Az év egyik legnagyobb netes szenzációja lett egy ismeretlen írónő tök átlagos novellája

Kristen Roupenian a harmincas évei közepén járó bölcsész, aki kenyai irodalomból doktorált a Harvardon, és tanárként dolgozik. Az irodalmi életben szinte teljesen ismeretlen volt, ezért aztán bizonyára majd' kiugrott a bőréből, amikor a patinás irodalmi-politikai hetilap, a New Yorker életében először elfogadta közlésre egy novelláját. A publikálás előtt Roupenian joggal számíthatott rá, hogy a barátai majd lelkesen gratulálnak neki, és a szakmában is sokan megjegyzik a nevét. Nos, ennél kicsit több történt. 

Amikor a New Yorker december 11-én kirakta a honlapjára a Cat Person című hosszú elbeszélést, az olyan sebességgel kezdett el terjedni a Twitteren, mintha legalábbis egy lesifotó lenne a hosszas vajúdás után albinó kiscicáknak életet adó Donald Trumpról. Mindig nehéz becslésekbe bocsátkozni, de valószínű, hogy soha nem ment még ekkorát irodalmi alkotás a közösségi médiában, abban pedig nagyjából mindenki egyetért, hogy az angol nyelvű világban ez volt a hét sztorija, a közösségi médiában pedig az év egyik fő eseménye.

A New York Times azonnal, a megjelenés napján interjút készített Roupeniannel, majd ezt követően az összes nagy világlap nagyjából naponta közölt újabb és újabb elemzéseket róla. Egyszerűen mindenki fel akart kapaszkodni erre a vonatra. A legtöbb cikk arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi a siker titka, de a hájpra jellemző, hogy még az írást illusztráló fotó készítőjével is több interjú készült, a BBC publikált egy ellennovellát, a New Statesman a Star Warsszal hasonlította össze, a Telegraph már „a Cat Person koráról” írt és ebből a szempontból elemezte az emberi viszonyokat, a GQ útmutatót adott, hogyan lehet jól beszélgetni róla, a bulvársajtó pedig az őrjöngő reakciókról tudósított. 

Egy héttel a megjelenés után aztán befutott a hír, hogy öldöklő küzdelem után elkeltek Roupenian - egyelőre csak a fejében létező - első két könyvének kiadási jogai, a hírek szerint Amerikában 1,2 millió dollárért.

De miért? Mi a titka? 

Pontosan ezek a kérdések foglalkoztatják most a közösségi média szakértőit, a kulturális élet szereplőit, a szociológusokat és persze a világ minden második publicistáját. De mielőtt ezekre rátérünk, mindenkit arra biztatnék, hogy olvassa el a novellát. Nem rövid, de nagyon egyszerű szöveg, annak se lesz megterhelő, aki soha nem olvasott angolul szépirodalmat. 

A történet se bonyolult. A húszéves egyetemista lány, Margot egy boltban dolgozik, itt kezd ki egy kicsit idősebb férfival, Roberttel. Hosszas csetelés után találkoznak, de a randi elég rossz hangulatban telik. Elcsattan egy csók, és bár Margot már ekkor érzi, hogy a testiség sem fog működni köztük, mégis kezdeményezi, hogy menjenek fel a férfihoz. És aztán valóban, a szex is kiábrándító élmény lesz. Később a lány nem akar többet találkozni, a férfi pedig ezt nehezen dolgozza fel, és bunkón viselkedik. Vége. Nem lőttem le minden poént, de a cselekmény kábé ennyi.

A szöveg ügyesen van megírva, de semmi extra, a mindentudó elbeszélő a főszereplő szemszögéből mondja el realistán a történetet, ami nem is lehetne hétköznapibb. Hogy akkor miért robbant ekkorát? A legtöbben a #metoo mozgalom és a zaklatási ügyek által átjárt korszellemhez kötik a sikert. Erről írt az Atlantic, a USA Today, a Guardian és a Washington Post is. Ezt én kicsit lusta vagy kényelmes megfejtésnek tartom. Ahogyan Deborah Treisman, a New Yorker szerkesztője fogalmazott: 

„A történet nem a nemi erőszakről vagy a szexuális zaklatásról szól, hanem az emberi viszonyok finom határvonalairól. És arról, hogy az emberek nem értik egymást, és nem értik egymást szexuálisan sem.”

A másik divatos - és szintén nem túl eredeti - megfejtést már találóbbnak érzem. E szerint itt egy generáció ismer magára: azokat a mondatokat és helyzeteket látják viszont a novellában, amikkel maguk is sokszor találkoznak. A leggyakoribb reakció az volt a Twitteren, hogy ez a történet rólam szól. A húszas, harmincas éveikben járók ezrével osztották meg a hasonló sztorijaikat.

És végül persze az is kellett a népszerűséghez, hogy megosztó legyen a kontent. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy miközben a női olvasók felismerték magukat és a velük randizó pasikat, addig a férfiak jó része értetlenül vagy felháborodva utasította el, hogy ez jellemző eset lenne. Ezekből a férfikommentekből a Men React to Cat Person nevű Twitter-fiók válogat hatalmas sikerrel.

De miért? Mit állít ez a novella férfiakról? 

Hát ez az, hogy semmit. Egyrészt, hiába egyszerű a szöveg, ahhoz azért elég összetett, hogy minden szereplőjét kritikusan, de megértően mutassa be. Nehéz lenne azt mondani, hogy a férfi szörnyetegként, a nő meg szentként vagy áldozatként jelenne meg. Vagy fordítva. Másrészt, ez nem publicisztika vagy tanulmány, ami általános érvényű, bizonyítható kijelentéseket akar tenni. Hanem szépirodalom.

Ez az egyik érdekes mellékszál a történetben, hogy 

a twitterezők jó része nem vette észre, hogy szépirodalmat olvas. 

Az Atlantic és a Slate külön cikkekben foglalkozik a jelenséggel, hogy sokan esszéként, vallomásként vagy publicisztikaként értelmezték a Cat Persont, és alapvetően két magyarázatot adnak. Az egyik, hogy aki a Twitteren kattint rá egy linkre, annak eszébe sem jut, hogy irodalommal találkozik, illetve hogy sokan egyszerűen nem ismerik fel az irodalmi szöveget - ugyanúgy nem értik meg, ahogy Robert nem képes „olvasni” Margot szavait, mozdulatait. A másik ok az lehet, hogy a női szerzők esetében a rossz társadalmi beidegződések miatt az olvasó hajlamos eleve vallomásnak, önéletrajznak venni az írást. Az érvelés szerint, ha férfi írta volna meg ugyanezt a sztorit, senki nem gondolná, hogy az vele esett meg, mert a férfiak lehetnek zseniális alkotók, de a nők csak magukról, a saját érzéseikről tudnak beszámolni.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;