Amikor kijött Netflixen az első évad, instant csodagyerek lett a Stranger Things. A nyolcvanas évek világát megidéző, a Stephen King-i értelemben vett ifjúsági sorozat azonnal kedvenc lett, és valószínűleg nem a sztori miatt. A múlt hét végén kijött az agyonvárt második évad, és sajnos nem vagyok meggyőződve róla, hogy akkor is végignéztem volna, ha odakint nem tombol a Nárcisz front.

Az első évad, bár kerek egész volt, azért úgy fejeződött be, hogy jó sok kérdés maradjon nyitva. Például az, hogy mi lett a természetfeletti képességekkel bíró, szökéséig kísérleti patkányként élő kislánnyal, Elevennel, vagy hogy Will valóban teljesen felépült-e. A második szezonban ezekre a kérdésekre is megkapjuk a választ, csak a megfejtések sajnos nem elég érdekesek. És most szólok, hogy

aki rosszul viseli a synthwave műfajt, és nem túl nyitott a nyolcvanas évek slágereire, pont úgy fog nyüszítve szenvedni, mint ahogy én tettem.

Óda a nyolcvanas évekhez

A Stranger Things első évada tényleg kirobbanó, és váratlan siker volt. Ebben valószínűleg fontos szerepet játszott, hogy a sorozatban sikerült úgy felidézni a nyolcvanas éveket, ahogy az idősebbek a szívükben őrzik, vagy ahogy a fiatalok elképzelik az évtized minden báját és kúlságát. Nagyon ügyesek voltak az alkotók abban, hogy mindezt nem tolták az arcunkba, még a nyolcvanas évek filmremekeire is képesek voltak olyan finoman, érzékenyen utalgatni, hogy nem érezte az ember cikinek vagy szájbarágósnak. 

Na, ezt a bravúrt a második évadban már nem sikerült megugrani. Ahogy említettem, a sorozat nehéz pillanatokat szerez azoknak, akik a synthwave-et szívből gyűlölik, és azoknak is, akik anélkül is értik, milyen kultikus ruhadarabokat viselnek a szereplők, hogy rendszeresen totálban kapnák az arcukba a Nike klasszikus cipőjét.

Nem segíti a sorozat élvezhetőségét az sem, hogy Winona Ryder (Joyce Byers), aki az első évadban is túltolta az érzékeny idegrendszerű, gyengének tartott anyuka szerepét, (aki, ha a gyerekeiről van szó, nem ismer akadályt), a második évadban már az elviselhetetlenségig sokat sápítozik és remeg. A jó hír az, hogy a gyerekszereplők viszont továbbra is nagyon klasszak, a casting eddig is tökéletes volt, és a második évadban sem nyúltak mellé. Minden új gyerek- és felnőttszereplő telitalálat,

ők még akár meg is menthetik a következő évadot, 

az ő sztorijaik ezekben a részekben épp csak elkezdődtek, és valóban ígéretesek. 

Cikkünk további része apró, nem fontos, az élményt nem befolyásoló spoilereket tartalmaz.

Már láttad őket valahol

Az alkotók, Matt és Ross Duffer nem is tartották titokban, hogy a második évadot az Alien-filmek inspirálták, és rengeteg apró utalást rejtettek el a sorozatban, amelyek – ellentétben a ruhákkal és a zenével – kimondottan ötletesek. Nem véletlen például, hogy Paul Reiser kapta a Hawkins laboratórium gonoszának szerepét: ő volt a gátlástalan pénzember az 1986-os A bolygó neve: Halálban. Óriási húzás volt az is, hogy Joyce Bryce (Winona Ryder) új pasiját az a Sean Astin (Bob Newby) alakítja, aki Mikey Walshot játszotta a Kincsvadászokban (The Goonies). Tehát 

a Heathers (Gyilkos játékok) Veronica Sawyere a Stranger Thingsben Mikey Walsh-sal jár. 

A szintén új szereplő, klasszikus rosszfiút alakító Dacre Montgomery (Billy) karakterét pedig egy az egyben az 1985-ös Szent Elmo tüze Billy-jéről (Rob Lowe) mintázták - csak megbolondították egy csipetnyi Jack Nicholsonnal a Ragyogásból. Ilyen utalásból minden részre jut legalább egy, aki fogékony az ilyesmire, ide kattintva megtalálja az összeset.

A sztorin viszont nem sokat csavartak, ott veszik fel a fonalat, ahol az első évad végén abbahagyták. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, az ilyen is jól tud sikerülni (elég a Blade Runner 2049-re gondolni), de egészen meglepő, hogy a folytatásban mennyire nem használták ki a lehetőséget, amit a népszerűség hozott, hiszen 

gyakorlatilag bármit megléphettek volna. A változás mégis csupán annyi, hogy ez az évad sokkal ijesztőbb lett. 

A cikk elején kicsit kamuztam, valószínűleg akkor is végignéztem volna a második évadot, ha odakint nincs ítéletidő, de nem szomorított el, hogy a végére értem, és nem is kezdtem el keresgélni, hogy meddig kell várni a következő évadra. De persze ki tudja, hátha a harmadikkal sikerül majd a langyos közepesnél jobbat letenni az asztalra.