Budapesten ad elő a viselkedési közgazdaságtan pápája, aki még Selena Gomezzel is szerepelt egy filmben

Reggel 4 hírlevél
Amit 2021-ben tudni kell, minden reggel.

Néhány nap múlva Budapestre érkezik a világ egyik leghíresebb élő közgazdásza, Richard H. Thaler, mert megkapja a Rajk László Szakkollégium Neumann János-díját. Ennek apropóján előadást is tart majd az MTA-n.

Ez nemcsak azért lesz érdekes, mert a Chicagói Egyetem professzora nagyon jó előadó, de azért is, mert Thaler fő kutatási területe, a viselkedési közgazdaságtan, ami Magyarországon eléggé alulreprezentált a közgazdaságtani oktatásban. Pedig nem lenne rossz, ha erről is tanulnának a magyar közgazdászok, ugyanis a viselkedési közgazdaságtan pont azokban a problémákban segít megoldást találni, amikben a hagyományos közgazdaságtani elméletek zátonyra futnak.

A klasszikus közgazdaságtani elemzésekben általában a lehető legracionálisabb viselkedést várjuk el az emberektől, csak aztán kiderül, hogy az emberek többsége (már ha nem mindegyikük) gyakran kifejezetten irracionálisan viselkedik. Tudjuk, hogy alig lesz nyugdíjunk, ha lesz egyáltalán? Tudjuk. Tudjuk, hogy ezért spórolnunk kellene idősebb korunkra? Tudjuk. Eleget spórolunk a nyugdíjas éveinkre? A többség válasza erre a kérdésre a nem, és nemcsak azért sokaknak nincs is miből spórolnia, hanem azért is, mert egy csomó ember inkább jó helyekre jár nyaralni, jó éttermeket próbál ki, vagy vesz egy király autót ahelyett, hogy a nyugdíja kiegészítése érdekében tenne félre.

De nem is kell feltétlenül közgazdaságtani példákat felhozni az ember sokszor irracionális viselkedésének bemutatására, elég ha csak a táplálkozásról beszélünk. Tisztában vagyunk vele, hogy jobb egészségesen étkezni, mint egészségtelenül, és hogy jobb egészségesnek lenni, mint túlsúlyosnak. Ehhez képest mégis van a világon egy csomó túlsúlyos ember, és mindannyian hajlamosabbak vagyunk egy jó csokit vagy cukrot leemelni a boltban a polcról, mint egy almát meg a cukrozatlan zabpelyhet.

Thaler talán leghíresebb könyve, a 2011-ben magyarul is megjelenő Nudge hasonló példákon keresztül, a mindennapi olvasó számára is érthetően magyarázza el, miért lesz egyre fontosabb új tudományág

a döntéstervezés.

Ennek lényege, hogy az embereket a számukra lehető legjobb döntések meghozatalára ösztökéljék a nagyobb rendszerek, de mindezt úgy tegyék, hogy közben nem korlátozzák az emberek döntési szabadságát sem. Az almás-nassolós példánál maradva: a cél, hogy egyszerűbb legyen az almát választani a boltban, de aki kifejezetten csokit szeretne venni, neki se nehezítsük meg a dolgát. Thaler és szerzőtársa példájával, minden emberben él egy Mr. Spock, aki a dolgokat logikusan szemlélve meghozza a lehető legjobb döntéseket az ember számára, viszont él mellette egy Homer Simpson is, aki impulzív, könnyen áldozatául esik a kísértéseknek. A világ pedig attól lesz jobb hely, ha minél inkább segítünk megakadályozni, hogy a bennünk élő Homer Simpsonok folyamatosan felül kerekedjenek, és olyan döntéseket hozzanak, amik hosszú távon sem nekünk, sem a társadalmunknak nem jók. Egyszerűen szólva: ha Mr. Spock eldönti, hogy mától a csoki helyett mindig almát eszünk, akkor Homer Simspon még mindig felülírhatja ezt a döntést, amikor meglátjuk a csokit, és összefut a nyál a szánkban. Viszont ha munkahelyi menzákon az almákat teszik a csokik elé, szemmagasságba, akkor egyszerűbb lesz azt választani a csoki ellenében (ahogy ezt több tényleges kísérlet is bebizonyította).

De ha erről az oldalról közelítjük meg a problémákat, az nemcsak a nassoláshoz hasonló, mindennapi apróságokban segíthet, hanem a nagy állami rendszerek működőképesebbé tételében is. A Nudge-ban Thalerék rengeteget írnak például a nyugdíjrendszerről vagy amerikai egészségbiztosítási rendszerről, és az adózásról is. Egy, a könyvben idézett minnesotai kísérletben például a kutatók azt vizsgálták, hogyan tudják a legeredményesebben arra ösztönözni az embereket, hogy időben és jól töltsék ki az adóbevallásukat. Ehhez négy különféle módon informálták az adófizetőket. Az első csoportot emlékeztették, hogy a befizetésük jó helyre (oktatás, tűzoltóság, rendőrség) megy; a második csoportot emlékeztették az adóelkerülés következményeire; a harmadik csoportnak segítséget ajánlottak a papírok kitöltéséhez; míg a negyedik csoportnak elmondták, hogy a minnesotaiak 90%-a már benyújtotta az adóbevallását.

A négy intézkedés közül kizárólag az utolsó volt sikeres.

Pedig ha az emberek tényleg racionálisan viselkednének, akkor pont ennek kellett volna a legkisebb hatású intézkedésnek lennie. A valóságban azonban az emberek feltételezik, hogy szélesebb rétegek nem tesznek eleget bejelentési kötelezettségüknek időben és megfelelően, ezért, az általuk érzékelt csoportnormának engedve, ők sem igazán foglalkoznak a dologgal. Viszont amikor (valósan) informálják őket arról, hogy az emberek többsége igenis kitöltötte már az adóbevallását, akkor hirtelen kiderül, hogy nem is tartanak annyira a többséggel, mint ahogy addig hitték, ezért korrigálnak a viselkedésükön.

Thaler egyik kísérletében pedig az adórendszert modellezte le, néhány fős csoportokban minden tagnak adott pénzt, amit betehettek a közösbe vagy megtarthattak. A közösbe kerülő pénz minden körben megduplázódott, és minden csoporttag egyenlő arányban kapott belőle. Így a legnagyobb hasznot úgy érhette el egy játékos, ha potyautasként viselkedett: ő nem tette be a pénzét a közösbe, viszont mindenki más igen. Ezek a kísérletek rengeteg dologra felhívták a figyelmet, például arra, hogy az ismételt játékoknál először viszonylag magas az együttműködési hajlandóság, utána azonban ez fokozatosan csökken, mert a játékosok, látva a potyautasokat, egyre kevésbé teszik be a saját pénzüket a közösbe, aminek hatására egyre kevésbé lesz jövedelmező a rendszer, sőt, akár le is állhat.

Kiderült az is, hogy ha a csoporttagok egymás ismerősei, akkor az így létrejött csoportidentitás magasabb együttműködési hajlandósághoz vezet, mintha idegenek játszanának.

Szóval ilyen dolgokról fog előadást tartani Thaler Budapesten. Tényleg nagy dolog, hogy a nemzetközi közgazdaságtan ilyen fontos alakja Magyarországra érkezik, hogy mekkora neve van az Egyesült Államokban és a nemzetközi tudományos életben, az már abból is látszik, hogy 2015-ben szerepelt a mozikban is nagyot futó Big Short című filmben, ahol Selena Gomezzel együtt magyarázta el, milyen viselkedési anomáliák miatt alakulhatott ki a 2008-asw válságot megelőző hitelbuborék az amerikai piacon.