Sokszor beszélünk arról, mi történik a sportmédiával: bulváros címek, a vélemény és a tények szándékos, elfogult keverése, alternatív valóságértelmezési síkok, azaz ún. narratívák létrehozása a közbeszéd sémaszerű tematizálása érdekében, satöbbi. Ha ezek célja nem is egyértelmű, a következményeket a saját bőrünkön is érezzük, hiszen

ma már gyakorlatilag lehetetlen érdemi párbeszédet folytatni valóban fajsúlyos, fontos kérdésekről.

A jelenség állatorvosi lova - az angol futball esetében mindenképp - José Mourinho, és az ő megítélése. Nincs kompromisszum, nincs átmenet, vagy szürke zóna: őt csak utálni, vagy imádni lehet, hogy aztán a munkásságának _bármilyen_, de tényleg, akármelyik jelentős vagy jelentéktelen aspektusát vizsgáló cikkek/posztok alatt ugyanazok a hozzászólások sorakozzanak, csak épp másféle sorrendben.

Mourinho megítélése a közízlés szerint kizárólag érzelmi alapon történhet.

Nem fogok kertelni, én annak idején pontosan azért akartam létrehozni a Britanniát, hogy ezen a beszűkült tudatú, ostobaság határait karcolgató együgyűségen átlépjünk. Azért kezdtünk el posztokat írni, azért osztogattuk Facebookon a pofonokat mindenhová, hogy a nagyérdemű lássa, a véleményalkotás és a konkrét események aktuális megítélése egészséges esetben a szurkolói érzelmektől teljesen függetlenül kis történhet. Sőt, továbbmegyek, így is kellene történnie.

Abból ugyanis soha nem lesz vita, ha az érvek szintjére emeljük az érzelmeket. Abból nem lesz párbeszéd, ha azt mondod, a véleményemet egyedül a szurkolói hovatartozásom motiválja. Abból senki nem tanul, ha a José taktikájáról összehozott elemzést felülírod azzal, hogy "jó, de hát te utálod Mourinhót, látszik is."

Ebből egy valami lesz: parttalan személyeskedés, sértődés, cicaharc. Minden, ami taszítja az értelmes, fogékony, valódi tartalomra éhes olvasót.

És, hogy miért épp most mondom el mindezt? Nyilván azért, mert a vasárnapi United-City rangadó, és az azt követő öltözői balhé megint piros tussal húzta alá, hogy a magyar interneten nem létezik párbeszéd, nincs helye az elemzésnek, nem számítanak a tények és az érvek. A vélemény csereszabatos árucikk, az árfolyama pedig tetszőleges volatilitással ingadozik az olcsó mocskolódás és egy xG-elemzés között.

link Forrás

Néhány pontban elmondom, én mit gondolok a vasárnapi történésekről, bár őszintén, nincs illúzióm azt illetően, ki, mit fog kiolvasni ebből az egészből. És bár szívesen mondanám, hogy az egész nem érdekel - egyenként a vélemények/hozzászólások talán nem is -, valójában az a helyzet, hogy nagyon is bánt. Hogy miért? Feljebb ott a válasz: a Britannia épp azért van, hogy meghaladja ezt a fajta gondolkodást.

Kezdjük a tételmondattal. Nem állítok mást csak mi lényegem, azaz, hogy ha eddig volt is valakinek értelmes, objektív kétsége, a héten végképp bebizonyosodott, miszerint

Pep Guardiola jelenleg jobb edző, mint José Mourinho.

Miért? Nézzük csak, mi történt a meccs előtt:

• José egy nyilatkozatban szigorú bíráskodást követel, mondván a City folyamatosan taktikai faultokkal zavarja meg az ellenfeleit (eredmény: Walker sárgalap a 3. percben)
• Mourinho beszólt a meccsen "punditként" közreműködő Noel Gallaghernek, mondván, ha őt meghívnák zsűrizni az Eurovízióra, nem fogadná el. Gallagher, az Oasis frontembere köztudottan City-szimpatizáns.
• Hab a tortán, hogy a portugál edző személyesen Guardiolát is támadta, mondván, ha ő maga viselne olyan nyílt politikai üzenetet közvetítő jelképet, mint a katalán edző a sárga szalaggal, akkor őt biztosan eltiltanák a kispadtól.

Lényeg a lényeg: az összes meccset megelőző megszólalásával magát tolta előtérbe, személyes csataként, definiálta a rangadót. A meglévő, amúgy sem kicsi tét mellé újabb dimenziót adott neki, ezzel tudatosan élezte ki a konfliktust a felek között. Mondjuk ebben semmi meglepő nincs, világ életében ez volt a receptje.

Ehhez képest lássuk, mi történt a meccsen magán, szigorúan és kizárólag _szakmailag_:

• Pogba hiányában José 4-2-3-1-ben kezdett. Herrerát ráállította De Bruynére, Matics Silvát őrizte, Lingard Fernandinhót abajgatta, és amúgy is: nagy általánosságban az volt a célja, hogy egy-egy elleni párharcokra szűkítse a középpályás csatát.
• Guardiola ezzel párhuzamosan kihagyta a csapatból Agüerót, és Jesus kezdett centerben. Mihelyst átlátta azonban, mi Mourinho terve (a Pogba hiánya miatti bizonytalanság miatt erre nem tudott előre készülni, bár szerintem épp emiatt választott egy Agüero nélküli, sokkal rugalmasabb kezdő tizenegyet), azonnal változtatott: a brazil kihúzódott a szélre, Sterlingből hamis kilences lett, és folyamatosan visszamozgott a középpályára.
• Ezzel Pep két legyet ütött egy csapásra: kiiktatta a kikényszerített labdavesztéseket a középpályán (az, hogy ennek ellenére volt egy csomó rossz passz, inkább KdB gyenge formájából adódott), és biztosította a labdatartás folyamatosságát. Mindez azért fontos, mert ha valaki ismeri Pep filozófiáját, pontosan tudja: ő a _túlzott_ (értsd: kábé 70% fölötti) labdatartást szinte minden esetben defenzív céllal használja.
• Vonatkozó statisztika: a City a meccset megelőzően átlagban 64%-ban birtokolta a labdát, ez a United elleni első félidőben 75%-ra ugrott. A napnál is világosabb, hogy Guardiola azért dajkálta a labdát, hogy szűkítse a United lehetőségeit a támadásokra. Azaz: biztonságit játszott.
• Emellé Pep kitalálta, hogy labdabirtoklás esetén befelé tolja két szélsőhátvédjét a pályán, hogy ezzel biztosabbá tegye a kontrák elleni védekezést. Ennek az lett az eredménye, hogy labdával sokkal kiszámíthatóbbá vált ugyan a City, de cserébe kiiktatta az ellenfél legnagyobb (egyetlen?) tiszta erényét.
• Ezen a ponton kell emlékezzünk két dologra: a meccset az Old Traffordon játszották, a City előnye pedig nyolc pont volt a táblázaton a Uniteddel szemben. A bajnokságnak ebben a szakaszában (15 forduló elteltével) soha, senki nem volt még ekkora fórban a liga történetében. Következtetés: Pep aligha lett volna elégedetlen egy iksz-szagú, döntetlenközeli meccsképpel, és mint fentebb látjuk, az összes taktikai húzása erre a célra irányult.
• Mit tett ez ellen Mourinho? Bingó, semmit. Az egy dolog, hogy ő alapvetően egy racionális, abszolút kockázatkerülő edző, de az embert a meccset nézve egyre inkább az a gondolat kerítette hatalmába, hogy a portugál nem pusztán racionális, nem pusztán védekező, de passzív is. Mintha nem a United lett volna győzelmi kényszerben, mintha neki jó lett volna a 0-0, és az azzal járó, nyolcpontos hátrány a karácsonyi hajtás előtt. Erről írt amúgy szokásos módon remek elemzést Jonathan Wilson is.

Ha mindezeket a tényeket és történéseket figyelembe vesszük, sőt, kontextusaikban vizsgáljuk őket, akkor aligha vitatható a következtetés, miszerint

alapvetően az történt a pályán, amit Guardiola szeretett volna látni.

És mivel tudjuk, hogy a két edző eddigi találkozóin eddig szinte minden esetben ez volt a helyzet (José 20, azaz HÚSZ nekifutásból mindössze négyszer győzte le Pepet, miközben kilencszer is kikapott tőle), akkor nyugodtan levonhatjuk a következtetést, miszerint Mourinho nem jobb edző, mint a katalán. Sőt: mivel tökéletesen azonos alapról indultak (Pellegrini és Van Gaal utolsó szezonjában a két klub azonos pontszámmal végzett a tabella 4-5. helyén), nagyságrendileg pedig hasonló mértékben költekeztek ki, elmondható, hogy Pep egyelőre felülmúlja a portugált Manchesterben.

Tudom, hogy nem leszek ezzel népszerű, de nézzük végig, mi történt a meccs után:

1. José egyetlen felelőst nevezett meg a vereséget követően: a játékvezetőt.
2. Az öltözőket összekötő folyosón kitört a balhé, és bár a beszámolók sok különféle kiváltó okokról beszélnek, egyetlen közös pont az összes forrásban megjelenik: José Mourinho valahogyan odakeveredett a Man. City öltözőjébe. Létezhet erre racionális magyarázat?
3. Kérdezem én, ha José Mourinho maga nem személyes vereségként élte meg a vasárnapi meccset, ha nem érezné magát végtelenül frusztráltnak az újabb pofon benyelését követően, vajon akkor is tevőlegesen részt vesz egy ilyen dulakodásban? Vajon nem épp azt mutatja ez, hogy ismét el lett verve, és ezúttal fordítva sült el a meccset megelőző médiahadjárata?

Nem tudom, ezek már csak találgatások. Ködszurkálás. A véleményem. Lesz majd, akinek tetszik, és lesznek majd sokan, akik a pokolba küldenek miatta - nem ezzel van a baj, ez egy ilyen bicikli, és ezt mindannyian tudjuk, akik rajta ülünk. Nem leszek álszent: többek között ezért is ülünk rajta. Mert élvezzük.

Az viszont fontos, hogy a vita valóban vita legyen. Lássuk, hol a különbség a tényleges történések, az elemzés, a tények rögzítése és a vélemény között. Nem hiszem, hogy sok embert meglepetésként érne, hogy egyébként én, személyesen mit gondolok arról a vérlázítóan képmutató cinizmusról, amit Mourinho a nyilvánosságban képvisel. Ez azonban teljesen független dolog attól, ami a pályán történik, és amit teljesen és tökéletesen függetlenül lehet, sőt, kell is megítélni a személyes érzelmektől. Csak így van értelme az egésznek, ez a közös alap, amelyre fel kell esküdnünk a blogolást illetően. És tudjátok miért?

Mert ha nem tesszük, mert ha belefulladunk a sértettség és a képzelt érzelmi motivációk mocsarába,

azzal magunk termeljük ki azokat a nyilvánosan megszólaló véleményvezéreket, akiknek a legkeményebb mondata az lesz, hogy nem volt meg az átütő erő.

Ami amúgy pont semmit, de tényleg az égvilágon semmit nem jelent. Viszont belekötni sem lehet. Tényleg ez lenne a cél?