Palánkai Tibor: Az euró-övezet „német problémájá”-hoz

Varga Mihály a kézjegyével ellátott kaviccsal egészíti ki a Kecskeméten képzési központot építő Mercedes emblémáját. A német minimálbér négyszerese a kelet-európainak, a német vállalatok termelésük keletre telepítésével alaposan ki is használják ezt a versenyelőnyt.Fotó: Ujvári Sándor/MTI/MTVA

Az euró-övezeti magyar csatlakozásról tartalmas vita van kibontakozóban. Az egyik kérdés az övezet „német problémája”, amivel az utóbbi időben több tanulmány is foglalkozott a különböző fórumokon. Előre kell bocsátanom, hogy a „probléma” létezését nem tagadom, de sajnos, a biciklit sikerült alaposan túltolni. Felbukkan néhány sztereotípia, ami az euró magyar bevezetésével kapcsolatos vitában is visszaköszön. Ezekre szeretnék röviden kitérni.

Az egyik nagyon általános nézet, miszerint az euró valami politikai alku eredményeként született volna („koraszülöttség”). Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy az eurónak kemény reálgazdasági alapjai vannak. Ez a tagországok gazdaságának az igen magas integráltsági szintje, ami a szoros és intenzív kereskedelmi és tőkekapcsolatokban, a magas összekapcsoltságban és kölcsönös függésben gyökeredzik. Másrészt, az egységes piac féloldalas az egységes valuta nélkül, a kettő szervesen összekapcsolódik. A magas szinten transznacionalizált európai vállalati szektor számára az euró nem csak egyszerűen előnyös, hanem az egységes valuta a globális versenyképességének alapvető tényezője. Azoknak, akik az euró összeomlására spekulálnak, nem szabadna elfeledkezni arról, hogy ennek az európai gazdaság szempontjából milyen katasztrofális következményei lennének.

Más kérdés, hogy egy ilyen nagy horderejű vállalkozásnak milyen komoly politikai összefüggései voltak, ahhoz milyen érdekek és törekvések fűződtek. Ennek hatalmas az irodalma. Annak is, hogy Francois Mitterand, Jacques Délors, Helmut Kohl vagy éppen John Major mit gondoltak vagy mit mondtak róla. Arról is vannak források, hogy az angolok, miközben kimaradtak, a közös valutának támogató hívei voltak. (Fogjuk és vigyétek.) Nem is ok nélkül, hiszen a kívül maradás mellett London az euró elszámolások fő központja lett. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor az angolok nem a „közös valutát”, hanem az „egységes valutát” utasították el. A közös valuta ugyanis megengedte volna a nemzeti valuták párhuzamos létezését. Ezt a többiek nem fogadták el, míg azt angolok a kimaradással (opting out) lényegében maguknak megvalósították. Hogy ki erőltette leginkább, az más kérdés. Arról valóban sokan írtak, hogy a németekre, mintegy a német egyesítés „áraként” rákényszerítették, meg arról is, hogy a németek szerették volna elkerülni még a látszatát is, hogy az EU német hegemón övezetté váljon.

A kérdésben mégis a gyakorlati gazdaságpolitikai megfontolásoknak volt közvetlen szerepe. Különösen nagy hangsúllyal esett latba az EU márka-övezetté válása, vagyis, hogy a DM az EU integráció kulcsvalutája legyen. Valójában az 1980-as évektől az EU valuták DM-hez való rögzítésével ez nagyrészt meg is valósult.

Az a németek számára világos volt, hogy részükről az EU-n belül a „kegyes gondatlanság” (benign neglect) politikája szóba sem jöhet. (A fogalmat a dollár-övezettel kapcsolatban használják, ami hallgatólagosan annak elismerését jelenti, hogy a dollár, mint nemzeti valuta válik nemzetközi kulcsvalutává. Ezt az USA egyszerűen tudomásul veszi, különösen, ami az előnyeit illeti, de hasonlóan bármely országhoz, pénzpolitikájában nem hajlandó ennek követelményeit figyelembe venni, vagyis teljes mértékben a saját nemzeti érdekeit követi. Voltak olyan várakozások, hogy az euró, mint nemzetközi kulcsvaluta ezt az önzést nem fogja követni, de értelemszerűen ez nem teljesülhetett.) Ugyanakkor a németek a márka-övezet terheit sem egy rugalmas árfolyamrendszerben (átgyűrűző inflációs hatások), sem pedig a szabályozott árfolyamrendszerben (az akkori ERM-hez kapcsolódó transzferek és kötelezettségek) nem kívánták vállalni. Ezt a többi ország sem tartotta kívánatosnak. Miután az egységes piacból az egységes valuta logikusan következett, a kérdés kezelése adódott.

Arra is emlékeztetni kell, hogy Németország kereskedelmi mérlege több mint 50 éve aktív, és a krónikus hiánypartnerek (a vezető országok közül az angolok, a franciák, az olaszok vagy a görögök) nagyrészt nem változtak. Vagyis az akut deficitek nem az euró elmúlt kevesebb, mint 20 évében keletkeztek, és korábban hiába volt meg a leértékelés, mint korrekciós eszköz.

Az euró általános alulértékeltségével, a „járulékos árfolyam előnyökkel”, és ennek alapján az EU-s és német kereskedelmi többletekkel sokan foglalkoznak. Előre kell bocsátani, hogy az ún. külső vagy belső leértékeltség elméletileg és gyakorlatilag két különböző kérdés. Ami „külsőt” illeti, a felvetés több sebből vérzik, és az elemzések többnyire keverednek a napi politikai zsurnalisztikával.

A dolog azzal kezdődik, hogy ezt a tényt igazán komoly tudományos elemzés egyértelműen nem igazolja. Az igazság az, hogy nem is tudja, legyen szó az árszínvonalak, a termelékenységek vagy a versenyképességek összehasonlításáról. Ezek alapján meglehetősen szövevényes kép tárul elébünk. Vannak olyan adatok, például a vásárlóerő paritások (PPP), amelyek éppen az euró felülértékeltségéről tanúskodnak (1€=1.2$), miután korábbi években az euró napi paritása hosszú távon ezen érték felett volt.

De ennek nincs nagy jelentősége. Fontosabb, hogy az elmúlt évtizedek nemzetközileg integrálódó világgazdaságában olyan alapvető változások következtek be, amelyek a kérdést nagyrészt irrelevánssá teszik. 1. A valuta-árfolyamok és a kereskedelmi folyamatok mind inkább elszakadnak egymástól, s az árfolyamok a tőkepiaci mozgások által válnak meghatározottá. Vagyis az árfolyam és a kereskedelempolitika közötti viszony mind két irányban marginalizálódik. 2. A világkereskedelem növekvő hányada kerül a multik ellenőrzése alá. Ez a világkereskedelemnek 70%-a, amiből 1/3 ( mintegy fele) egyszerűen vállalaton belüli kereskedelem. A multik kereskedelmüket globális vállalati stratégiájuk alapján alakítják, abban az árfolyam huszadrangú kérdés. Mint a Financial Times írja, ha egy cégnek kára származik az árfolyamokból, akkor gyorsan ki kell rúgni a pénzügyi igazgatót. 3. Átalakult a világkereskedelem szerkezete, abban az alkatrész és szolgáltatási beszállításoknak (globális értékláncok) növekvő szerepe van. Így aztán a magas import inputok miatt a leértékeltség éppen drágítja a terméket és rontja a versenyképességet, és ezt a végtermék értékesítésekor nem biztos, hogy sikerül kompenzálni. A „leértékelt valuta – kereskedelmi mérleg többlet” képletnek a tények tömege mond ellent,és statisztikai elemzések bizonyítják, hogy a leértékelés és az exportnövekedés közötti korreláció gyakorlatilag nem bizonyítható.

Az, hogy a takarékos és fegyelmezett német gazdálkodás, vagy a német béralku bizonyos körök részéről tendenciózus politikai ferdítés tárgyává válik, miközben szerte a világban mértékadó körök modellértékűnek tekintik, egyszerűen abszurd. Az olyan vádak, hogy a német bérek mesterségesen alacsonyak lennének, vagy a németek nem költenének infrastruktúrára, erősen vitathatóak, vagy nem felelnek meg a valóságnak. Az alacsony német fogyasztásról szóló vita pedig nemcsak abszurd, hanem már sokszor a jó ízlés határait súrolja.

A német és a francia termelékenység mint egy 90%-a az amerikainak. Egy főre eső jövedelmük azonban ennél alacsonyabb (németeké 85%-a, a franciáké csak 75%/-a körül van). Ez valóban utal a viszonylagosan valamelyest alacsonyabb jövedelemszintekre. Ugyanakkor a két európai országban az amerikaiaknál 20%-kal kevesebbet dolgoznak (rövidebb munkaidő, hosszabb szabadság). Miközben 2012-ben egy amerikai összesen 1800 órát dolgozott, addig a német 1400-at és a francia kevesebb, mint 1500-at. Vagyis, ha ezt figyelembe vesszük, a németek nemcsak versenyképesek, hanem egy átlag német egészében nem él rosszabbul, mint átlagos amerikai társa, különösen, ha a jólét minőségi aspektusait (szabad idő) is figyelembe vesszük.

Hangsúlyoznám, hogy érzelmileg az európai jóléti modellel szimpatizálok. Nem szeretném, ha félművelt és demagóg tengeren túli politikusok mondanák meg, hogyan éljek, mit és mennyit fogyasszak. Gondolom ezzel Günther is hasonlóképpen van. Minderről az jut eszembe, hogy egyes szarvasmarha-tenyésztők a vegákat valószínűleg legszívesebben bűnözőknek nyilváníttatnák. Életünket nem csak a közgazdaságtan, hanem a kultúra is meghatározza.

Ha az EU-n belül nézzük, a kép még inkább másképp néz ki. A német termelékenység mintegy 70%-kal magasabb a magyar, a görög és a cseh színvonalnál, miközben a német minimálbérek színvonala négyszerese a csehnek és a magyarnak és háromszorosa a görögnek. Hasonlóak az arányok a folyó bérek esetében. Ezt a komparatív bérköltség előnyt a német cégek ki is használják, amikor az iparuk jelentős kapacitásait telepítik a kelet-közép-európai régióba. Vagyis a német bérszínvonal és a német vállalatok termékeinek bérköltség előnye két különböző kérdés. Ez valóban nagy szerepet játszik az EU kereskedelmi többletében az USA-val szemben. Csak éppen szemre hányni való nincsen. Ezt az előnyt más régiókban az amerikai társaságok is bőven kiaknázzák.

A „német probléma” abszurditásának igazi gyöngyszeme, amikor a két világháborúban is ellenfél azzal vádolja őket, hogy nem fegyverkeznek eléggé. A németek ezt is megérték! A dolog érdemi részével és összefüggéseivel nem is foglalkoznék bővebben. Egyszerűen arról van szó, hogy a magas hadi kiadások Amerika globális hatalmi szerepét finanszírozzák, ami nagyon is megtérülő vállalkozás, legyen szó befolyásról, piacról, vagy a kapcsolódó üzleti szféra profitjairól. Az is tény, hogy a számlát az amerikai adófizető állja. Ez valóban politikai feszültség forrás.

Senki nem tagadja Amerika hatalmas áldozatát és hozzájárulását a két világháborúhoz, s különösen nem azt a világtörténelmi szerepet, amit Európában a béke megnyerése érdekében tett. Amerika elrettentő és rendteremtő szerepe alapján nem kétséges, hogy békésebb világban élünk, mint a nélkül. Mindennek költség-haszon mérlege persze alapos elemzést igényel. Az viszont sajnos tény, hogy az irakihoz hasonló kalandok következtében nem nőtt Európa biztonsága. Annyit tudunk csak, hogy tetemes az a számla, amit e miatt a német vagy akár a magyar adófizetőnek állni kell (migrációs válság). Más kérdés, hogy a terrorizmussal és az egyéb fenyegetésekkel szembeni fellépés mind a német vagy a magyar hadi kiadásoknak várhatóan a növelését igényli. Hogy, mire költünk, azt viszont alaposan meg kell fontolni.

Így aztán véleményem szerint a „német problémáról” szóló vita sokszor nem más, mint populista retorika. Arról tanúskodik, hogy az illető vezető politikusok nemcsak, hogy egy brossurával el vannak maradva, hanem ismereteik társadalomról és a mai integrált világról nem haladja meg a „Föld lapos” intelligencia szintjét. Ezek és hasonló nézetek nem is érdemelnének különösebb figyelmet, ha az új információs és kommunikációs technikák tömegbutító fegyvereinek jóvoltából ne tudnának választásokat vagy népszavazásokat befolyásolni. Engem ugyanakkor lenyűgöz, ahogy Amerika a jól bejáratott demokráciájával, hogyan tudja a szélsőségeket marginalizálni. Várható, hogy nemcsak azért nem „csapnak oda” a németeknek, mert a visszavágás (EU) nagyon fájhat, hanem mert időnként azért esélye van, hogy a józan ész győzelmeskedjen.

Az ún. „belső leértékelésről” szóló vita valóságos problémákat és fejleményeket feszeget és komolyan kell venni. Igazából az elmúlt időszak csak visszaigazolta, hogy az EU nem „optimális valutaövezet”. Az alapítók ugyan ennek tudatában voltak, de a szükséges megoldásokat a kompromisszumok felülírták. Magam is osztom azokat a bírálatokat, amik az erőltetett deflációs politikára, a „transzfer unió” elutasítására vagy az adósságválság kezelését illetően a merev német álláspontra vonatkoznak. A „német probléma” ebben a vonatkozásban valóságos.

Az euró még mindig „félkész”. További reformokra van szükség. Számunkra a fő baj azonban nemcsak az, hogy német centrikus, hanem, hogy kezdettől a mag-országokra (gyakorlatilag az eredeti 6 tagállam) érdekeire szabták. Amikor készült (az 1980-as évek vége) még csak 12 tagállam volt. A konstrukcióból az Egyesült Királyság és Dánia „kimaradást” harcolt ki magának, míg a 3 mediterrán ország érdekeire nem voltak különösebben tekintettel. Az euróról szóló döntések (Maastrichti Szerződés) után csak több mint egy évtizeddel később került sor a keleti kibővítésre. S a megelőző folyamatban (elmélyítés prioritása a kibővüléssel szemben), éppen arról volt szó, hogy az új tagországok a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhatják sem az egységes piac, sem a monetáris integráció programját.  Nem csak nem téríthetik el, hanem azt úgy, ahogy volt, kötelesek minden változtatás nélkül átvenni, annak ellenére, hogy fejlettségi színvonaluk, szerkezeti jellemzőik vagy éppen történelmi hagyományaik gyökeresen eltérnek a magtól.

A belépésünk után több mint egy évtizeddel, azzal kell szembesülnünk, hogy ugyan rendkívül szorosan integrálódtunk (kereskedelem és tőkebefektetések) a maggal, de a felzárkózásunk meglehetősen ellentmondásosan alakult. Az egy főre eső GDP-ben a felzárkózás akár nevezhető látványosnak, miközben a regionális és szociális különbségek (abszolút, de leginkább relatív) nem csökkentek. Az egységes piaci kompenzációra ugyan még korábban kialakították a strukturális alapokat, de ezek nem bizonyultak elegendőnek. Nem is beszélve arról, hogy milyen következményekkel járt a nagy fejlettségi különbségek figyelmen kívül hagyása az egységes munkaerő piac kialakításánál. (A Brexitet esetleg el lehetett volna kerülni.) Ilyen korrekciós és kompenzációs mechanizmusok a monetáris integrációra hiányoznak.

Vagyis nem csak arról van szó, hogy az euró konstrukciójának építését be kell fejezni, hanem arról is, hogy a reformok során az Unió heterogenitását is végre (nemcsak keleti, hanem déli vonatkozásban is) jobban figyelembe kell venni. Úgy tűnik, hogy a reform elképzelésekben talán ez a szempont is kezd megjelenni. Nekünk azért kellene közvetlenül és aktívan ezekbe a folyamatokba bekapcsolódni, hogy a szempontjainkat és érdekeinket megfelelően tudjuk érvényesíteni.

Az EU már régen „több-sebességes” (euró vagy Schengen). Ha megmarad az „acqui communautaire” egysége, koherenciája és nyitottsága, akkor ez nem baj. Ha ugyanarra az állomásra igyekszünk, akkor még előnyös is lehet, ha egy későbbi vonatra szállunk, vagy kicsit más útvonalat választunk. Baj akkor van, ha a vakvágányt választjuk.

A cikket Palánkai Tibor Széchenyi-díjas közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az európai integráció gazdaságtanának és a nemzetközi munkamegosztás témakörének kutatója írta.

Népszerű
;