Nemcsak jó helyen van - a Libella kocsmában - és önmagában is igen szórakoztató a Pecsics Mária-Hecker Péter művészpáros új kiállítása, a dolog túlmutat önmagán, amennyiben hőseink új műfajt alapítottak, a randiművészetet. A munkáikat ugyanis fotópapír, vászon vagy falap helyett pólókra vitték föl. Na de mi ennek a következménye? A kiállítást - ami a legjobb képzőművészeti szórakozás a téli szezonban - én nyitottam meg, és a szövegben megpróbáltam a végére járni a dolognak. Íme: 

Kedves műélvezők! 

Amikor 2004 májusában elindultam vidékre, hogy megkóstoljam életem első borzpörköltjét, amit B. haverom unokatestvére ütött el autóval, mármint nem a kész pörköltet, hanem az alapanyagát, szóval a legelső dolog, amit a faluból, Ságvárból megláttam, az Magyarország első privát krematóriuma volt.

A második egy falevelekkel félig megtelt kőszarkofág, amit római temetőnél ástak ki, aztán egy ihletett pillanatban kitették a kocsma elé, hogy onnantól kezdve a helyről kidobott alkoholisták abban tudják kialudni a kialvandókat 

A harmadik egy kétségkívül Christo művészetének hatásáról árulkodó alkotás, nevezetesen egy tüchtigen nejlonba csomagolt autóroncs volt, a negyedik pedig egy saccra 150 éves présház, amit  a gondos, szinte műemlékvédelmis precizitású renoválás után pszichedelikus színű Disney-figurákkal festettek tele. 

Ezek után megérkeztük a haverom unokatestvérének a présházába, ami tele volt nagydarab, szederlila arcbőrű, bajszos férfival és mindent átható, igen intenzív, de egyáltalán nem kellemetlen főttborz-szaggal. 

„Még sose ettél? Jobb, mint a macska” 

- tolt elénk egy-egy tányérral valamelyik terepnadrágos. Már jórészt mozgásképtelen voltam - vagy a pörkölttől, vagy a szédítően savanyú házi vörösbortól - amikor megkérdeztem a házigazdánkat, hogy mennyire tört össze egy kocsija egy ekkora borz elütésétől? 

„Hogy mi? A kocsim? Miért tört volna össze?” 

A fickó olyan csodálkozva nézett rám, mint Semjén Zsolt a fegyvert rántó szalonkára, aztán úgy elkezdett hahotázni, hogy attól féltem, a torkán akad a borzfej. Ekkor derült ki, hogy a présházban B. haveromon és rajtam kívül mindenki orvvadász volt, csak én szó szerint vettem a virágnyelvet.

A vadászat azonban általában nem ilyen kedélyes dolog. 

Ennek a kiállításnak az egyik fele mégis vadászati témájú, amennyiben Pecsics Mária sörétes puskával szitává lőtt pólóira a mester vadászleseket ábrázoló fotói vannak rászitázva.  

Ezek a szétlőtt magasleses pólók egészen megszédítik az embert. 

Valaki ugyanis - vagy maga a művész, vagy valaki az ő megbízásából - rájuk lőtt. Vagyis rálőtt a magaslesre, pedig a dolog normálisan pont fordítva szokott történni, azaz általában a magaslesről lőnek rá másokra. Az ember ez alapján hajlamos arra gondolni, hogy a művész nem szereti a vadászatot, ha egyszer lőfegyverrel támad ennek a nagyszerű időtöltésnek az egyik legikonikusabb kiegészítőjére. 

Ez még oké is, amíg a póló kőkemény műalkotásként a falra van akasztva. De mivel ezeket a munkákat meg is lehet venni, aztán nyilván hordani is, az egész kicsit olyan, mintha Pecsics a póló belsejében elhelyezkedő rajongóira tüzelne. Ez elsőre sokkoló lehet, ugyanakkor dicséretesen punk gesztus.  

A vadászat azóta, hogy megszűnt az emberiség egyik legfontosabb élelmiszerforrásának lenni, Magyarországon nem sport-, hobbi- vagy környezetvédelmi hanem sokkal inkább hatalmi kérdés. Nem véletlen, hogy hiába különbözött egymástól annyira a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-, az Antall- a Boros-, a Horn-, az első Orbán-, a Medgyessy-, a Gyurcsány- és az újabb Orbán-korszak, a vadászok mégis mindig ugyanott helyezkedtek el: a hatalom seggében.

És a vadászat egyáltalán nem valami elvont értelemben vett hatalmi kérdés: ők uralják az ország egész területét, a települések belterületét kivéve. Ezt azzal a véres rituáléval erősítik meg időről időre, hogy lelőnek-egy-egy póráz nélkül sétáltatott civil kutyát, lehetőleg úgy, hogy a gazdája egész közel legyen, így élményszerűen mesélhesse el a sztorit másoknak. 

A Pecsics Mária fotóin látható magaslesek gyakorlati funkciója pont az, mint a kankutyák vizeletéé: lestipistopizni, hogy ez az én területem, és ha sokat ugrálsz, számíthatsz rá, hogy seggbeharaplak, vagyis ebben az esetben seggbelőlek. Csakhogy a kankutyák ezt az egészet sokkal szolidabban intézik el, mint a hatalomközeli durrogtatók, mert az ő jeleik nem láthatóak, míg a lesek lényege, hogy látsszanak. Belegondoltatok, hogy a lesek miért nem lombos ágakkal álcázott, a környezetükbe tökéletesen beleolvadó építmények, pedig simán lehetnének azok? És hogy miért van az, hogy még erdős területen is aránylag ritkán építik őket a fák koronájába, miközben manapság már a mobiltelefonos adótornyokat is fenyőfának álcázzák? 

Hát pont emiatt. 

Fura paradoxon, hogy minél szebb, érintetlenebb tájon jár az ember Magyarországon, annál nagyobb az esélye, hogy ölésre szolgáló eszközöket kelljen látnia. Persze ez igaz az utak menti kőkeresztekre is, de azok azért nagyságrendekkel absztraktabbak, hiszen egyikre sem szögeznek fel három-négy Jézust egy pörgősebb őszi hétvégén. Pecsicset mindez mintha határozottan idegesítené, aminek az eredménye egy sorozatnyi szitává lőtt, baromi jól kinéző mesterpóló. 

Én a 444.hu szerkesztőségében dolgozom. A munkám egyik része olyan, mint az aranymosás, azzal az eltéréssel, hogy mi nem tisztavízű hegyi folyócskákba, hanem pöcegödrökbe és trágyafolyókba merítgetjük bele a szitánkat, hogy találjunk napi két-három - na jó, ha nem is aranyrögöt, de legalábbis nem kakát. Ha valamelyikünk olyan idézetet vagy képet talál, ami tényleg erős, akkor szinte automatikusan a „pólóra nyomtatnám” szöveg tolul a szájára. Mi, 444-esek azonban újságírók vagyunk, vagyis hangemberek, ellentétben Hecker Péterrel, aki igazi művész, ezért most viccből komolyan vette a dolgot, és kitalálta, hogy tényleg pólóra nyomtatja a pólóranyomtatásért kiáltó műveit. Ebből az alapötletből született ez az egész kiállítás.  

Én sokáig csak mailekhez csatolt grafikus vázlatokon láttam az itt kiállított műveket, mert a maguk fizikai valójában csak tegnapra készültek el. Ezért ma délután délután egyszer már beugrottam ide a Libellába, hogy megnézzem őket. És leesett az állam, mennyire dögösek és hatásosak. Anyagszerűség - mormogtam magamban, aztán elszégyelltem magam a majdnem-szóvicc miatt.  

Hecker Péter a festménypólóival, vagy ha tetszik, pólófestményeivel új képzőművészeti stílust alkotott meg, a date artot, vagy randiművészetet. Ha ugyanis az ember meglát valakit egy Hecker-féle festménypólóba öltözve, gyakorlatilag emberfeletti önkontroll kell ahhoz, hogy ne elegyedjen vele szóba. Ugyanez igaz persze a Pecsics-pólókra, amik esetében ráadásul adja magát a nyitókérdés, miszerint  

Alatta páncélinget hordasz? 

A most, itt, ebben a kocsmában útjára indított date art összetett befogadói folyamatot generál:

A műélvezet alapvetően magányos dolog, a XXI században hiába történik meg velünk gyakran egy nyomasztó tömeg közepén, a sor sebességével elaraszolva az aktuális mester képei előtt valami metróállomásszerűen tömött múzeumban. Hecker pólóképei már-már forradalmi módon teszik a dolgot kétszereplőssé, mármint fogják kétszereplőssé tenni, ha lesznek olyanok, akik megveszik és hordják is a pólóit. Ha ugyanis egy néző a minimálisnál kicsit is jobban elmerül egy pólóképben, máris interakcióba került a hordójával, aki definíció szerint eleve egy Hecker-rajongó. 

A befogadó figyelmét - pont úgy, ahogy a hagyományos, táblakép formátumú Hecker-művek esetében - azonnal odavonzzák a tiszta, élénk színek és a könnyen felismerhető, gyakran kapásból nagyon vicces figurális motívumok. Aztán, ahogy a befogadónk tüzetesebben kezdi vizsgálni a  képet - vagyis a pólót- , a mű újabb és újabb rétegei tárulnak fel, aminek a vége vagy egy marha nagy pofon a póló tulajdonosától, vagy egy elmélyült beszélgetés korunk Magyarországáról, vagy egy hatalmas kefe. 

Én nem tudom, hogy képzőművész akarhat-e ennél többet, de erre csak Hecker Péter további pályafutása fogja megadni a választ. 

Jó szórakozás mindenkinek, lehetőleg frissen vásárolt Pecsics- és Hecker-pólókban!

(Hecker Péter nagy szériában van, mert 2015-ben is szereplője volt az év legviccesebb kiállításának. Véletlen? Aligha!)

link Forrás