• Az 1956-os forradalom után több százezer magyar hagyta el a hazáját a szovjet elnyomás elől menekülve. 
  
• Az ausztriai menekülttáborokban összegyűlt emberek megsegítésére számos ország megmozdult, az Egyesült Államokba, Nagy-Britanniába, Ausztráliába vagy Svédországba eljutott magyarok történetét jól ismerjük. 
  
• De arról jóval kevesebbet tudunk, hogy 1956 karácsonyán egy apró ország is a magyarok segítségére sietett: a Vöröskereszt repülőgépén 52 magyar jutott el Reykjavíkba, hogy ott új életet kezdhessenek. 
  
• Az ő történetüket meséli el az Északi menedék, Dunajcsik Mátyás, Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur dokumentumfilmje, november 11-éig lehetett itt megtekinteni. 

„Egészen meglepő helyekről hallottam vissza az 1956-ban ide érkező magyarok történetét. Egyszer Reykjavík egyik külvárosában egy idős borbély hozta fel, amikor megtudta, hogy Budapestről jöttem, hogy ő még régen dolgozott együtt magyarokkal, amikor megérkeztek ide. De volt olyan ismerősöm is, akinek izlandi a férje, és az anyósa mesélte, hogy amikor megjöttek a markos, szép szál magyar legények, minden izlandi lány odáig meg vissza volt értük”

– meséli Dunajcsik Mátyás arra a kérdésre, hogy mennyire maradt meg az izlandi köztudatban, hogy 1956-ban magyar menekültek érkeztek az országba. Ez akkor ugyanis nagy dolog volt, ez volt az első alkalom a független Izland történetében, hogy az ország menekülteket fogadott be.

Dunajcsik két évet élt Izlandon, az Északi menedék forgatásába pedig gyakorlatilag véletlenül sodródott bele: sok hónappal korábban egy másik dokumentumfilmes pályázat miatt érkező magyar filmeseknek segített boldogulni a szigeten, és ekkor ismerkedett meg Szakonyi Noémival és Vincze Mátéval. Csak úgy mellékes érdekességként említette meg nekik az ‘56-os magyar menekültek esetét, amiről az anekdotákon túl ő se tudott sokkal többet akkor.

Aztán amikor a 2016-os ötvenhatos emlékévre kiírták a dokumentumfilmes pályázatokat, a két filmesnek rögtön eszébe jutott, hogy ezt a történetet kéne feldolgozni. Az Izlandra befogadott magyar menekültekről korábban eleve kevés anyag készült, arra pedig még nem volt példa, hogy olyan magyar induljon a történet nyomába, aki izlandiul is tud, ezért kérték meg Dunajcsikot, hogy segítsen felkutatni korabeli sajtóbeszámolókat, szemtanúkat és történészeket. (A film forgatása óta amúgy készült még egy hasonló munka: a korábban Izlandon tanuló Gyönki Viktória az Újkorba írta meg a magyar menekültek történetét.)

Az 52 magyar menekült érkezése fontos esemény volt Izlandon. Egyrészt, mint ahogy említettük, ez volt az első eset, hogy az ország menekülteket fogadott be. És az is sokat számított, hogy az izlandi közvélemény végig nagy szimpátiával követte a magyarok szabadságharcát: a kis északi ország csak 1944-ben lett önálló állam, egy több száz éven át tartó függetlenségi küzdelem végpontjaként, és a XX. század elejétől kezdve követték a magyarok hasonló törekvéseit: a filmben elhangzó Petőfi-fordítás is az 1900-as évek elején készült. De túlzottan egyszerű lenne, ha csupán a két, függetlenségéért sokat küzdő, apró ország közötti szimpátiával magyaráznánk a magyar menekültek izlandi befogadását. Mint Dunajcsik elmesélte, Izlandon komoly geopolitikai és belpolitikai játszmák is zajlottak ekkor, a magyar menekültek befogadása pedig ebbe a sajátos kontextusba illett bele.

Az ország 1944-ben az korábbi amerikai megszállók beleegyezésével kiáltotta ki a függetlenségét (miközben az ország korábbi uralkodóját, a dán királyt éppen a nácik tartották fogva), a függetlenség feltétele viszont az volt, hogy a szigeten megmaradjon egy NATO-bázis, erős amerikai katonai jelenléttel. 1956 nyarán viszont egy olyan baloldali kormány került hatalomra Izlandon, akiknek az egyik fő szándéka az USA-val kötött védelmi szerződés felmondása és a bázis felszámolása volt, mondván, hogy békeidőben ne legyen külföldi hadsereg jelen az országban.

Izland helyzete annyiban különleges volt, hogy ugyan 1944-ben alapítótagja lett a NATO-nak, de közben intenzív gazdasági kapcsolatokat tartottak fenn a Szovjetunióval is: főleg halat adtak el nekik, cserébe pedig a szocialista ipar termékeit, többek között – a nyugati országok között egyedüliként – Trabantokat is importáltak tőlük. Sőt, még az is felmerült, hogy az ország gazdasági életének fellendítésére a Szovjetuniótól vegyenek fel egy nagy összegű kölcsönt.

Ezt a belpolitikai szituációt változtatta meg gyökeresen az 1956-os forradalom leverésének és a Szovjetunió magyarországi beavatkozásának híre, ami ahogy számos más, erős balos hagyománnyal rendelkező nyugat-európai országban, Izlandon is rengeteg meggyőződéses baloldalit ábrándított ki a létező szocializmus korábban példaképként kezelt utópiájából. Arról pedig végképp meggyőzte a közvéleményt, hogy a háborúnak koránt sincs vége, legfeljebb más módon zajlik, mint korábban, a kommunista terjeszkedés pedig valódi veszély – ami persze teljesen kihúzta a talajt az akkori kormány Amerika helyett inkább a szovjetek felé húzó politikája alól.

A magyar menekültek ügyét is főleg a velük szembeálló, inkább jobboldali ellenzék karolta fel, akik kiálltak a NATO és az amerikaiak mellett, a levert magyar forradalom kárvallottjainak érkezése és a sajtóban részletesen bemutatott személyes élettörténetei pedig hirtelen helyi üggyé tették a kontinens másik végén, a távoli Magyarországon történteket az izlandiaknak.

Az ellenzékiek kiállása az USA mellett persze érthető volt, hiszen a XX. század tulajdonképpen az amerikaiakkal érkezett meg a szigetre, ami nem sokkal korábban még Európa egyik legszegényebb országa volt. Az katonai bázissal együtt hirtelen mindenkinek lett munkája, megindult az elvándorlás vidékről a fővárosba, és szükség lett a külföldi munkaerőre is. Ez is egy olyan szempont, amit figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a magyar menekültek befogadásának történetét: a filmben el is hangzik, hogy az izlandi Vöröskereszt akkori vezetője, aki a menekülteket válogatta a bécsi táborokban, kifejezetten úgy fogalmazott, nekik nincs szükségük értelmiségiekre, olyan emberek kellenek, akik jól tudnak majd dolgozni a haliparban. Dunajcsik szerint fontos, hogy ez a mondat is szerepel a filmben, hiszen jól mutatja, hogy ez az egész egy sokkal összetettebb történet volt, mint ahogy szeretjük elmesélni.

Az 52 érkező magyar menekültnek mintegy a fele, 25 ember maradt végül a szigeten, a hatvanas évekre ők állampolgárságot kaptak és izlandi neveket vettek fel. A magyarok sikeres integrációját egyébként valóban segítette, hogy az érkező menekültek mind munkásemberek voltak, és az izlandi egy olyan társadalom, ami ezt sokkal nagyobbra becsüli, mint a magyar. Dunajcsik elmondása szerint az izlandi identitásban fontos szerepet tölt be az elképzelés, hogy ők évszázadokon át maguknak teremtettek meg mindent, senki nem uralkodott felettük. Úgy érezték, ezt a lehetőséget kapták vissza 1944-ben.

Az érkező magyarok azonnal kaptak munkát, ezzel párhuzamosan kezdhettek el nyelvet tanulni. Szét is szórták őket a szigeten, és volt köztük olyan, aki direkt nem kereste többet a többi magyar társaságát, hogy minél gyorsabban beilleszkedhessen. A többiek azért egy darabig még összejártak: ehhez sokszor a teljesen lutheránus Izland egyetlen katolikus temploma biztosított terepet, ahol még kettős magyar esküvőt is tartottak. A korszak gazdasági helyzete kedvezett a magyarok érkezésének: ekkor lehetőség volt arra, hogy kétkezi munkásként is biztos egzisztenciát építhessenek maguknak: saját ház, autó és nyugodt, polgári élet járt nekik, amiért cserébe csak az időnként zordabb időjárással kellett megbarátkozniuk.

A valóság mögött ott a tündérmese

Az Északi menedékben nemcsak azok a még mindig a szigeten élő magyarok szólalnak meg, akiket a stábnak sikerült felkutatni, de izgalmas szereplő benne Hjalti Kristgeirsson is, aki a két ország kommunista pártjai közötti együttműködés keretében épp Budapesten volt 1956 őszén, és később is rengeteg szállal kötődött Magyarországhoz. Később a legendás magyar skandinavista, Bernáth István egyik legjobb barátja lett, és többek között ő fordította le Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek és Kertész Imre Sorstalanság című regényeit izlandira – Krasznahorkai László Az utolsó farkas című novellájával együtt, ami idén jelent meg egy fiatal izlandi fordító tollából, összesen ez a három magyar könyv létezik izlandiul.

A filmnek persze igazi főszereplője maga Izland is, az ország, amire leginkább mint valami tündérmese helyszínére szoktunk gondolni. De a valóság persze most is összetettebb. A film végén is elhangzik, hogy Izland a magyarok érkezése óta többször is fogadott már menekülteket, és a 2015-ös menekültválság idején is társadalmi mozgalom indult, hogy növelje a kvótát a kormány és több ember érkezhessen a szigetre.

És az tény, hogy az izlandi társadalomnak valóban van egy jelentős része, ami nagyon pozitívan áll a menedékkérők felé. Ezt azonban nem mindig tükrözi az aktuális kormány valódi politikája, az izlandi bevándorlási hatóság pedig ma az egyik leggyűlöltebb közintézmény az országban. Havonta indulnak aláírásgyűjtések olyan menekült családok támogatására, akiket akár több évi izlandi tartózkodás után akarnak erőszakkal, akár háborús országokba is visszatoloncolni.

Másrészt Izland ezekben a pillanatokban is rohamos sebességgel alakul át: erős dzsentrifikáció zajlik, évről évre egyre több turista érkezik ide, folyamatosan drágul az ország, viszont a bérek már nem követik ezt a mozgást. Izland korábban is drága ország volt, de ha valaki izlandi koronában kapta a fizetését, azért meg tudott élni. Dunajcsik viszont azt meséli, az elmúlt években még született izlandi ismerősei is akadtak, akik úgy döntöttek, inkább külföldre költöznek, annyira elszálltak az árak. Miközben minden a turizmusról kezdett el szólni, sokan látják, hogy ez ugyanolyan buborék, mint a tőzsdézés volt 2008 előtt. És azt is látni, hogy ugyanúgy hatalmas csattanással fog véget érni, mégis mindenki ugyanúgy folytatja:

„Ebben bizonyára nagy szerepe van a szigetlétnek, és a valóban kiszámíthatatlan időjárásnak is, ami egész a kultúra legmélyebb gyökereiig érezteti a hatását. Az izlandiak nem hosszútávon, hanem katasztrófától katasztrófáig gondolkodnak: ha látják a horizonton az óriási összeomlást, csak méginkább próbálnak még előtte minél többet kiszedni a dologból. Így most éppen a garázsuk után a kerti sufniból is AirBnb-t csinálnak.”

Ezeknek a folyamatoknak az eredményeként Reykjavík belvárosa mára teljesen átalakult, eltűntek azok a kereskedések, ahol a mindennapi élethez szükséges dolgokat lehet beszerezni, szuvenírboltok és kávézók nyíltak a helyükön. Közben az izlandi társadalmat egymásután rázzák meg az újabb kormányválságok és korrupciós botrányok. Ez csak azért fontos Dunajcsik szerint, mert jól megmutatja, hogy az izlandi társadalmat is rengeteg ellentmondás feszíti, de közben akárhogy kapargatod ezt a felszínt, mindezek ellenére az alján tényleg mindig egy tündérmesébe illő országot találsz. És ahogy ez igaz Izland működésére, igaz ez az ‘56-ban Izlandra menekülő magyarok történetére is:

„Akárhogyan is nézzük, ezek a figurák azért tényleg a rommá lőtt Budapestről menekültek, aztán felültek egy repülőgépre, aminek a négy motorjából kettő útközben kigyulladt, majd megérkeztek Reykjavíkba, a legmélyebb téli éjszakába, egy dühöngő szélvihar közepén. De azok, akiknek volt affinitása ehhez az országhoz, le tudtak telepedni, munkájuk és családjuk lett. Az egész mögött van egy elképesztően szép történet, és igazából egész Izlandnak ez a titka: odamész, megnézed, és azt mondod, hogy ez tényleg valami teljesen más, mint amit a kontinensről ismersz.”

Északi menedék (2017)

• Készítették: Dunajcsik Mátyás, Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur
  
• Operatőr: Vincze Máté Artur
  
• Hangmérnök: Baranyai István
  
• Vágó: Pap Levente
  
• Zeneszerző: Sperling Andor
  
• Utómunka hangmérnök: Bőhm Dániel
  
• A filmet az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.
• A film Facebook-oldala itt található meg.