A cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Fődi Kitti írása.

Az építőiparban óriási a szakemberhiány, hónapokat kell várni a kőművesekre, de ha el is kezdik a munkálatokat, folyamatosak a fennakadások. A vállalkozók nem találnak munkaerőt, mert nem tudnak versenyezni a külföldi fizetésekkel. Az OKJ-s képzések is pocsékak. Az egésznek az alján pedig ott vannak a megrendelők, akiknek maguknak is szakemberré kell válniuk, ha fel akarják újítani a házukat. A szakértő szerint 15 évig még nem is fog változni semmi.

Az építőiparnak szinte minden szegmensén baj van, hiába van rengeteg munka és magasabb fizetés, mindenki a szakképzett emberek hiányát nyögi. Az utóbbi időben fellendült az iparág, ezért most még jobban megérezzük azt, hogy nincsenek szakemberek, de nem csak a megrendelők, hanem a vállalkozók is cipelik ezt a terhet. Aki ennek ellenére mégis úgy dönt, hogy a szakmában szeretne dolgozni, és elvégez egy tanfolyamot, az elavult eszközök és tanítási módszerek miatt úgy kerül be az iparba, hogy még egy kéményt sem tud önállóan felépíteni.

Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) elnöke, Koji László szerint azért állt elő ez a helyzet, mert 2008 és 2013 között 80 ezer foglalkoztatott nem kellett az iparágnak, annyira nem voltak beruházások. Ráadásul akkoriban népszerű sem volt a szakma (bár még most se kifejezetten az), mert egy szakmunkás csak az átlagbér 70 százalékát kereshette meg nehéz fizikai munkával. Most viszont folyamatosak az állami megrendelések, kell a munkaerő, de nincs, mert nagyjából 20-25 ezer magyar építőipari szakmunkás külföldön dolgozik. Koji László szerint őket haza sem lehet csábítani, mert Magyarországon nem tudnak annyit – körülbelül nettó 300 ezer forintot – keresni, mint kint.

„A következő tizenöt évben sem lesz elegendő munkás, mert ahhoz már látnunk kellene, hogy többen jelentkeznek a képzésekre. Ezzel a problémával együtt kell élni”

– magyarázza Koji László.

Az iskolák sem termelnek elegendő szakmunkást, ráadásul az ÉVOSZ elnöke úgy látja, hogy nagyon rossz az oktatás színvonala, vagy nincsenek felszerelések, vagy elavultak, ami egy komoly probléma egy ilyen erősen gyakorlatorientált szakmánál.

Selmeczky Nándor egy OKJ-s tanfolyamon végzett magasépítő technikusként. Családja polikarbonáttal foglalkozik, ezért hasznosnak gondolták a tanfolyamot. A kétéves képzés az elején kicsit gagyinak tűnt, felesleges elméleti órákkal töltötték ki a tanrendet, például művészettörténettel. De a fontosabb tantárgyakat, amik tényleg kellenek is egy építkezésen, mint például a statika vagy az építéstechnika, azokat nagyon elő sem vették az első évben vagy csak minimális óraszámban.

„A legnagyobb munkánk az első évben egy rózsaablak volt, amit számítógéppel szerkesztettünk meg. Ez volt a csúcs”

– meséli a huszonéves fiú.

A második évre azonban a tanárok is rájöttek, hogy a sok elméletezés a gyakorlat kárára ment, ezért egy év alatt megpróbálták lenyomni 4 évnyi középiskolai anyagot. A tanárok kezüket-lábukat törték, hogy mindent meg tudjanak tanítani. A statikából negyed éven keresztül csak pótoltak, mert a tanár szerint az első évben heti öt órára lett volna szükség egy óra helyett. A feszített tempó miatt viszont, ha valaki hiányzott egy hetet az órákról, akkor gyakorlatilag esélye sem volt felzárkózni.

A gyakorlati órákat is gyorsan pörgették, volt egy órájuk, ahol földmérést tanultak, de mivel egyáltalán nem volt rá idő, ezért csak belepillantottak a műszerbe és, aki nem ismerte korábbról, nagyjából csak jelentés nélküli vonalakat látott.

A vizsgán Nándornak egy kéményt kellett építenie, de azt is egy elavult módszerrel, mert az iskolának nem voltak meg a szükséges eszközei a modernebbhez. De nem csak kéményt nem tudnának építeni az OKJ-ról kikerültek, hanem nagyjából semmit se.

„Ezzel a tudással maximum segédmunkásnak mehetnék, de csak azért, mert vannak régebbről tapasztalataim. Ha csak beestem volna az órára, akkor még segédmunkásnak sem. Van papírom arról, hogy felhúzhatok egy családi házat, de messze érzem magam ettől az egésztől”

– mondja Nándor.

A fiatal férfi külföldre azért nem menne, mert oda túl kevésnek érzi ezt a tudását, de az osztályukból volt, aki nem maradt Magyarországon.

Koji László szerint az, hogy felkészületlenül kerülnek ki a képzésből a diákok, még önmagában nem lenne akkora probléma, hiszen minden szakmában a munka során kell megszerezni a tapasztalatokat. Nagyobb baj az, hogy Magyarországon rengeteg a kis- és magánvállalkozás, amelyek nem vállalják az újak betanítását. A megoldás az lenne, ha létrehoznának üzemközi képzőhelyeket, ahol a diákokat nem segédmunkásokká, hanem valódi szakemberekké képeznék.

A vállalkozók is folyamatosan küzdenek a képzetlen munkásokkal, ráadásul azokból is kevés van. Szél István szegedi építőipari vállalkozó régóta űzi a kőműves szakmát, 10 emberrel dolgozik együtt, őket is ismerősök segítségével szerezte, de 20-ra lenne szüksége.

„Nem találok nemhogy normális, de semmilyen embert. Még a hülyék is kimentek külföldre, és maradtak a leghülyébbek”

– mondja István.

István, ha ránéz a fiatal szakmunkásokra, akkor azt érzi, hogy képtelenek lesznek az ő nyugdíját előteremteni, mert ezekkel a munkásokkal az a legnagyobb baj, hogy nem is igazán akarják csinálni a munkát. Némelyiknek úgy kell szólni, hogy ne csak álljon, hanem csináljon is valamit az építkezésen.

István vállalja azt, hogy ha valaki odakerül hozzá segédmunkásként, és nem ért a szakmához, akkor betanítja. Egy homlokzatot szigetelni például bárki meg tud tanulni egy hónap alatt, de ahhoz, hogy egy mindenhez értő jó kőműves legyen, 3-4 év is kell.

„Volt egy olyan emberem, aki már 10 éve nálam dolgozott, de most kiment külföldre, hiába emeltem a fizetésén. Sajnálom, de nem tudok versenyezni a külföldi fizetéssel”

– magyarázza István.

István vállalkozása annyira le van terhelve, hogy ha most, november közepén jelentkezne hozzá egy megrendelő, hogy szeretne felhúzni egy családi házat, akkor leghamarabb márciusban tudnák elkezdeni lealapozni, de hogy a tényleges kőműves munka mikor kezdődhetne, azt nem tudja.

Mindennek az alján pedig ott vannak azok az emberek, akik felújításra vagy házépítésre adják a fejüket, és szintén érzékelik azt a problémát, hogy kevés a munkás, és aki van, az se ért igazán hozzá.

Pál Bence szülei budapesti lakásukat szerették volna felújítani két és fél évvel ezelőtt, és a munkálatok azóta is tartanak, mert az építési vállalkozó hol eltűnik, hol megjelenik. Bence azt mondja, hogy néha eljön, és csinál valamit, de folyamatosan csúsznak a munkálatok. Eredetileg fél évet szántak a felújításra.

De nem csak a vállalkozó, hanem az emberei is megbízhatatlanok. Másfél évvel ezelőtt felhívta a vállalkozó, hogy eltűnt az egyik munkása, a családja sem találja sehol, viszont nála van a lakás kulcsa. Bence elment a lakáshoz, hogy a saját kulcsával kinyissa nekik az ajtót, és ott találta az elveszett munkást, aki a problémái elől menekült a felújítandó lakásba pihenni.

A munkálatokba is folyamatosan hiba csúszott, a mozaikozást el sem vállalták, mert nem tudták volna – Bence szerint nem akarták – megcsinálni úgy, ahogy kérték.

Általában a felújításoknál mindig nagy probléma, hogy ki engedi be a munkást, kapjon-e kulcsot vagy ne. Bence szülei eleinte amellett döntöttek, hogy ne kapjanak, de Bence nem mindig tudott elmenni kinyitni az ajtót. Az ablakos minden áron reggel 8-ra akart menni, ezért Bence szülei kénytelenek voltak hajnalban vidékről felutazni, hogy kinyissák az ajtót, csakhogy a munkás nem jött el. Amikor ezt szóvá tették, akkor a fejükhöz vágta, hogy ő tesz nekik szívességet, miközben Bence szülei fizettek a munkájáért.

Csoba Lászlóné Judit a kulcsprobléma elkerülése miatt otthon maradt a munkásokkal Szabolcsban, de a férjét rendszeresen haza kell rángatnia a munkahelyéről, mert a munkások nem értenek semmihez, a vállalkozó meg csak kirakja őket a ház előtt.

„A férjemnek szoktam szólni, hogy jöjjön haza, és mondja meg a munkásoknak, hogy mit csináljanak. A fürdőszoba csempézésénél reggel, délben és este is haza kellett jönnie, hogy ellenőrizze, hogy jól állították-e be a vízszintmérőt”

– meséli Judit.

Ráadásul Juditnak és a férjének még egy szerszámot is meg kellett venniük a saját pénzükön, mert a munkásoknak valamiért nem volt.

De nemcsak a szerszám miatt kellett plusz költségbe verniük magukat, a vállalkozó a cseréprendelést is elszúrta, de mivel aláíratták a papírt, hogy ilyen esetben ez az ő felelősségük, ezért még egyszer ki kellett fizetni az új cserepek árát.

„Arra jöttünk rá, hogy nekünk is szakembernek kell lennünk, mielőtt aláírunk valamit”

– mondja Judit.

Azt a következtetést is le kellett vonniuk, hogy a mai állapotok miatt nem szabad vállalkozókat megbízni, csakis generál kivitelezőt, ami ugyan kétszer annyiba kerül és fél évet-évet is kell akár rájuk várni, de sokkal megbízhatóbbak.

Juditék augusztus óta zsákokban laknak, a munkálatok folyamatosan csúsznak, de még reménykednek abban, hogy a karácsonyt már normális körülmények között tölthetik.

(Címlapi kép: flickr/Ellen Choi CC-BY)