzéseire. A pokolba velük. Nem akarnak ők semmit se tenni a közjóért. A tehetetlenségünkből élnek."

Utána arról beszélt, hogy szerinte úgy rossz az Obamacare-nek is nevezett egészségbiztosítási törvény, ahogy van, de egyelőre nem sikerült jó törvényt írni helyette. Hosszan magyarázta, hogy a demokratáknak nem lett volna szabad egy ilyen fontos törvényt az akkori ellenzék legalább egy részének támogatása nélkül elfogadniuk, de most sem szabad a republikánusoknak egyedül egy másikat a helyébe tenniük. Inkább hosszan vitassák meg a részleteket, gyúrják sokáig együtt a szöveget, hogy végül egy nagy támogatást élvező, igazán jó törvény szülessen.

McCain beszéde végén valószínűleg gyógyíthatatlan agyrákjákra is utalt:

"Néhány napot még itt leszek, és remélem, vezethetem a vitát katonai költségvetésről szóló törvényről, amiről büszkén állíthatom, hogy a honvédelmi bizottság tagjainak kétpárti együttműködésén és kölcsönös bizalmán alapszik. Utána hazamegyek egy időre, hogy kezeljék a betegségemet. Minden vágyam, hogy visszatérhessek ide, és okot adjak sokuknak, hogy megbánják még azokat a jókívánságokat, amiket mostanában mondtak nekem. És azt is remélem, hogy újra megmutathatom önöknek, hogy micsoda dicsőség Amerika népét szolgálni a társaságukban."

A beszédet a szenátorok állva tapsolták meg, a demokrata frakció vezetője könnyeivel küszködve szólalt fel utána, Donald Trump viszont azt írta a Twitterre, hogy "ma 3 republikánus és 48 demokrata cserben hagyta az amerikaiakat".