Miután 2016-ban a világpolitikát Amerikától a Fülöp-szigetekig meghódították a lehető legkevésbé szokványos politkusok, 2017-ben mindenhol hasonló recepttel próbálkoznak. Elég az unalmas, egész életükben politizáló, a hagyományos politikai játékszabályok szerint játszó alakokból, jöjjön a friss vér! És minél furább, annál jobb!
A legmodernebb politikai dilivonatra már a britek is felszálltak - tulajdonképpen ez elvárható is volt a néptől, amely a modern politikát és a modern vonatot is feltalálta. Előbb a Munkáspárt választotta meg vezetőjének Jeremy Corbynt, aki ugyan az élete nagy részét politikusként töltötte, viszont egészen szokatlan álláspontja van a világról, Venezuelától Izraelig. Most pedig úgy tűnik, hogy a másik nagy brit párt, a flúgos különcökben mindig gazdag Konzervatívok szeretnének valaki egészen hihetetlent ültetni a pártjuk élére.
Hatalmon lévő pártok politikusai viszonylag ritkán szoktak palotaforradalmat végrehajtani, de pont a brit jobboldalon nagy hagyománya van az ilyen puccsoknak. 1990-ben a konzervatívok saját maguk szorították ki a hatalomból 11 éve uralkodó, ikonikus miniszterelnöküket, Margaret Thatchert. 2017 őszén viszont, hiába vannak már hét éve hatalmon, van is okuk a változáson gondolkodni.
Aki nem emlékezne:
Theresa May a csúnya kudarc ellenére - majdnem kikapott a kardigános-marxista, korábban köreberöhögött Corbyntól - sem mondott le, pedig támogatói közül sokan ezt várták, sőt, követelték tőle. A hajszállal megnyert választás óta eltelt három hónapban pedig csak tovább gyengült a pozíciója. Egyrészt mert brexit-ügyben szinte semmi nem történt, a brit félnek kedvező lépés meg pláne nem, ráadásul minden közvéleménykutatás szerint az országban egyre többen gondolják, hogy mégis maradni kellene az EU-ban. Másrészt pedig mert folyamatosak a hírek a különböző May-ellenes csoportok szervezkedéséről, amelyek mind a béna kacsa miniszterelnöknő elmozdítását szeretnék.
Hogy sikerül-e Mayt megpuccsolni, kérdéses. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy akármikor is lesz a következő választás az országban, annak a konzervatívok már nem a minden szempontból megtépázott Mayjel indulnának neki, hanem valaki újjal. Felmerültek olyan klasszikus politikusok is, mint a brexitért felelős miniszter David Davis vagy a pénzügyminiszter Philip Hammond. Mindketten karrierpolitikusok, azok minden kiszámíthatóságával - márpedig 2016 nagy globális tanulsága, hogy ilyeneket legfeljebb egy párt élére lehet ma juttatni, a szélesebb választói rétegeknek nem kellenek.
A konzervatívoknak tehát valami színesebb figura kellene, és sokáig úgy tűnt, hogy meg is van az emberük, Boris Johnson személyében. A Geert Willderstől Donald Trumpig minden jobboldali populista számára kötelező, vakítóan szőke frizurájáról közismert Johnson volt már londoni polgármester is, jelenleg külügyminiszter, médiaszerepléseivel pedig több órányi Youtube-videót lehetne megtölteni.
Johnson balszerencséjére két dolog is ellene szól. Egyrészt hogy már ő is viszonylag régi motoros a politikában, és így hiába játssza a kívülállót, a mindig a legújabb csodára váró választók már nem feltétlenül úgy tekintenek rá. Másrészt pedig Johnson elsősorban nem konzervatív, hanem egy bohóc, ami nem feltétlenül rossz tulajdonság a politikában, csak a Brit Konzervatív Pártnak most nem biztos, hogy egy bohóc kell. Jeremy Corbyn valószínűtlen sikere a Munkáspárt élén mintha azt sugallná, hogy a britek nem bohócokra, hanem valami, akármi mellett világosan elkötelezett emberekre vágynak.
Jacob Rees-Moggnak vannak hibái, lásd mindjárt, de hogy ő hisz valamiben, azt még a legádázabb corbynisták sem vitatják. Egy P.G. Wodehouse-regényből kilépett, John Cleese-testalkatú figura, aki annyira angol, amennyire már a mai Anglia sem az.
Az 1969-es születésű Jacob apja, William Rees-Mogg, azaz Lord Rees-Mogg 15 éven volt a Times, a londoni establishment lapjának főszerkesztője. Rees-Mogg ennek megfelelő neveltetésben részesült, előbb Etonba járt iskolába, majd Oxfordba egyetemre, és a Rotschild befektetési bankban eltöltött évek után lett hivatásos politikus.
Rees-Moggot saját bevallása szerint egyébként tíz éves kora óta érdekli a politika, akkor kezdett a szerelmet súroló rajongásba Margaret Thatcher iránt. Parlamenti képviselő viszont csak 2010-ben tudott lenni, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy Jacob Rees-Mogg posh. És a brit választók jelentős része rohadtul nem szeret semmit, ami posh.
A magyarra tökéletesen lefordíthatatlan szó olyan, privilegizált származású embert jelent, aki öltözködésével, hobbijaival, úgy általában egész lényével azt sugallja, hogy ő bizony nem a pórnép tagja. Ha még ebből sem lenne világos a dolog, érdemes megnézni a Monty Python “Upper Class Twit of the Year” (magyarul: Az év arisztokrata idiótája) című szkeccsét, amelyek szereplőit mintha egy az egyben Jacob Rees-Moggról mintázták volna:
Rees-Mogg úgy öltözködik, olyan akcentussal beszél, olyan dolgokat gondol, amik teljesen idegenek a modern Angliától. Érdemes megnézni ezt az 1999-es Ali G-interjút, amelyben mintha a beszélgetés két résztvevője a brit társadalom két szélének karikatúrája lenne. Csak hát szemben az Ali G-t megformáló Sacha Baron Cohennel Jacob Rees-Mogg önmagát adta. Egy olyan emberről beszélünk, akinek így néz ki a családja:
A képen szereplő gyerekeket pedig úgy hívják, hogy:
Rees-Moggnak a királynőnél is királynőibb akcentusával végül 2010-ben sikerült bejutnia konzervatív színekben a brit parlamentbe. Ahol először is azzal sikerült észrevetetnie magát, hogy egy, az EU bírósági gyakorlatával kapcsolatos felszólalásában csak úgy félvállról odavetette, hogy:
floccinaucinihilipilification.
A szó, ami nagyjából azt jelenti, hogy „valami vagy valaki értéktelenségének megállapítása”, azonnal hírhedté tette Rees-Moggot minden olyan brit háztartásban, ahol nemhogy kiejteni, de még kiolvasni sem nagyon tudta senki a latin gyökerű összetett szót. Innentől kezdve egyre több figyelem irányult Rees-Moggra, aki ugyan sok szempontból tipikus figura a konzervatívok jobbszárnyán - euroszkeptikus, brexitpárti, stb. -, de teljesen kilóg a pártjából és tulajdonképpen az egész brit politikából azzal, hogy vaskalapos-tradicionalista konzervatív elveiből soha nem enged egy fikarcnyit sem.
Rees-Mogg világképének alapja katolicizmusa, ami eleve különc hobbi egy alapvetően anglikán országban. Ráadásul ő nem az egyház modernizáló szárnyával szimpatizál, hanem a lehető legdogmatikusabbal. Szeptember elején például azzal borította ki Nagy-Britannia jelentős részét, hogy közölte, ő a maga részéről semmilyen abortuszt nem tud elfogadni, még abban az esetben sem, ha megerőszakolt nő magzatáról van szó.
A katolicizmus mellett Rees-Mogg világképének másik alappillére a brit aranykor, a Birodalom, a Jó Öreg Albion. Bár gyakran vádolják azzal, hogy csak szerepet játszik, és ezeket a hülyeségeket egyszerűen nem gondolhatja komolyan, elég meggyőzően tud érvelni minden ellen, ami modern, amit egy modern politikustól el szokás várni. Nagyon tanulságos ez a beszélgetése Owen Jones-szal, Nagy-Britannia legcorbynistább publicistájával, amelyben a kérdésre, hogy „mikor sírt utoljára?” egyből rávágja, hogy felnőttként soha, és szerinte a briteknek egyébként is akkor ment a legjobban, amikor még volt tartásuk.
Nem biztos, hogy ilyen szöveggel a választók széles rétegeit meg lehet szólítani, azt viszont legádázabb ellenségei sem vitatnák el Rees-Moggtól, hogy nemcsak okos, de kifejezetten szellemes is. Az a fajta ember, aki hiába lehetne Monty Python-szkeccsek céltáblája, humorának köszönhetően a másodpercenként öt szellemes riposztot igénylő angol tévéműsorok állandó vendége is.
A fogadóirodáknák jelenleg Rees-Mogg közvetlenül David Davis és Boris Johnson mögött a harmadik legesélyesebb jelölt a Brit Konzervatív Párt Theresa May utáni vezetésére. Ami egyben azt jelenti, hogy teljesen reális esélye van a miniszterelnökségre is. Mindenesetre egy olyan választás, amin a brit szavazóknak Jeremy Corbyn és Jacob Rees-Mogg között kellene döntenie - hát az tényleg egy Monty Python-szkeccs.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.