• Az elmagányosodás a következő évtizedek egyik legnagyobb globális társadalmi kihívása lehet.
• A felmérések alapján a probléma egyre súlyosabb a fiatalok között is, az idősekkel szemben ők viszont alig kapnak támogatást.
• A helyzet pszichológiája, és a külső nyomás miatt ez a generáció nem is mer segítséget kérni, csak csendben tűri az elmagányosodás lelki és testi tüneteit.
• A magyar 30 év alattiak Európa egyik leginkább magányos fiataljai.
• Szőke Dániel cikke
  

Fiatal vagy, nem lehetsz magányos!

Általánosan elfogadott vélemény, hogy egy modern társadalomban minden körülmény adott ahhoz, hogy annak tagjai aktív szociális életet éljenek. Így ha valaki mégis magánnyal, izoláltságérzéssel küzd, annak nem társadalmi, hanem egyéni okai kell, hogy legyenek. Ez alól csak az idősek élveznek kivételt a közvélemény szemében. Ők gyakran csak külső körülmények miatt maradnak magukra, és kénytelenek elköltözött gyerekeik, esetleg elhunyt házastársuk nélkül, egyedül boldogulni. Ezt a részproblémát a társadalom többé-kevésbé elismeri, és abban szinte mindenki egyetért, hogy támogatni kell az idős emberek társas kapcsolatait segítő kezdeményezések.

„A legtöbb, magányossággal kapcsolatos kutatást időskorúakról találni, annak ellenére, hogy a magányosság egy olyan probléma, ami egészen csecsemőkortól meghatározza a szellemi, mentális és fizikai állapotunkat, hiszen csecsemőkorban is beszélünk szeparációs szorongásról, ha nincs ott a biztonságot nyújtó személy,” mondja Vida Katalin tanácsadó szakpszichológus. Az idősek számára társasági körök, klubok alakulnak, melyek jelentősen csökkentik az izolációt, sőt, a testi egészségükre felügyelő házi gondozók mellett Európa több országában is gyakorlat a lelki jólétért felelős, rendszeres időközönként érkező ápoló alkalmazása, akinek semmilyen más feladata nincs, mint hogy beszélgessen, társaságot biztosítson. 

A fiatal felnőtt korcsoport azonban aggasztóan kevés segítségre számíthat. 

A középiskola után megszűnnek az irányított, támogatott szociális helyzetek. Sőt, a kreditrendszer bevezetésével már a felsőoktatásban is jelentősen csökkentek a csoportélmények kialakulásának esélyei, mondja Vida, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának oktatója (aki azt is fontosnak tartja kiemelni, hogy néhány egyetemen, így például az ELTE-n is működik diáktanácsadó, ahol a diákok ingyen kaphatnak pszichológiai segítséget). A felsőoktatáson túl azonban az új társas kapcsolatokat végképp önerőből kell kialakítani. Aki erre nem képes, az gyakorlatilag magára marad, nincs hová fordulnia segítségért.

Tudományos kutatások igazolják, hogy a fiatal generáció tagjai sokszor elszigeteltebbnek, magányosabbnak, ebből fakadóan pedig frusztráltnak és tanácstalannak érzik magukat. A Mental Health Foundation által Angliában, több mint 2000 megkérdezett bevonásával végzett, 2010-es reprezentatív felmérés szemléletesen mutat rá a meglepő generációs egyenlőtlenségekre. 

A kutatási eredmények alapján a 18 és 34 év közötti korosztály gyakrabban érzi magát magányosnak, mint az 55 év felettiek.

Az idősekkel szemben hatalmas többségben vannak azok a fiatalok is, akik nem tudják, mihez kezdhetnek, kihez fordulhatnak segítségért, ha egyedül érzik magukat.
A tanulmány kérdéseire adott válaszok az erős társadalmi nyomást is körvonalazzák, a számok alapján a 18 és 35 év közöttieket sokkal jobban aggasztja az elmagányosodás, mint az idősebbeket, ugyanakkor ez a korosztály szégyellné legjobbat saját magányát bevallani, azt felvállalni mások előtt.

A Cambridge-i Egyetem kutatói által 2011-ben hasonló témában készített, Európa 25 országát vizsgáló kutatásból Magyarországra vonatkozó adatok is elérhetőek, ez alapján nálunk 

a 30 év alatti megkérdezettek közül 9,6 százalék mondta azt, hogy gyakran érzi magát magányosnak. 

Ezzel a magyar fiatalok a negyedik legmagányosabbak a felmérésben, ugyanez a mutató Svájcban 1.3, Norvégiában 2.2, Finnországban pedig 2,6 százalék.

Az is igaz azonban, hogy Magyarországon a 60 év felettieknek is igen nagy része, 21.1 százalék mondta, hogy gyakran magányos. Ez azzal magyarázható, hogy itthon még az Európában általánosnak nevezhető, az idősek szociális szükségleteinek javítását célzó szolgáltatások és programok is csak nagyon kezdetleges állapotban vannak.

Az egészségre is hat

A szociális élet, a társas kapcsolatok igénye Maslow szükségletpiramisának harmadik lépcsőfoka, rögtön a fiziológiai feltételek és a létbiztonság után. Ennek hiánya lelkileg és testileg is maradandó károsodásokat képes okozni.

„Alapvetően társas lények vagyunk, és hihetetlen stresszreakciót mutatunk, ha kizár vagy elutasít minket egy közösség. Az öt alapvető szükségletünk egyike a valahova tartozás, ráadásul magányosságban nem csak ez a szükségletünk sérül, hanem a megértésé és az énfelnagyításé is, így a magányosság táptalaja a félelemnek, az elidegenedésnek és a bizonytalanságnak” mondja Vida. 

„Fontos kiemelni, hogy a  magányosság és a szociális izoláció legalább akkora rizikófaktor az egészségünkre mint az elhízás. Ráadásul nem csak közvetlenül hat az immunrendszeren és a hormonrendszeren keresztül, hanem közvetetten is: mikor magányosak vagyunk kevésbé kontrolláljuk a viselkedésünket. A magányos emberek kiszolgáltatottabbak a függőségeiknek, egészségtelenebbül étkeznek, kevesebbet mozognak és rosszabbul alszanak.“

A magányos ember az egyedüllét öngerjesztő folyamatainak eredményeként rendkívül hajlamos a depresszióra. Könnyen érzékeli hibátlannak, gondtalan szociális élettel rendelkezőnek a környezetében lévő embereket. Ez megakadályozza a kezdeményezésben, hisz azt látja, hogy senkinek sincs szüksége még egy barátra, senkinek sincs szüksége éppen rá. A torzult összehasonlítás az önértékelésére is rendkívül káros, a látszólag tökéletes környezethez viszonyítva a magányos ember szükségszerűen felnagyítva látja saját hibáit, és így hajlamos magára selejtként, a törődésre, a szeretetre érdemtelenként tekinteni. Sőt, sok esetben a felgyülemlett magányosságérzet könnyen válhat más érzelmek alapjává. Kiüresedettséget, kiszolgáltatottságérzést, pesszimizmust és dühöt is okozhat, ez pedig szélsőséges esetben másokra is komoly veszélyt jelenthet. 

A magánnyal küzdő egyén számára a saját erőből való kilábalás az idő előrehaladtával egyre nehezebb, tudata hozzászokik az izoláltságérzéshez, és meglévő szociális kapcsolatait is elkezdi tévesen értelmezni, leértékelni, és megkérdőjelezni azokban betöltött saját szerepét. A kevéssé értékesnek titulált kapcsolatokat pedig nem ápolja tovább, így gyakran pont az azokhoz való kötődését adja fel önként, akik ki tudnák segíteni a problémából. 

A közösségi média kézenfekvő megoldásnak tűnhet a magány enyhítésére, hisz korábban soha nem látott módokon és minőségben teszi lehetővé a kapcsolattartást, ez azonban messze nem tudja pótolni a valódi, személyes érintkezést, sőt sokszor tovább rontja a helyzetet. Az elszigeteltséggel küzdő egyén az online közösségi terekben is folyamatosan másokhoz hasonlítja magát, és a platform sajátosságai miatt itt méginkább tökéletesnek lát mindenkit, saját magán kívül. 

Ha pedig posztjaira, kommentjeire nem kap visszajelzést, az sokkal rosszabb hatással lehet rá, mintha egyáltalán be sem lépett volna.

Emellett pedig valós testi tünetek is jelentkeznek. Újabb és újabb tudományos kutatások erősítik meg, hogy a hosszú távú izoláltságérzés közvetlen okozója lehet a magas vérnyomásnak, az immunrendszer gyengülésének, sőt növeli a szívinfarktus és a stroke kockázatát is. A Chicagoi Egyetem idegtudós professzora, John T. Cacioppo magánykutató szerint a magány érzése egyes esetekben a fizikai fájdalomhoz nagyon hasonló hatásokat eredményezhet, a Torontoi Egyetem kutatói pedig kimutattak egy korábban csak versek, dalszövegek metaforáiban ábrázolt jelenséget, miszerint az elszigeteltségérzéssel küzdő emberek ténylegesen alacsonyabbnak érzik a környezet hőmérsékletét. 

Bárdos György, az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének igazgatója egy egészen szélsőséges példát is felidéz ezzel kapcsolatban, mely a Haitin élő, vudu vallást gyakorló törzsi közösségekben figyelhető meg. Mint mondja, ebben a közösségben a legsúlyosabb bűnöket elkövetőket a többiek totális kirekesztéssel büntetik. 

A megfigyelések alapján a korábban teljesen egészséges bűnös pár napon belül megbetegszik, majd pedig annyira elhatalmasodik rajta az egyedüllét, a szociális fájdalom, hogy rövidesen bele is hal a magányba. 

A Bárdos professzor által említett példa remekül illusztrálja, hogy a közösség, tudatos döntés nyomán a szociális kapcsolatok megvonásával a szó szoros értelmében halálra tudja ítélni az egyént, és ebből arra is lehet következtetni, milyen károkat képes okozni a modern kor magányos embere számára a társadalom áldozathibáztató attitűdje.

Izoláltság és kényelem

Az elmagányosodás, az elszigetelődés természetesen nem az új évszázadban kezdődött, de a kapitalizmusnak számos olyan káros következménye van, ami felerősíti a jelenséget.

Ilyenek például a munkaerőpiaci változások. Az egyre elterjedtebb állandó otthoni munkavégzés, és a kötetlen munkaidő ugyan sok szempontból praktikus és költséghatékony, ellehetetleníti viszont a munkavállaló korábbi, triviális megoldását, hogy a munkatársai között találjon barátokat. A továbbtanulási és munkavállalási lehetőségek egyre inkább a nagyvárosokra koncentrálódnak, emiatt szükségszerűen növekszik a lakóhelyi mobilitás is, ennek következtében pedig nem csak a családtagok távolodnak el, de a gyerekkori barátságok, ismeretségek is könnyen megszakadnak, így egy nagyobb földrajzi váltással gyakran teljesen elölről kell kezdeni a szociális kapcsolatok építését. 

A piaci szolgáltatások változásai is nagy hatással vannak a mindennapi emberi érintkezésre. A kényelem egyre inkább elvárt, és így kielégített funkció, ennek jegyében pedig a korábbi szükséges rosszként ábrázolt személyes interakciót a szolgáltatók igyekeznek minimálisra csökkenteni, és amit csak lehet, házhoz vinni a fogyasztó számára. A lakókörnyezeti változások sem segítik a társas kapcsolatok erősödését, a bezárkózás az egyén döntése, de legalábbis nagyon egyszerű úgy leélni akár több évet is egy nagyvárosi lakásban, hogy az ember a közvetlen szomszédait se ismerje, és kézenfekvő inkább az online tereket keresni a szűkülő valódi közösségi terek helyett.

„Az épített környezetünk sem engedi, hogy közösségi életet éljünk” 

- mondja Vida Katalin, aki szerint már a városfejlesztés során tudatosabban kellene tervezni. „Ha kimegyünk a térre, a parkba, és szétnézünk, azt látjuk, hogy egyszerűen nincsenek egymással szemben lévő padok. Ezt akár egyetemi felújításoknál is ugyanígy meg lehet figyelni. Nem teremtünk arra lehetőséget, hogy kialakulhassanak a közösségeink.”

Dolgozhatunk otthonról, fogyaszthatunk otthonról, és a közvetlen lakókörnyezetünkben sem kell kapcsolatba lépnünk senkivel. Ezzel rengeteg lehetőséget elveszítünk emberi kapcsolatainak ápolására, és ha ezt nem tudjuk kellően kompenzálni, az súlyos következményekkel járhat.

A piacnak van néhány ötlete

„Nem gondolom, hogy örökké fenntartható társadalmi forma lesz, hogy ennyire individualizáltan élünk. Hogy egyedül megyünk kocsival a munkába, egyedül lakunk a lakásban, a tereink és a munkaformáink elválasztanak minket egymástól”

- néz a jövőbe Vida Katalin.

Mivel azonban sem a társadalom, sem annak vezetői nem látszanak túlságosan elkötelezettnek a probléma megoldása iránt, a piac kezdett el megoldásokat keresni. A szolgáltatóipar elve természetesen ebben az esetben is ugyanaz, mint mindig, kielégíteni a tömegesen mutatkozó igényt, azzal a különbséggel, hogy ez esetben a szociális kapcsolatot kell szolgáltatásba csomagolni. 

Az összefoglalóan csak társaságiparnak (companionship industry) nevezett terület egyik legismertebb képviselője a Los Angeles-ben élő Chuck McCarthy, akinek üzleti modellje abból áll, hogy emberekkel sétál, beszélget, és főleg meghallgatja őket. Az ötlet elsőre rendkívül bagatellnek hangozhat, de a bemutatott statisztikai adatok ismeretében érthető, miért árasztják el a megrendelők az újdonsült üzletember postaládáját ezerszámra e-mailekkel, és hogy miért válhatott kezdetben viccnek szánt ötlete néhány hónap alatt óriási sikerré. A magát csak embersétáltatónak nevező ex-színész szerint új szakmájában a hallgatás, a meghallgatás a legfontosabb, kliensei nem feltétlenül avatják be őt titkaikba, magánügyeikbe, de már attól is sokkal jobban érzik magukat, ha marginális dolgokról cseveghetnek valakivel, aki figyel rájuk. Mint mondja, az embereknek már az is jól esik, ha valakinek személyesen panaszkodhatnak a közlekedésről, ahelyett, hogy ezt online tennék. 

McCarthy ötlete csak egy a sok közül, a piac kínálatának hála vacsorázhatunk komplett idegenekkel, fizethetünk valakinek, aki kvázi útitársként egy egész napon át kalauzol minket a nyaralás alatt, sőt összebújó bulikra is bevásárolhatjuk magunkat. Ezek az opciók ma még mind roppant furcsán hangzanak, és rengeteg támadás éri őket, de ezekre a szociális kapcsolatokat élénkítő szolgáltatásokra hatalmas igény mutatkozik, ennél több legitimációra pedig aligha van szükség.

„A kapitalizmusnak már csak azért is érdeke választ adni a részben általa előidézett problémára, mert a magányos emberek nem hatékony munkaerők. Látjuk, hogy az IT cégek, mennyi energiát és pénzt fektetnek abba, hogy jó munkahelyeket teremtsenek, hogy legyenek közösségi tereik, legyen idő és tér a társas kapcsolatteremtésre. Pontosan tudják, hogy ha a közösségben egészségesen élnek a dolgozóik, akkor jobban is dolgoznak. Ezt előbb-utóbb egyre több cég fogja felismerni” -  teszi hozzá Vida.

Más frontokon pedig egyelőre nem látszik egyéb megoldás az atomizálódó, magányos fiatalság számára, tehát könnyen lehet, hogy jobb híján a hasonló, szolgáltatásba csomagolt közösségi érintkezések, a társaságipar szereplői által kínált megoldások kell, hogy javítsanak a helyzeten. Ez pedig könnyen eredményezheti azt is, hogy pár éven belül mindenki számára elérhető, elfogadott és természetes opció lesz, hogy ha szüksége van rá, fizessen egy sétáért, egy beszélgetésért vagy egy ölelésért.