Dobozi István: Az eurót Németországnak találták ki

2017 november 4., szombat 15:37

Palánkai Tibor akadémikus „Az eurózóna német problémájához“ című írását nem kis mértékben a 168 Órában közölt hasonló című cikkem inspirálta. Az írás számos megállapításával egyetértek. Az euróövezet burkolt árfolyamtorzulásai – alapvetően ezeket tartom a „német problémának“– azonban a Palánkai-cikk fényében további tisztázást és magyarázatot igényelnek. Jelen hozzászólásomnak ez a célja.

A 168 Óra-cikkemben tényeket sorakoztattam fel Németország világraszóló exportsikereire. Tavaly az ország külkereskedelmi mérlegtöbblete a legnagyobb volt a világon (250 milliárd euró), jócskán maga mögött hagyva a korábbi világvezető Kínát. A GDP 8 százalékára rúgó mérlegtöbblet kirívóan a legmagasabb a nehézsúlyú gazdaságok körében. A toronymagas német többletet a világgazdaságon és az Európai Unión belüli egyik legsúlyosabb feszültségkeltő gócnak tartom. A német exporttöbbletet három fő tényezőnek tulajdonítom: a német ipar eredendően erős versenyképessége, a merkantilista irányzatú (az exportot a teljes foglalkoztatás érdekében csúcsrajárató) kormányzati gazdaságpolitika és az euróövezetből származó burkolt árfolyamelőny (a „német” euró úgynevezett belső leértékeltsége).

Ami az exportöbbletet illeti, Palánkai Tibor sommásan elintézni véli a kérdést azzal, hogy „Németország kereskedelmi mérlege több mint 50 éve aktív”. Igen, az volt, de az euró bevezetéséig viszonylag alacsony szinten stabilizálódott. Az euró előtti évtizedben (1990-2000) a német exporttöbbet hozzávetőleg 50 milliárd eurós szinten stagnált éves szinten. Az euró bevezetésével szinte tökéletes szinkronban a német exportfölösleg valósággal megtáltosodott: éves átlagban az ötszörösére ugrott fel 2000 és 2016 között. Ebben komoly szerepet játszott két, Németországnak kedvező sajátos körülmény:

  • A „német” euró reálárfolyamának tartós belső leértékelődése a tankönyvszerűen követett bérfegyelemnek – és az ebből származó alacsony német inflációs rátának – köszönhetően. Az euró első évtizedében például a világpiaci és az euróövezeti versenyképesség szempontjából perdöntő statisztikai mutató – az egységnyi termelésre jutó bérköltség (unit labor cost) – szinte alig emelkedett Németországban, miközben majdnem másfélszeresre szökött fel Görögországban. A valutaunión belüli árfolyamkorrekció lehetetlensége miatt, ez mintegy 40 százalékos burkolt (reál) leértékelődést jelentett a „német” eurónak a görög relációban (s ezzel arányos versenyképességi előnyt a német exportőröknek). A németek – ilyen vagy olyan mértékben – az összes eurós taggal szemben élvezték a belső leértékelődés exportserkentő és importfékező hatását. Ezt az állapotot nem Németország találta ki magának. Az egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül léteznek és Berlin láthatóan nem tesz semmi érdemit a távlatilag fenntarthatatlan egyensúlytalanságok korrigálására.
  • Az eurónak a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szembeni születési rendellenessége, illetve rendszerhibája. Konkrétan az aránytalanul nagy kereskedelmi egyensúlyhiányokat automatikusan javító árfolyam-mechanizmus teljes hiányáról van szó a mostani valutaunióban. Németországnak tartósan eget verő kereskedelmi és fizetésimérleg-többlete lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró külső nominális árfolyamában vagy a „német” euró belső reálárfolyamában. Az euró révén egy de facto erősen leértékelt közös valuta hullott Németország ölébe, amely tovább erősítette a német exportőrök külpiaci versenyképességét. Összehasonlításként: a német márkával sok tekintetben rokonítható svájci frank az évek folyamán több mint 30 százalékkal értékelődött fel az euróval szemben. Kizárt, hogy a „német” euró ilyen mértékű reálfelértékelődése esetén Németországnak a maihoz hasonló szintű exportfölöslege lenne. Ha pedig megmaradt volna a Deutschemark, akkor a német jegybanknak az erős felértékelődés megelőzése miatt fájt volna idővel a feje. Ugyanúgy mint Svájcnak, különösen a 2007-2008-as globális pénzügyi válságot követően.

Egy szó mint száz, az eurózónában valósággal feje tetejére álltak a dolgok: az az ország (Németország) jutott járulékos, versenyképesség fokozó árfolyamelőnyhöz, s lett ezáltal a közös valuta legnagyobb haszonélvezője, amelynek erre a legkevésbé volt szüksége. Felzárkózás helyett észak-déli szétszakadást, a várt gyorsuló növekedés helyett stagnálást és mély adósságválságot hozott az euróövezet első másfél évtizede. Óriási kereskedelmi mérlegaktívumával Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét, amely ma már négy százalék alatt van. Az exporttöbbletből nyert bevételek (plusz a merkantilista szellemmel passzoló magas belső lakossági és kormányzati megtakarítások) révén Németország azután Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó előnyöket. Tehát a jelenlegi tökéletlen közös valuta a versenyképes, exportközpontú tagállamoknak kedvez (például Hollandia is ebből a szempontból kis Németországnak tekinthető). Az európerifériától azonban forrásokat szív el és egyes országokat adósságcsapdába kerget. Ezért is tartom – Palánkai Tiborral szemben – az eurót koraszülöttnek. „Az eurónak kemény reálgazdasági alapjai vannak. Ez a tagországok gazdaságának az igen magas integráltsági szintje, ami a szoros és intenzív kereskedelmi és tőkekapcsolatokban, a magas összekapcsoltságban és kölcsönös függésben gyökeredzik” – mondja Palánkai. A mély reálgazdasági összefonódások azonban nemcsak Európára jellemzőek. Ennek ellenére megdöbbentően kevés működő valutaunió van a világon. Miért? Mert a regionális gazdasági integrációkban az előnyök túlnyomórészt nem a közös valutából származnak, hanem a hagyományos kereskedelmi korlátok eltávolításából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt, elhamarkodott bevezetése viszont súlyos károkat okozhat. Miért nincs például valutaunió a reálgazdaságilag olyannyira integrálódott USA és Kanada között, amelyek ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélik? Mit veszített Svédország, Dánia, Norvégia vagy Izland azzal, hogy eddig nem lépett be az eurózónába? Mit nyert a gazdaságilag fejletlen Puerto Rico az amerikai dollárral mint közös valutával? Azt, hogy ma de facto az Egyesült Államok Görögországának tekintik.

Igen, a euró koraszülött, kidolgozatlan volta miatt a valutaövezet fennen hangoztatott szolidaritási céljai látványosan kudarcot vallottak. Ahogy ezt Joeph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász is hangsúlyozza az eurórol most megjelent színvonalas, címében is sokat mondó könyvében (The Euro: How a Common Currency Threatens the Future of Europe – Az euró: hogyan veszélyezteti Európa jövőjét a közös valuta?). Az eurót Stiglitz politikai projektnek, egy eredendően „hibás” pénzügyi terméknek tartja, amelynek kitervelői nem vették kellően figyelembe az övezet tagjainak nagyfokú heterogenitását és nem hozták időben létre a valutaunió hatékony működéséhez szükséges intézményeket. Emiatt a várt konvergencia helyett divergencia lett úrrá az övezetben, „az erősebb tagországok a gyengébbek rovására gyarapodtak”. Stiglitz nem kis mértékben a németeket hibáztatja a nemzeti reálárfolyamokban bekövetkezett nagyfokú torzulások (belső le- és felértékelődések) elégtelen vagy hiányzó korrekciója miatt. A németek az alkalmazkodás terheit a kereskedelmi deficites, gyengébb országokra próbálják hárítani. Mivel az eurót a perifériához tartozó tagállamok nem tudják leértékelni, ezért a versenyképességük növeléséhez nem marad más hátra, mint a kiadások, elsősorban a bérek és nyugdíjak csökkentése, ami azonban a lakosság ellenállásába ütközik, politikailag nehezen valósítható meg. Ráadásul a defláció visszafogja a belső keresletet, így hátráltatja a gazdasági növekedést és a felhalmozódott (belső és külső) adósságok törlesztését. Közben Berlin a füle botját sem mozdítja a „német” euró politikai akadályokba nem ütköző belső felértékelésére a belföldi kiadások, a bérek és árak korábbinál gyorsabb emelésén keresztül.

Bőséges bizonyíték van arra, hogy az euróklubtagság fokozta egyes eurós országok külső gazdasági sokkokkal szembeni sebezhetőségét. Nemcsak az európeriféria Club Med tagjaira (Görögország, Spanyolország stb.) kell gondolni. Itt van például a korábbi éltanuló Finnország, amely Paul Krugman szerint ma „Európa új beteg gazdasága”. A finn GDP még 2016-ban is jóval a 2008-as szint alatt volt. Összehasonlítva ezt az elhúzódó gazdasági visszaesést Finnország egy korábbi, az 1990-es évtized elején bekövetkezett recessziójával (amikor az országnak még saját valutája volt), a The New York Times Nobel-díjas közgazdásza erre a következtetésre jut: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt”.

Úgy látom, hogy a megélénkült hazai vitákban fölöttébb fetisizálják az eurónak, illetve a valutauniónak a magyar gazdasági felzárkózásban és a „mag-Európához” való csatlakozásban játszott szerepét (ezzel bővebben foglalkoztam a Magyar Nemzet szeptember 17-i számában). Kicsit Palánkai Tibornál is kiérződik az „erurófetisizmus”. Kell-e egy jövőbeli monetáris, fiskális és politikai unióban az egységes valuta? Kell, de az – ideálisan – betetőzése lenne a regionális integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete, ahogy hibásan eddig történt. Ezért is használom szívesen a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” metaforát.

Összegzésként: Tagadhatatlanul van egy vaskos „német probléma” az euróövezetben. Én ezért nem érzek sok „szeretnivalót” a mostani félkész euróban. Ha német lennék, akkor viszont lelkesen tudnám szeretni és foggal-körömmel ragaszkodnék a status quóhoz. Sajnos van ilyen törekvés Berlinben a TINA (There is no alternative – Nincs jobb alternatíva) leple alatt. Örvendetes azonban, hogy az EU berkein belül is ma már nyíltan beszélnek a távlatilag fenntarthatatlan, a valutauniót létében veszélyeztető, német eredetű kereskedelmi egyensúly-hiányokról, valamint az euró szerepéről azok kialakulásában. Előbb vagy utóbb Berlinnek át kell lépnie saját árnyékán.

A cikket Dobozi István főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza írta.