Az első félidő felénél járhatunk, amikor a nagy dalolászás közben egyszerre döbbenünk rá a mellettem hajrákékekkékfehérekező Ultra Ferkóval, hogy ez a meccs se lesz eseménydúsabb, mi viszont egyre szomjasabbak vagyunk, úgyhogy mi lenne, ha kimennénk a büfébe. Kisvárdán azonban nincsen vendégbüfé, pedig olyan még Csákváron is volt, ahol egy földhányás a vendégszektor, közvetlenül a trágyadomb mellett. Így, mint egy helyi szurkolótól megtudom, ki kell mennünk a kerítésen, megkerülni a pálya melletti várromot, hogy a velünk pont szemközti hazai szektorban megtaláljuk a büfét. Egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a velünk átellenben zajongó várdai szesztestvérek nem fognak kibelezni sörvásárlás közben, így nekiindulunk.

A kisvárdai futballkomplexum a Várkertben helyezkedik el, ami egy a maga tarrbélai módján egészen kies helyszín, egy festői és egy valamiért Csernobilt idézó mesterséges tavacskával, fákkal, sok sárral és a település nevéhez illő méretű, de egészen romantikus várrommal.

Elindulunk a sörügyi villámtúrára. A hangosbeszélő éppen azt közli az NB2 szuperrangadójára egybegyűltekkel - az első látogatott a másodikhoz, miközben a harmadik 13 ponttal van lemaradva - hogy tombolasorsolás következik. Öt díj van, igazságos elosztásban, amiket gyors egymásutánban ki is sorsolnak: egy üveg Frittmann fehérbor, egy üveg forralt bort, egy üveg almapálinka, egy üveg almapálinka és végül egy üveg almapálinka.

Pont azt a szomorú információt hallgatjuk, hogy

“mivel palackozott termékekről van szó, ezért a nyereményeket csak a mérkőzés után tudják átvenni”

amikor belebotlunk két helyi rendezőbe, akikhez oda is megyünk útbaigazítást kérni. Azzal fogadnak, hogy

"Figyeljetek már ide, ugye feljavul az MTK??"

Nézünk, mint karmester a punkkoncerten, hogy miért értünk aggódnak ilyen látványos kedvességgel, de az egyik fickó gyorsan megmagyarázza, hogy ők is meg az össze haverjaik, meg egy rakás helybeli a mi csapatunkra fogadott, mert Kisvárdán az a tuti infó terjedt el, hogy le van zsírozva, hogy ma az MTK fog nyerni. Tök rokonszenves fickók, így szar érzés megmondani nekik, hogy egész meccsen kábé arra számíthatnak, amit eddig láttak. Elviccelgetünk kicsit azon, hogy talán majd jön a feltámadás a második félidőben, aztán otthagyjuk szegényeket és megkerüljük a várat.

Innen olyan látvány tárul elénk, mintha egy megmagyarázhatatlanul drága díszleteket felvonultató film forgatásán lennénk. Jobbról balra svenkelve a következőket látjuk

• sár 
  
• sár
  
• sár
  
• frissen elkészült edzőpálya
• egy látszatra 3/4 részt kész, modern, dizájnos beton-acélcső homlokzatú kis futballstadion
• sár
  
• egy két oldaláról mobil lelátókkal, harmadik oldalán egy sövény mellett állodáló emberekkel, a negyediken egy kis töltéssel körbevett ideiglenes focipálya, ami fölé pár méteres távolságban magasodik a várrom.
  

A látványelemek közül a legtalányosabb a most épp 2 milliárdos költségnél járó, 2500 férőhelyes modern stadion, hiszen ezen a meccsen, hiába van szó az elképzelhető legizgalmasabb NB2-es rangadóról egy ismert fővárosi csapat ellen, és hiába van novemberhez képest kifejezetten kellemes idő, nem gyűlt össze több 6-800 embernél (bár a tévében állítólag 2200 nézőt kamuztak be.) 

A sörünket minden atrocitás nélkül be tudjuk szerezni, így indulunk is vissza a vendégszektorba, aminek az a specialitása, hogy az Ismeretlen Rabszolga, akit egy brutális rabszolgafelügyelő azzal bízott meg, hogy - abszolúte feleslegesen - fekete filccel számozza meg az üléseket, 18-nál elrontotta a számozást azzal, hogy két 18-as ülést csinált, majd, amikor észrevette a dolgot, fogta magát, és az elrontott sorszámokat áthúzva mindenhová odaírta az eggyel nagyobb helyes megoldást.

Szóval isteni helyen vagyunk, nem hiába szeretem jobban az NB2-t az NB1-nél. Isteni, bár kissé távoli helyszín ez a szürreális kisvárdai sporttelep, ahol azért épülhetnek totálisan felesleges gigaépületek milliárdokért, mert a kisváros patrónusa maga Seszták Miklós fejlesztési miniszter. Jó volt a buszozás is, ahol órákon át mulattam azon, ahogy a Második Legrészegebb MTK-ultra Akit Valaha Is Láttam hihetetlen szívóssággal próbálja rábeszélni a tábort hangadóit, hogy sokkal többször énekeljük ezentúl a legendás "EMMMM-TÉÉÉ-KÁÁ" skandálást, mert az szerinte képes igazán magával ragadni a tömegeket. 

Az ultrabusz igazi hősei Schääfer focista apukája és bátyja, akik Szombathelyről jöttek, hogy megnézzék a gyereket velünk együtt, ami tokkal-vonóval majdnem 1100 kilométeres túra. 

Még ahhoz a fotóhoz is beállnak velünk pózolni, amikor Kisvárda előtt nem sokkal, Székely község benzinkútjánál kifeszítünk egy Garcia Márquezhez illő, 129 ÉVES SZERELEM feliratú molinót. 

Schäfert mondjuk eddig is csíptük, de azt el sem merem képzelni, mi lesz ezután.

A meccs színvonala azonban messze elmarad a sporttelepétől, az MTK játékosainak lelkesedése pedig meg sem közelíti a kék-fehér szurkolókét, így hiába van nálunk többet a labda, kikapunk 1-0-ra, pedig a vége előtt nem sokkal óriási kijátszott helyzetünk van az egyenlítéshez. Mi egy fapados repülők helykínálatával vetekedő busszal döcögtünk le négy óra alatt a világ végére, hogy kicsit feldobjuk a csapatot és magukat, de az MTK játékosai és edzője úgy látszik sokkal fárasztóbb módon utazhattak, mert meccs után ahhoz sincs erejük, hogy odajöjjenek a kapu mögötti kerítéshez. 

Így csak egymással tudunk pacsizni, aztán vidáman vágunk bele a nap második  négy és fél órás buszozásába.