November 11-én repülés közben meghalt az orosz Valerij Rozov, a világ leghíresebb szárnyasugrója. A baleset Nepálban, a 6812 méteres Ama Dablam csúcs közelében történt, ahonnét Rozov a mélybe vetette magát. A pontos részletek nem ismertek, az 52 éves Rozov expedíciójának egyik tagja, Mingma Galu Sherpa csak annyit közölt, hogy az orosz repülés közben halt meg, és holttestét helikopter segítségével próbálják elszállítani a helyszínről.

A Red Bull által szponzorált Rozov a szárnyasugrás legismertebb arca volt, aki a sportág több rekordját is tartotta. 2016-ban megdöntötte a legmagasabbról induló repülés világcsúcsát, amikor a szintén nepáli Cso Ojuról, 7700 méteres magasságból ugrott le. De ő volt az első, aki a Kilimandzsáróról ugrott, és szintén az első, aki egy aktív vulkán kráterében repült.

A szárnyasugrókat magyarul „denevérembernek” vagy „madárembernek” szokás nevezni, de egyik sem pontos. Ha valaminek, akkor repülőmókus-embernek lehetne, mert a szárnyasugrók ehhez a kis emlőshöz hasonlóan siklanak. Története az 1970-es évek végén kezdődött, amikor sikló- és ejtőernyősök valami izgalmasabbat kerestek, és feltalálták a bázisugrást. Ez is ejtőernyős ugrás volt, csak nem repülőből, hanem vagy valamilyen természetes képződményről, például sziklafalakról, vagy emberi alkotásokról, magas épületekről és hidakról vetették le magukat, hogy néhány másodperc szabadesés után nyitott ernyőjükkel fékezzék a zuhanást.

A bázisugrás továbbfejlesztése lett a kilencvenes évek közepén született wingsuit, a szárnyasugrók alapfelszerelése, amely magát az ugrók által viselt, a végtagok közt kifeszíthető, lebernyegszerű ruhát jelenti. Szárnyasugrani lehet repülőből is, csak úgy nem olyan izgalmas a szabadesés és siklás után kinyitni az ejtőernyőt. Az igazi adrenalinbomba gyorsan, akár óránként több száz kilométeres sebességgel siklani természetes sziklafalak és épületek közt, eleve ezek tetejéről indulva, az utolsó pillanatban kinyitva az ejtőernyőt:

link Forrás

A szárnyasugrás laikus szemmel is veszélyes sportnak tűnik, és a szakértők is egyetértenek. Nem véletlen, hogy a világban sok helyen, akárcsak a bázisugrás, vagy teljesen tilos, vagy csak hosszú bürokratikus eljárással engedélyeztethető. 

Németországban például szinte a teljes tervezett repülési útvonalat és a landolás helyszínét is meg kell adni, aminek köszönhetően az országban szinte senki sem szárnyasugrik – legalábbis legálisan. De a világon máshol sem tömegsportról van szó, legfeljebb néhány ezer, de egyes becslések szerint csak néhány száz szárnyasugró van.

Pontos számok nemcsak a sportolókról, hanem az ugrásokról sincsenek, mivel ezek jelentős része a helyi szabályokat figyelmen kívül hagyva, teljesen illegálisan zajlik. Hasonló a helyzet a bázisugrással is, így egyik sportággal kapcsolatban sincsenek megbízható baleseti statisztikák. Azt nagyjából lehet tudni, hogy hányan halnak meg, de azt nem, hogy hány repülés végződik sértetlenül vagy kisebb balesettel.

Pontos számok hiányában így csak becsülni lehet, biztosat állítani nem, de minden jel arra mutat, hogy a szárnyasugrásnál nem nagyon van ma veszélyesebb sportág. Ahhoz képest, hogy milyen kevesen gyakorolják, nagyon sok a haláleset, és nagyon kevés a békés öregkort megélő wingsuitos. A sportot megalapító francia Patrick de Gayardon is repülés közben halt meg, mint ahogy egyébként a bázisugrás keresztapjának tartott amerikai Carl Boenish is.

Az alig két évtizedes sportban 2016 nyarára valóságos krízishelyzet alakult ki, amikor túlzás nékül hetente végződtek halállal újabb és újabb repülések. A franciaországi Alpokban található Chamonix, a világ egyik szárnyasugró-fővárosának polgármestere a sokadik halálos baleset után fél évre be is LK tiltotta a sportot. Több alapos cikk is készült a legyek módjára hulló szárnyasugrókról, és a szakma és más extrémsportok képviselői is próbálták megfejteni hogy mi a baj, és hogy lehetne a további haláleseteket megakadályozni.

A közös gondolkodásnak nagyjából az lett az eredménye, hogy kétféle szárnyasugró hajlamos meghalni: a túl amatőr és a túl profi. Ez így elsőre abszurdnak tűnik, pedig van benne logika. Az amatőrökkel az a baj, mondják a szakértők, hogy nem lépkednek végig azon a szamárlétrán, mint az elődeik. A 2000-es években még az lett szárnyasugró, aki már túl volt számtalan bázisugráson, előtte meg valószínűleg hosszú ejtőernyősmúltja volt. Ma viszont sokan néhány ernyős és pár bázisugrás után váltanak is a wingsuitra, nem ismerik a határaikat, nem képesek felmérni a vészhelyzeteket, és ez egyenes út a tragédiához.

Az is gondot jelent, hogy a szárnyasugrásnak nagyon alacsony a belépési korlátja. Maga a wingsuit néhány százezer forintba kerül, az ejtőernyő sem sokkal több, így egy jobb motorbicikli áráért bárki belevághat a sportba. Szemben mondjuk a hegymászással, arra sincs szükség, hogy a sportoló éveken át újabb és újabb expedíciókon hágjon magasabbra és magasabbra, fokozatosan fejlesztve a tudását. Az Ama Dablamhoz eljutni drága és melós, de sok európai és amerikai szárnyasugró-rajthely rövid sétával elérhető.

Mindennek a tetejébe pedig – a szakértő túlélők szerint – szárnyasugorni elég könnyű, különösen a ma kapható, jól sikló ruhákban. A nehézségek akkor jönnek, amikor a szárnyasugró elkezd trükközni a levegőben és túl közel repülni mindenféle sziklafalakhoz. Ott már ismerni kell a légköri jelenségeket, tudni kell korrigálni, és ezzel sok kezdő csak akkor szembesül, amikor már nincs mit tenni. Ráadásul a legtöbb kezdő azt a hibát követi el, hogy megpróbál minél óvatosabb lenni, a lassú repülés pedig sokszor nehezebben kontrollálható, mint a határozott, gyors röppálya.

A spektrum másik végén pedig ott van a maroknyi sztár-szárnyasugró, akiknek a halála a mainstream sajtóba is bekerül, és a teljes extrémsport-közösséget megrázza. Erről nyilatkozta azt egy tapasztalt wingsuitos a 2016 nyárán egymást követő baleseteket magyarázó Guardian-cikkben:

„A balesetek nagy része azért történik, mert az ugrók túlbecsülik a képességeiket. A szárnyasugrók elkényelmesednek bizonyos ugrásoknál, és azt hiszik, bármeddig feszegethetik a határaikat, és azzal sem kell foglalkozniuk, ha nem ideálisak az időjárási körülmények. Sajnos nem szupermenek vagyunk, hanem törékeny húsrakéták”.

A határok feszegetése nem csak a szárnyasugrókra jellemző az extrémsportok vagy akár a sportok világában, de az extrémsportok esetében ez a jackassizáció különösen veszélyes lehet. Kézilabdatrükkök próbálgatása közben nehezebb életveszélyes sérülést szerezni, mint a lehető legnagyobb BMX-ugrás rekordjának üldözése közben.

A Jackass ugye a kétezres évek elején az MTV-n vetített műsor volt, amelyben a főszereplők hülyébbnél hülyébb, esetenként rendkívül fájdalmas mutatványokat adtak elő, a magasról leugrástól a kotonba tett kisautó saját seggbe feldugásáig. A trükkök jelentős része extrémsport-szerűség volt, a szereplők közül többen is profi extrémsportolói, leginkább gördeszkás múlttal rendelkeztek. A Jackass sikerét számtalan tévés klón követte, amikor pedig néhány évvel később elindult a Youtube, amatőrök is elkezdték bemutatni a világnak, hogy mekkorát tudnak esni.

Ezzel a folyamattal nagyjából párhuzamosan egyébként is zajlott az extrémsportok beszivárgása a mainstreambe. Jó nagy esésekkel teli gördeszkás videók már évtizedek óta terjedtek videókazettákon, de amikor 1995-ben elindult a leginkább extrémsport-olimpiának nevezhető X Games, ezek a kis szubkultúrák által űzött és nézett sportok hirtelen hatalmas nyilvánosságot kaptak,

Az X-Games sikere akkora volt, hogy arra a „komoly” sportvilág is felkapta a fejét. A téli olimpiák műsorára már 1998-ban felvették az azóta is egyre nagyobb hangsúlyt kapó snowboardot, majd jött a freestyle sízés félcsőben és egyéb kalandos terepeken. A nyári olimpiák műsorára 2008-ban került fel a BMX, amiből a 2020-as olimpián már freestyle versenyeket is rendeznek, és akkor érkezik valamennyi extrémsport legellenkulturálisabbika, a gördeszka is.

Ahogy az extrémsportok egyre néperűbbek lettek, úgy keltették fel egyre inkább a potenciális hirdetők figyelmét. Vagy azért lettek egyre népszerűbbek az extrémsportok, mert a hirdetők figyeltek rájuk? Nyilván a kölcsönhatás mindkét irányba igaz. Mindenesetre az elmúlt tíz évben cégek tömkelegei jöttek rá, hogy fogyasztóik figyelmét nagyon jól meg lehet ragadni mindenféle őrüt kalandokkal készült filmecskékkel, és így egyre-másra vásárolták fel az extrémebbnél extrémebb sportolókat. A két leghíresebb példa a GoPro és a Rozovot is nagy pénzzel támogató Red Bull, de számtalan kisebb szereplő is versenyez a piacon.

Így jutottunk el az elmúlt években oda, hogy vannak extrémsportolók, akik bármilyen őrültségre kaphatóak, népes közönség, akik minél őrültebb dolgokat szeretnének látni, és az egészet finanszírozó cégek, amik abban érdeltek, hogy az ő logójuk legyen látható a legőrültebb őrültségek mellett, amit aztán minél többen lássanak is. 

„Az orosz legenda számára a keretek azért vannak, hogy szétfeszítse azokat, a határok pedig azért, hogy túllépjen rajtuk. Nincs kihívás, ami túl nagy lenne számára”

– írta Rozovról még életében a Red Bull. Az hagyján, hogy ez inkább cirkuszi attrakcióhoz illő szöveg, mint sportolóhoz, hiszen valahogy el kell adni a terméket, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, hova vezetnek az ilyen szponzori elvárások.

Képzeljünk el egy szárnyasugrót, aki meg szeretné tartani zsíros szponzori szerződéseit. Pontosan tudja, hogy ehhez valami újabb rekordot kell megdöntenie, különben ugrik a pénz, mert biztosan lenne más, aki megpróbálná túlszárnyalni. Így hát úgy dönt, hogy a Himalájába szervez expedíciót, ahol a ritkás levegő miatt máshogy viselkedik a wingsuit, a légköri viszonyok pedig végképp kiszámíthatatlanok. Sikeresen el is jut a rajthelyre, de napokig szakad a hó, életveszélyes lenne elugrani a sziklafalról. Vészesen fogy az idő, a súlyos milliókba kerülő expedíciónak muszáj lenne valamilyen anyagot hazavinni a szponzoroknak, az operatőrök egyre idegesebbek. A szárnyasugró elhessegeti a kétségeit, és ugrik.

Néhány nappal Rozov halála előtt a Red Bull egy másik szponzoráltja, a szörfös Andrew Cotton is rémisztő balesetet szenvedett, amikor elsodorta a világ egyik legnagyobb, Portugália partjainál meglovagolható hulláma, de ő csodával határos módon gerincsérüléssel megúszta. Rozov halálával egy napon volt hír, hogy egy fiatal svéd szárnyasugró fantasztikus új trükköt mutatott be, amikor 250 kilométer per órás sebességgel suhanva repült át egy papítranszparensen. Biztos sok szponzor felkapta a fejét a mutatványra, a 23 éves Anton „Squeezer” Andersson előtt szép, bár talán rövid jövő állhat.

Fontos megemlíteni, hogy a rekordokra és egymás megelőzésére vágyó emberiség már azelőtt is rendszeresen életveszélybe sodorta magát, hogy megjelentek a piacon az energiaitalok és a sisakra erősíthető kamerák. A nagy felfedezések korában Kolombusztól Magellánig mindenki alapvetően a remélt haszonért indult neki a térkép fehér foltjainak, a halálozási statisztikák pedig rosszabbak voltak, mint szárnyasugráskor.

Később, amikor már tényleg csak a sportértékért és véletlenszerűen kiválasztott földrajzi pontokért ment a harc, szintén számtalan rossz döntés született, például a nemzeti büszkeségnek köszönhetően. Scott kapitány és négy embere nem biztos, hogy meghalt volna az Antarktiszon, ha nem érzik úgy, hogy Nagy-Britannia dicsőgéért muszáj versenyt futniuk a sokkal felkészültebb norvég Roald Amundsennel. És azt is meg kell említeni, hogy vannak szárnyasugrók, akik szponzori nyomás nélkül repülnek a halálba, mint például Armin Schmieder, 2016 halálos nyarának egyik áldozata.

Schmieder volt az, aki a Facebookon élőben közvetítette utolsó ugrását, vagy hát ami egyáltalán látszott belőle. Amivel megint visszakanyarodtunk a Jackasshez, és a teljesen felkészületlen, de a nagy nyilvánosság előtt hősködésre vágyó extrémsportolókhoz. A szárnyasugrás egyszerűen olyan ördögi spirálba került, amiből nem nagyon van kiszállás, amíg egyszerre vannak vakmerő sportolók, éhes közönség és pénzes szponzorok.

Mindenkinek szíve joga veszélybe sodorni a saját életét, húspépként széttrancsírozva végezni valami festői sziklafal aljában. De emlékezzünk meg a kis svájci faluról, Lauterbrunnenről, amely magas sziklafalak közé beékedő fekvésének és a laza szabályozásnak köszönhetően a világ talán legnépszerűbb szárnyasugró-központja. Itt olyan gyakoriak az ugrások, hogy nyári napokon a helyiek szinte percenként hallják egy-egy elhúzó szárnyasugró jellegzetes zúgását. Ahhoz viszont nem akarnak hozzászokni, hogy ezek az emberek rájukpotyogjanak. A 2016 nyári halálos balesetekből több is itt történt, volt olyan, amit a helyi iskola évzáró ünnepségéről is mindenki látott. Talán a halálba ugrás jogát meg kellene előznie azon gyerekek jogainak, akik nem szeretnének az orruk előtt széttrancsrízódó extrémsportolókat látni.