• A királynő hozzá képest egy utolsó newcastle-i alkoholista tahó.
  
• Egyszerre lehetne egy Monty Python-szkeccs céltáblája és szerzője.
  
• Jacob Rees-Mogg hatgyermekes katolikus családapa, a brit konzervatívok egyik nagy reménysége.
  

Miután 2016-ban a világpolitikát Amerikától a Fülöp-szigetekig meghódították a lehető legkevésbé szokványos politkusok, 2017-ben mindenhol hasonló recepttel próbálkoznak. Elég az unalmas, egész életükben politizáló, a hagyományos politikai játékszabályok szerint játszó alakokból, jöjjön a friss vér! És minél furább, annál jobb!

A legmodernebb politikai dilivonatra már a britek is felszálltak - tulajdonképpen ez elvárható is volt a néptől, amely a modern politikát és a modern vonatot is feltalálta. Előbb a Munkáspárt választotta meg vezetőjének Jeremy Corbynt, aki ugyan az élete nagy részét politikusként töltötte, viszont egészen szokatlan álláspontja van a világról, Venezuelától Izraelig. Most pedig úgy tűnik, hogy a másik nagy brit párt, a flúgos különcökben mindig gazdag Konzervatívok szeretnének valaki egészen hihetetlent ültetni a pártjuk élére.

Hatalmon lévő pártok politikusai viszonylag ritkán szoktak palotaforradalmat végrehajtani, de pont a brit jobboldalon nagy hagyománya van az ilyen puccsoknak. 1990-ben a konzervatívok saját maguk szorították ki a hatalomból 11 éve uralkodó, ikonikus miniszterelnöküket, Margaret Thatchert. 2017 őszén viszont, hiába vannak már hét éve hatalmon, van is okuk a változáson gondolkodni.

Aki nem emlékezne:

1. David Cameron a 2015-ös választási kampányban megígérte, ha újraválasztják, népszavazást ír ki arról, hogy maradjon-e az Egyesült Királyság az Európai Unióban.
   
2. Megválasztották.
   
3. Kiírta.
   
4. Közölte, hogy szerinte maradni kellene.
   
5. A 2016 júniusi népszavazáson a britek úgy döntöttek, hogy nem maradnak, hanem brexit.
   
6. Cameron lemondott.
   
7. A konzervatívok rövid, ám nagyon heves és még annál is szórakoztatóbb belharc után Theresa Mayt választották meg miniszterelnöknek.
   
8. A sokat támadott, az akadozó brexit-tárgyalások miatt egyre gyengülő May 2017 júniusára előrehozott választásokat írt ki, mert biztos volt abban, hogy abból csak jól jöhet ki.
   
9. A konzervatívok a választáson elvesztették parlamenti többségüket, csak koalíciós partner segítségével tudtak hatalmon maradni.
   

Theresa May a csúnya kudarc ellenére - majdnem kikapott a kardigános-marxista, korábban köreberöhögött Corbyntól - sem mondott le, pedig támogatói közül sokan ezt várták, sőt, követelték tőle. A hajszállal megnyert választás óta eltelt három hónapban pedig csak tovább gyengült a pozíciója. Egyrészt mert brexit-ügyben szinte semmi nem történt, a brit félnek kedvező lépés meg pláne nem, ráadásul minden közvéleménykutatás szerint az országban egyre többen gondolják, hogy mégis maradni kellene az EU-ban. Másrészt pedig mert folyamatosak a hírek a különböző May-ellenes csoportok szervezkedéséről, amelyek mind a béna kacsa miniszterelnöknő elmozdítását szeretnék.

Hogy sikerül-e Mayt megpuccsolni, kérdéses. Az viszont elég valószínűnek tűnik, hogy akármikor is lesz a következő választás az országban, annak a konzervatívok már nem a minden szempontból megtépázott Mayjel indulnának neki, hanem valaki újjal. Felmerültek olyan klasszikus politikusok is, mint a brexitért felelős miniszter David Davis vagy a pénzügyminiszter Philip Hammond. Mindketten karrierpolitikusok, azok minden kiszámíthatóságával - márpedig 2016 nagy globális tanulsága, hogy ilyeneket legfeljebb egy párt élére lehet ma juttatni, a szélesebb választói rétegeknek nem kellenek.

A konzervatívoknak tehát valami színesebb figura kellene, és sokáig úgy tűnt, hogy meg is van az emberük, Boris Johnson személyében. A Geert Willderstől Donald Trumpig minden jobboldali populista számára kötelező, vakítóan szőke frizurájáról közismert Johnson volt már londoni polgármester is, jelenleg külügyminiszter, médiaszerepléseivel pedig több órányi Youtube-videót lehetne megtölteni.

Johnson balszerencséjére két dolog is ellene szól. Egyrészt hogy már ő is viszonylag régi motoros a politikában, és így hiába játssza a kívülállót, a mindig a legújabb csodára váró választók már nem feltétlenül úgy tekintenek rá. Másrészt pedig Johnson elsősorban nem konzervatív, hanem egy bohóc, ami nem feltétlenül rossz tulajdonság a politikában, csak a Brit Konzervatív Pártnak most nem biztos, hogy egy bohóc kell. Jeremy Corbyn valószínűtlen sikere a Munkáspárt élén mintha azt sugallná, hogy a britek nem bohócokra, hanem valami, akármi mellett világosan elkötelezett emberekre vágynak.

ENTER MOGGMANIA

Jacob Rees-Moggnak vannak hibái, lásd mindjárt, de hogy ő hisz valamiben, azt még a legádázabb corbynisták sem vitatják. Egy P.G. Wodehouse-regényből kilépett, John Cleese-testalkatú figura, aki annyira angol, amennyire már a mai Anglia sem az.

Az 1969-es születésű Jacob apja, William Rees-Mogg, azaz Lord Rees-Mogg 15 éven volt a Times, a londoni establishment lapjának főszerkesztője. Rees-Mogg ennek megfelelő neveltetésben részesült, előbb Etonba járt iskolába, majd Oxfordba egyetemre, és a Rotschild befektetési bankban eltöltött évek után lett hivatásos politikus.

Rees-Moggot saját bevallása szerint egyébként tíz éves kora óta érdekli a politika, akkor kezdett a szerelmet súroló rajongásba Margaret Thatcher iránt. Parlamenti képviselő viszont csak 2010-ben tudott lenni, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy Jacob Rees-Mogg posh. És a brit választók jelentős része rohadtul nem szeret semmit, ami posh.

A magyarra tökéletesen lefordíthatatlan szó olyan, privilegizált származású embert jelent, aki öltözködésével, hobbijaival, úgy általában egész lényével azt sugallja, hogy ő bizony nem a pórnép tagja. Ha még ebből sem lenne világos a dolog, érdemes megnézni a Monty Python “Upper Class Twit of the Year” (magyarul: Az év arisztokrata idiótája) című szkeccsét, amelyek szereplőit mintha egy az egyben Jacob Rees-Moggról mintázták volna:

link Forrás

Rees-Mogg úgy öltözködik, olyan akcentussal beszél, olyan dolgokat gondol, amik teljesen idegenek a modern Angliától. Érdemes megnézni ezt az 1999-es Ali G-interjút, amelyben mintha a beszélgetés két résztvevője a brit társadalom két szélének karikatúrája lenne. Csak hát szemben az Ali G-t megformáló Sacha Baron Cohennel Jacob Rees-Mogg önmagát adta. Egy olyan emberről beszélünk, akinek így néz ki a családja:

link Forrás

A képen szereplő gyerekeket pedig úgy hívják, hogy:

1. Peter Theodore Alphege Rees-Mogg,
   
2. Mary Anne Charlotte Emma Rees-Mogg,
   
3. Thomas Wentworth Somerset Dunstan Rees-Mogg,
   
4. Anselm Charles Fitzwilliam Rees-Mogg,
   
5. Alfred Wulfric Leyson Pius Rees-Mogg,
   
6. és a kis Sixtus Dominic Boniface Christopher Rees-Mogg.
   

Rees-Moggnak a királynőnél is királynőibb akcentusával végül 2010-ben sikerült bejutnia konzervatív színekben a brit parlamentbe. Ahol először is azzal sikerült észrevetetnie magát, hogy egy, az EU bírósági gyakorlatával kapcsolatos felszólalásában csak úgy félvállról odavetette, hogy:

floccinaucinihilipilification.

A szó, ami nagyjából azt jelenti, hogy „valami vagy valaki értéktelenségének megállapítása”, azonnal hírhedté tette Rees-Moggot minden olyan brit háztartásban, ahol nemhogy kiejteni, de még kiolvasni sem nagyon tudta senki a latin gyökerű összetett szót. Innentől kezdve egyre több figyelem irányult Rees-Moggra, aki ugyan sok szempontból tipikus figura a konzervatívok jobbszárnyán - euroszkeptikus, brexitpárti, stb. -, de teljesen kilóg a pártjából és tulajdonképpen az egész brit politikából azzal, hogy vaskalapos-tradicionalista konzervatív elveiből soha nem enged egy fikarcnyit sem.

Rees-Mogg világképének alapja katolicizmusa, ami eleve különc hobbi egy alapvetően anglikán országban. Ráadásul ő nem az egyház modernizáló szárnyával szimpatizál, hanem a lehető legdogmatikusabbal. Szeptember elején például azzal borította ki Nagy-Britannia jelentős részét, hogy közölte, ő a maga részéről semmilyen abortuszt nem tud elfogadni, még abban az esetben sem, ha megerőszakolt nő magzatáról van szó.

A katolicizmus mellett Rees-Mogg világképének másik alappillére a brit aranykor, a Birodalom, a Jó Öreg Albion. Bár gyakran vádolják azzal, hogy csak szerepet játszik, és ezeket a hülyeségeket egyszerűen nem gondolhatja komolyan, elég meggyőzően tud érvelni minden ellen, ami modern, amit egy modern politikustól el szokás várni. Nagyon tanulságos ez a beszélgetése Owen Jones-szal, Nagy-Britannia legcorbynistább publicistájával, amelyben a kérdésre, hogy „mikor sírt utoljára?” egyből rávágja, hogy felnőttként soha, és szerinte a briteknek egyébként is akkor ment a legjobban, amikor még volt tartásuk.

Nem biztos, hogy ilyen szöveggel a választók széles rétegeit meg lehet szólítani, azt viszont legádázabb ellenségei sem vitatnák el Rees-Moggtól, hogy nemcsak okos, de kifejezetten szellemes is. Az a fajta ember, aki hiába lehetne Monty Python-szkeccsek céltáblája, humorának köszönhetően a másodpercenként öt szellemes riposztot igénylő angol tévéműsorok állandó vendége is.

A fogadóirodáknák jelenleg Rees-Mogg közvetlenül David Davis és Boris Johnson mögött a harmadik legesélyesebb jelölt a Brit Konzervatív Párt Theresa May utáni vezetésére. Ami egyben azt jelenti, hogy teljesen reális esélye van a miniszterelnökségre is. Mindenesetre egy olyan választás, amin a brit szavazóknak Jeremy Corbyn és Jacob Rees-Mogg között kellene döntenie - hát az tényleg egy Monty Python-szkeccs.