Merre kormányozza az életünket az a sok szar, amit a többi embertől kapunk?

Miért sétálunk bele olyan magánéleti csapdákba, amikről nagyon is jól tudjuk, hogy csapdák? Miért válunk azzá az emberré, akire a legkevésbé sem akarunk hasonlítani? Feldolgoztuk rendesen a traumáinkat? Elvált szülők gyerekének lehet normális házassága? Hogyan kell szembenézni egy problémával? Hogyan kell megélni a fájdalmat? Egyáltalán urai vagyunk a saját életünknek, vagy minden, amit csinálunk, már belénk van programozva? Érdemes feláldozni a saját boldogságunkat más boldogságáért? Lehet egyáltalán így élni?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre keresik a választ Noah Baumbach legújabb filmje, a The Meyerowitz Stories (New and Selected) szereplői.

Meyerowitzék első ránézésre tényleg különlegesen elfuserált családnak tűnnek, ahol ugyan minden családtag a maga saját módján hülye, de a nap végén mindannyian ugyanolyan szomorúan és szorongva fekszenek le aludni, közben képtelenek belátni, hogy ugyan jogosak az egymással szemben érzett sérelmeik, de nem futhatnak életük végéig a közös problémáik megoldása elől. Viszont minél beljebb húz a film, annál világosabb, hogy ehhez hasonló családok egyáltalán nem csak a filmvásznon létezhetnek, 

akár a szomszédunkban is lakhatnak náluk cifrábban elbaszott emberek is.

Ennek felismeréséhez pedig csak annyi kell, hogy megismerjük az apát, Harold Meyerowitzot (Dustin Hoffman), aki tényleg iszonyatosan rosszul nevelte a gyerekeit. A két idősebbtől, Jeantől (Elizabeth Marvel) és Dannytől (Adam Sandler) teljesen elfordult, a fiatalabbal, Matthewval (Ben Stiller) viszont ki akarta javítani ezt a hibát, és saját maga után, mindenáron művészi pályára akarta terelni.

Harold a hetvenes években majdnem befutott szobrász lett, de azóta is úgy viselkedik, mintha New York egyik legjelentősebb művésze lenne. Csak sejteni lehet, micsoda tüskék, régi sérelmek és milyen engesztelhetetlen bánat lehet a lelkében önzősége és nagyképűsége alatt, aztán még mosolygunk is szegényen, mikor a kórházban, miután hetekig növekedett a koponyájában egy vérömleny, azt mondja róla az orvos:

„Egészen elképesztően tűri a kényelmetlenséget.”

A film pedig bemutatja, hogy egy családban sokszor bőven elég egyetlen ilyen ember is, mellette a gyerekei is képtelenek lesznek normális életet élni. Így lett Dannyből, a tehetséges zenészből elvált, munkanélküli férj, aki a válása után kénytelen visszaköltözni az apjához, de valahol élvezi is a helyzetet, mert egész életében soha semmire nem vágyott annyira, mint az apja elismerésére és törődésére. Ő az, aki minden áldozatra hajlandó az apjáért még a saját boldogsága rovására is, aki mindig ott van, ha kell, de sosem kap érte egy jó szót sem, az apja ugyanis csak a féltestvérét, Matthewt dicséri előtte.

De Matthew sem járt sokkal jobban. Belőle ugyan menő vállalkozó lett, aki „belefáradt, hogy elnézést kérjen, amiért jól keres”, de úgy érzi, engesztelhetetlenül gyűlöli az apját, és semmiben nem akar rá hasonlítani, pedig pont az dermeszti le leginkább, hogy a széteső magánéletében kezdi pont ugyanazokat a hibákat elkövetni, amiket az apja is elkövetett. Jeanből pedig hallgatag, furcsa és bezárkózó nő lett, aki ugyan egészen normális és tehetséges, de hozzászokott ahhoz, hogy az ő élete senkit sem érdekel, és senkinek nem fontos.

Ezek a problémák folyamatosan feszítik a filmet, és ez a feszültség egyre csak nő, ahogy a családtagokat újra egyre közelebb sodorja egymáshoz az élet. Ezzel párhuzamosan viszont egyre jobban megértjük a szereplőket, egyre inkább elfogadjuk, hogy

ezek az emberek igazából nem is hülyék, egyszerűen csak nem túl jó, de pszichológiai szempontból nagyon is érthető és megalapozott reakciókat adtak az őket ért megpróbáltatásokra.

Ez a megismerési folyamat afféle fordított elidegenítő effektus, csak míg Bertolt Brecht azon fáradozott, hogy a nézőt eltávolítsa a színészektől annak érdekében, hogy mindig logikusan szemlélhessük a cselekményt, addig Baumbach fokozatosan egyre közelebb húz a szereplőkhöz, így értjük meg az érzelmi motivációikat. A film legnagyobb erénye talán épp ez a kettős látásmód. Amíg a néző nem ismeri eléggé a karaktereket, addig kívülről látjuk a kelekótyaságukat, szorongásaikat, furcsa meneküléseiket meg idegrohamaikat, és eleinte racionálisan szemlélve őket, legtöbbször annyit váltanak ki belőlünk: „hát ez tiszta hülye”.

Később viszont elkezdünk drukkolni nekik, mert látjuk, hogy 

nem is hülyék, csak boldogok akarnak lenni, de eléggé elbánt velük az élet. 

Felfogjuk, hogy nekik is joguk van a boldogságra. Baumbach mesterien hajlítja egymásba ezt a két látásmódot, és ezzel egy minden ízében szerethető filmet hoz létre. A The Meyerowitz Stories azon mesterművek egyike lett, amik után a néző úgy kel fel, hogy érzi, most valami nagyon fontosat tudott meg az életről.

Az életről pedig tényleg csak akkor tudhatunk meg bármit, ha az agyunkkal és a szívünkkel egyszerre vizsgálunk, az agyunk ugyanis hajlamos gyorsan ítélni, a szívünk viszont elfogad, megbocsát és szeret. Egyik sem alacsonyabb vagy magasabb rendű észlelés, egyszerűen csak ki kell egészíteniük egymást.

A The Meyerowitz Stories másik nagy előnye pedig a remek színészgárda. Erről a filmről a nemzetközi sajtóban eddig főleg azért lehetett sokat olvasni, mert Adam Sandler végre egy jól megírt, komoly szerephez jutott benne. Tényleg egészen sokkoló, hogy a fingós poénok specialistája is van olyan jó itt, mint Dustin Hoffman, Ben Stiller vagy Emma Thompson. Egyetlen gyenge láncszem sincs a szereplők között, még a Danny tinédzser lányát (és a család legnormálisabb tagját) alakító Grace Van Pattennek sincsenek gyenge pillanatai.

A Meyerowitz Stories-ban annyira együtt van minden, hogy akár sorozat-formátumban is szívesen nézné az ember.

 Egy sorozatban talán többet megtudhattunk volna a szereplők múltjáról is, amit így csak elbeszélésekből ismerünk, és néha érezzük, hogy ha már egy film ekkora pszichoanalitikai pontosságra törekszik, talán lehetne konkrétabb is néhány jelenetben. Ez azonban a film értékéből keveset vesz el, sőt talán pont ennek köszönhető a majd' 2 órás alkotás szórakoztató eleganciája is.