A kettős kereszt kezdetei

Ha valaki utána szeretne járni, hogy a kettős kereszt miképpen keletkezett, akkor leggyorsabban a különböző ezoterikus oldalak kétes információkat tartalmazó állításaiba futhat bele. Mindezekkel szemben azonban a jelkép eredete nem vész több ezer éves homályba és nem keverendő össze egyiptomi szimbólumokkal sem. A kettős kereszt kialakulása ugyanis a 4. századra tehető. A Római Birodalom területéről olyan ábrázolás, vagy emlék nem maradt fent, amely az azt megelőző időszakra vonatkozott volna.

A kettős kereszt legelterjedtebb változata az, amikor a felső szár rövidebb. Ez tulajdonképpen nem másnak, mint a Jézus keresztje fölé kiszegezett I. N. R. I. táblának volt a szimbolizált változata. Léteznek olyan keresztek is, amelyeknek az alsó szára döntött. A hagyomány szerint ez azt a lábtámaszt jelképezi, amelyhez hozzászegezték Jézus lábait.

A kettős keresztet időnként pátriárkai keresztnek (vagy apostoli keresztnek is) nevezik, mivel az egyházi heraldika szabályai szerint az érsekeknek és a pátriárkáknak volt joguk viselni a címerpajzsuk fölött. Ez rögtön elvezet minket a kettős kereszt egy másik, manapság már ritkábban elfogadott eredetelméletéhez. Ennek alapján az előkép a római császárok labarumja, azaz hadijelvénye volt, a tetején egy négyzet alakú lobogóval. A dárdanyélre tűzött jelképre azonban I. Constantinus császár a Milvius-hídnál vívott csata előestéjén egy Krisztus-monogrammot erősíttetett, majd győzelme után a jelvény elterjedt az egész későantik világban. Ebből fejlődött volna ki a későbbi kettős kereszt.

A szlovák kettős kereszt eredete

A kettős kereszt a szlovák nemzet jelképeként először 1848-ban jelent meg, amikor a Szlovák Nemzeti Tanács ezüst színű kettős keresztet választott magának. Egészen addig elsősorban a hármas halmot részesítették előnyben, mivel azt a hagyományos értelmezés a Tátra, Mátra és a Fátra hegységek szimbólumának tartotta. (Ezt az azonosítást egyébként először 1687-ben írták le, vagyis újkori eredetű, ahogy a négy sávnak a négy folyóként való értelmezés sem tekint vissza ennél sokkal régebbi múltra)

Amikor 1863-ban megalakult a Matica Slovenska, jelképül már a kék halmon álló kettős keresztet választotta. A jelkép mellett főleg Štefan Moyzes besztercebányai püspök érvelt, két okból. Egyfelől ki akarta fejezni vele a kontinuitást, mivel véleménye szerint Cirill és Metód hozta magával a kettős keresztet a Kárpát-medencébe Bizáncból. Másfelől viszont a kettős kereszt alkalmas szimbólum volt arra, hogy a szlovákságnak a Magyar Királyságon belüli státuszát jelképezze, és ugyanúgy önálló címere legyen, mint például Dalmáciának. Az egybetartozásra való utalás ráadásul arra is szolgált, hogy a magyar politikusok részéről gyakran elhangzó szeparatista vádaknak elejét vegye. A Matica Slovenskát végül Tisza Kálmán belügyminiszteri rendelettel szüntette meg 1875-ben, a jelképnek pedig az összetartozást sugalló motívuma erőteljesen elhalványodott.

Elsősorban a Matica Slovenska titkáraként működő Peter Kellner-Hostinský nyomán már a kontinuitás került előtérbe. Szerinte a szláv apostolok, Cirill és Metód révén került a Duna-medencébe a jelkép Bizáncból. A meghonosulásnak az lehetett az egyik fő oka, hogy a szlávokat a germán nyelvű népek az egyszerű kereszt nevében irtották tűzzel-vassal, addig a kettős kereszt egyszerre szimbolizálhatta a germánoktól való önállóságot és a kereszténységet. A Nagymorva Birodalom, amelynek hasonlóan kettős célja volt, nyilván szintén ezért választotta a kettős keresztet. Amikor a magyarok megjelentek a Kárpát-medencében, akkor átvették a szlávoktól a jelképet, de az mindvégig szorosan kötődött a szlovákokhoz. Így az Árpád-kori hercegség, vagy Csák Máté rövid életű országa, szintén használták a kettős keresztes jelképeket, ezzel jelezve a Magyar Királyságon belüli elkülönülést.

Ez a koncepció villámgyorsan elterjedt a szlovák közvéleményben, és tulajdonképpen máig meghatározza azt. Ha azonban a szikár tényekből indulunk ki, akkor a kettős kereszt kontinuitásának szlovák elmélete hamar elvérzik. A legfontosabb probléma, hogy a morva államnak nem maradtak fent oklevelei, pecsétjei, pénzérméi, vagyis semmilyen kortárs forrás nem támasztja alá azt, hogy heraldikai vagy ikonográfiai célokra valaha is használták volna a kettős keresztet. Ráadásul Cirill és Metód aligha vihették volna a kettős keresztet, mint jelképet a morvákhoz, mivel a bizánci területeken nagy számban csak a 10. századtól jelent meg, és más területeken való elterjedése is később adatolt. Ebben az időpontban azonban a nagymorva állam már megszűnt létezni.

A mai szlovák címerben szereplő kettős kereszt egyébként I. (Nagy) Lajos pecsétjének a felhasználásával készült.

A magyar kettős kereszt eredete

Persze nem feltétlenül kell a szomszédba menni, ha egy kis heraldikai túlgondolásra vágyunk. A kettős kereszt szerepére a magyar címerben sokáig Werbőczy István magyarázata tűnt helytállónak. Ezek szerint a Szilveszter-féle adománylevéllel (vagy Szilveszter-bullával) I. (Szent) István nemcsak koronát, hanem egy apostoli keresztet is kapott. Ez az apostoli kereszt pedig nem más volt, mint a sokat emlegetett kettős kereszt.

A helyzet azonban az, hogy a korai királyi hatalmi szimbolikának a kettős kereszt nem képezte a részét. A Képes Krónika képeinek festője ugyan kettős kereszttel a pajzsán ábrázolta Szent Istvánt, de mindez a szerző korának a múltba történt visszavetítése volt. Ahogy a morvák esetében, úgy a korai magyar állam területén sem kerültek elő kettős keresztes jelképek a 10-11. századból. A koronázási paláston például csak egyszerű kereszt látható. A királyi hatalmat ekkoriban a lándzsa szimbolizálta, amely a koronázási jelvények legfontosabb elemének számított, és amelynek a használata csak utóbb kopott ki a magyar koronázásokból. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szomszédos Német-Római Birodalom reprezentációjában a lándzsa a császár kegyéből elnyert invesztitúrát kezdte jelképezni, az önálló Magyar Királyság uralkodói pedig értelemszerűen nem kívántak olyan szimbólummal élni, amely esetleg az alávetettségükre utalt volna. A kereszt rákerült ugyan a pénzérmékre, de nem a kettős kereszt, hanem annak a már fentebb említett, nyélre tűzött, egyszerű keresztes változata. Ezt hadijelvényként hordozták a király kíséretében.

A kettős keresztek magyarországi felbukkanása a 12. századra tehető, de ekkor sem tömegesen, és nem az uralkodói szimbólumok részeként. A hagyományos, széles körben elterjedt magyarázat szerint III. Béla hozta magával Bizáncból és emelte be a magyar uralkodói jelképek közé. Körmendi Tamás alább idézett cikkében azonban rámutatott arra, hogy a III. Béla-kori elterjedés igazolására használt pénzérmét valójában IV. Béla korában verték. Ez megmagyarázná azt az anomáliát, hogy a kettős kereszt III. Béla korabeli elterjedése ellenére Imre és II. András miért nem éltek ezzel a jelképpel. Érdekes módon Imre és András a szintén akkoriban elterjedő sávozott címerpajzsot használta, amit csak IV. Béla cserélt fel kettős keresztes címerpajzzsal. A két szimbólum egymás mellett élésére ettől kezdve az jellemző, hogy a pénzekre és a pecsétekre az Árpád-ház kihalásáig a kettős kereszt kerül. A dinasztiára utaló jelképként azonban a sávozott címert használták.

De vajon akkor ki lopta el kitől a kettős keresztet? A helyzet az, hogy a fentiek után egyértelmű, hogy igazából senki nem lopta el senkitől. A magyarok nem lopták el a szlovákoktól, hiszen a jelképet Bizáncból vették át, a szlovákok pedig nem elsősorban a magyar címert vették alapul, hanem egy konstruált történeti ív mentén választották maguknak a kettős keresztet. Noha ez a történeti konstrukció nem állta ki a tudományosság próbáját, a nemzeti identitásuknak mára legalább olyan fontos jelképévé vált, mint nálunk. A legegyszerűbb talán az, ha elfogadjuk, hogy mindenki ott és akkor használja a kettős keresztet, ahol és amikor csak akarja.

Felhasznált irodalom:

Hóman Bálint: A magyar czímer történetéhez. Turul (1918-1921) 36. 3-11. p.

Körmendi Tamás: A magyar királyok kettőskeresztes címerének kialakulása. Turul (2011) 83. 73-83. p.

Kumorovitz L. Bernát: A magyar címer kettőskeresztje. Turul (1941) 55. 45-62. p.

Langó Péter: Turulok és Árpádok. Nemzeti emlékezet és koratörténeti emlékek. Budapest, 2017. 103-107. p.