Éveken át volt a DigiSport két húzójogának arca, de nemrégiben a Premier League-ről és a Moto GP-ről is le kellett mondania Haraszti Ádámnak, aki szabadidejében a legkiválóbb magyar focis podcast egyik házigazdája is egyben. Beszéltünk vele a Spíler TV ajánlatáról, álmodozásról, specializációról, de arról is, szerinte mi a helyes arány informativitás és szórakoztatás között egy sportműsorban. A többiért viszont görgetni kell.

CRNiB: Legutóbb nagyjából öt éve interjúztunk, akkor volt egy elejtett fél mondatod arról, mekkora álmod a Forma-1. Elengedi az ilyesmit az ember egy idő után, ha nincsen rá esélye?

Haraszti Ádám: Az a baj ezekkel a dolgokkal, hogy kívül esnek a - rossz szóval élve - hatáskörödön. Sok mindent nem tudsz tenni annak érdekében, hogy megtaláljon a feladat; vagy oda sodor a sors, vagy nem. Éppen ezért nem is szoktam ezeken töprengeni, sőt, igazából teljesen feleslegesnek, értelmetlennek tartom a morfondírozást. A vicc egyébként az, hogy hamarosan fogok Forma-1-et csinálni: pár hete láttam a beosztásban, hogy a román DigiSport közvetítéséhez nekem kell megcsinálnom a magyar hangsávot. Kellemes meglepetés volt (ez azóta meg is történt - a szerk.).

Mennyivel könnyebb úgy elengedni az álmodozást, hogy egy olyan csúcseseményen, mint az olimpia, te már túl vagy?

Én azért ebből a szempontból érzek magammal szemben adósságot. Egyrészt akkor még nagyon kölyök voltam - egy bő év kommentátori gyakorlat volt mögöttem 24 évesen -, másrészt pontosan tudom, hogy jó pár dolgot lehetett volna jobban csinálnom Pekingben. Nyilván ott és akkor nagyon kevés tapasztalatom volt még, és most, majdnem tíz évvel idősebb fejjel már látom, hogyan tudtam volna jobban felkészülni, másképp belevágni.

Oké, túl vagyok azon, hogy olimpia, ki lehet pipálni, de amit én akkor, ott csináltam, túl sok embernek nem fog megmaradni.

Sem jelentőségében, sem minőségében.

Hokival kezdtél anno, az olimpián ökölvívást és kerékpárt közvetítettél, aztán jött a Moto GP, majd a foci, ami igazán ismertté tett. Lubickolsz a mindenes szerepében, vagy jobban szeretnél egyetlen sportágra koncentrálni inkább?

Az biztos, hogy amennyiben csak egy dologgal - mondjuk a focival - kell foglalkoznod egyszerre, az jelentősen megkönnyíti a dolgodat például felkészülés szempontjából. Viszont, ami ehhez a helyzethez kellene, vagyis, hogy egy kommentátor szabadúszóként tevékenykedhessen, az itthon csak álom. Nem létezik ilyesmi - maximum Hajdú Pisti esetében, aki megküzdött érte és megteremtette saját magának a lehetőséget. A csatornák egyáltalán nem nyitottak arra, hogy olyan riportert alkalmazzanak, aki más adónál is rendszeresen dolgozik. Ehhez képest például Angliában Gary Lineker hétközben beül a BT Sports stúdiójába a BL-meccsekre, majd pár nappal később már a BBC képernyőjén mosolyog, miközben felkonferálja az aktuális Match of the Day-t. És ezzel ott senkinek az ég egy adta világon semmi baja nincs.

Itthon miért van?

Nyilván Lineker egyedi eset, abszolút hiteles, képernyőképes, tökéletes tévés karakter, aki remekül felépítette magát a nézők és a csatornavezetők szemében is. Nem, hogy nincs bajuk azzal, hogy máshol is szerepel, de egyenesen örülnek neki, hogy több helyen lehet használni az adott feladatra legalkalmasabb arcot. Itthon idáig még nem jutottunk el, és amíg ez a helyzet, addig az embernek egyszerűen muszáj több lábon állnia, nem engedheti meg magának, hogy csak egyetlen sportágra koncentráljon. Minden csatornának van egy adott portfóliója, ezekből következnek feladatok, ezeket kell megoldani. Van, amihez jobban ért az ember, máshoz kevésbé, de alkalmazkodni kell, más út nincs. A világ viszont nem errefelé halad:

a néző általában egy adott sportágra kíváncsi, arra, aminek jó eséllyel állandó nézője, kvázi szakértője, és a kommentátornak ezzel a felkészültséggel kell lépést tartania folyamatosan.

Ha sokfelé kell elaprózza az energiáját és az idejét, akkor saját magának nehezíti meg a feladatot.

Mennyi a maximum terhelés, amit még elbír az ember ilyen elvárások mellett?

Körülbelül két-három esemény, vagy jog feladatainak ellátása a határvonal, szerintem. Én legalábbis azt éreztem, hogy amikor a Premier League mellett vittem a Moto GP-t, illetve a hétközi nemzetközi kupameccseket, akkor kábé elértem a határaimat ebből a szempontból. De fontos látni, hogy külföldön már erre sincs példa, egy sportág - sőt, egy sorozat, bajnokság - tartozik egy emberhez az igazán komoly helyeken.

Ebből a szempontból te igazán próbára lettél téve nemrég: fél év alatt a Premier League és a Moto GP is másik csatornára került a Digiről. Hogy élted ezt meg anno, mennyire ütött szíven a dolog?

Több lépcsőben éltem meg, furcsamód. Először ugye a Premier League jogait veszítettük el, de ezek után ősszel még volt Moto GP, ami annyira lekötött, hogy nem is igazán tudatosultak bennem a dolgok. Vitt a lendület, pláne, hogy ősszel a Moto GP-ben egymás után jönnek a távol-keleti futamok, ami három hét teljes őrület, éjjeli közvetítésekkel - nem is nagyon van ideje az embernek mással foglalkozni. Amikor viszont ennek vége lett, akkor szépen lassan kezdett leesni, mennyire más kávéház, amikor az angol bajnokság helyett skót, belga és alsóházi olasz meccseket kezd el kommentálni az ember. Egyrészt nem volt meg az a könnyedség, ami korábban a Premier League-gel, hogy kvázi álmomból fölkeltve is be tudtam volna ülni, és különösebb gond nélkül megcsinálni egy meccset, másrészt nem is igazán éreztem magam komfortosan, nem vitt úgy a lendület, döcögősebb volt az egész. Ráadásul közben azokon a meccseken, amik igazán érdekeltek, az eredményekre sem tudtam úgy figyelni, mert általában akkor mentek, amikor nekem mással kellett foglalkoznom.

Kiveszett a munkából az öröm?

Inkább az a fajta öröm, amit saját magával szemben érez az ember. Tudod, amikor már minden flottul megy, érződik, hogy megvan a ritmus, jól érzed magad közben, megvan a magabiztosságod ahhoz, hogy kellőképp le tudj lazulni, hogy fesztelen, önazonos maradj. Amikor egyik héten belgát és skótot, a másikon pedig franciát és olaszt kell csinálnod, akkor ez sokkal lassabban alakul ki: nem tudsz igazából odaállni egyik mellé sem, és éppen ezért nem is érzed, hogy bármelyikben annyira benne lennél, hogy lendületesen meg tudj csinálni egy meccset. Márpedig nekem az igazi örömet ebben a munkában - legyen szó felkészülésről vagy magáról a kommentálásról - az adja, hogy lendületes, dinamikus, visz magával a flow-ja. Ez hiányzott nagyon akkoriban.

Azóta megjött a lendület?

Kopp-kopp-kopp, de talán igen, nagyon remélem legalábbis.

Tavasszal és a nyár elején sokat töprengtem ezeken a dolgokon én is, mert legyünk őszinték, azt sem éreztem, hogy igazán fontos lenne, amit csinálok.

Ez persze kicsit önző dolog, de ha éveken keresztül Premier League-et kommentálsz, és hetente ülhetsz oda egy Arsenal-, Chelsea-, Liverpool-, vagy Manchester United-meccs elé, akkor - nem degradálásából, de értelemszerűen - nem tudsz ugyanúgy felpörögni teszem azt egy Anderlecht-Westerloora. És ha ezt már te is érzed, ha te is eltöprengsz rajta, akkor valóban érdemes gondolkodni picit azon, hogy mit, merre tovább vajon.

Ebből a szempontból a legjobb időpontban érkezett meg Czollner Gyuszi (korábban az RTL Klub Forma-1 közvetítéseinek kommentátora, jelenleg a Spíler TV szerkesztő-riportere - a szerk.) telefonja, aki nyáron azzal hívott fel, nem lenne-e kedvem beugrani helyette a magyarországi DTM-futam helyszíni szpíkerének szerepébe. Furcsa dolog ez, hiszen ha még mindig Moto GP-t csinálnék, akkor ez nyilván nem merülhetett volna fel, de így kapva kaptam a lehetőségen. Baromi nagy élmény volt, kezdve azzal, hogy egyáltalán gondoltak rám, de én például egészen eddig a Hungaroringen még sosem jártam a boxutca szintjénél feljebb, szóval ez is hozzáadott egyfajta pluszt. Végigcsináltam egy egész hétvégét a hihetetlenül profi német stábbal, a hungaroringes kollégákkal, és eszméletlenül jó érzés volt, tényleg, hatalmas lökést adott. Éppen ez hiányzott már egy picit, végre valami kirázott az apátiából.

Nem hívtak anno a Spílerhez?

Erre szerintem tudod a választ (nevet). Igen, volt megkeresés, ugye alig pár héttel a bajnokság rajtja előtt kezdték el megcsinálni a csatornát, egy-két napra rá kerestek meg, de végül - ha nagyon rövidre akarom zárni a sztorit - nem lett az egészből semmi. Felmerülni felmerült, hogy megyek, nyilván én is komolyan elgondolkodtam rajta, de nem akartam itthagyni ezt a csapatot a Diginél. Aki ismerős ebben a közegben, az tudja, hogy nagyon sokan vagyunk itt a kezdetek óta, nagyon összetartó, már-már családias hangulatú a csapatunk, és tényleg van itt egy projekt, amit együtt húztunk fel szinte a nulláról egy szerintem egészen magas szintre. Jó bejárni dolgozni, és ez független attól, hogy Premier League-et csinál az ember, vagy skót kettőt. És látva, hogy eközben másokkal mi minden megtörténhet ebben a szakmában, ezt szerintem nagyon, de nagyon meg kell becsülni.

Attól tudod, akarod, lehet-e egyáltalán függetleníteni magad, hogy jól láthatóan egyre erősebb a koncentráció a sportmédiában? Elég egyértelműen egy irányba kezdenek áramlani az igazán értékes jogok a piacon - ami, ki tudja egyáltalán mennyire piac még.

Szerencsére ebből a szempontból nagyon szerencsés alkat vagyok. Ez ugyanaz a sztorti, mint ami a beszélgetés elején is felmerült:

amire nincs igazán hatásom, azzal felesleges foglalkozni. Erőlködhetek, de ettől még semmi nem fog változni.

Sajnos még csak nagyon hívő ember sem vagyok, hogy imádkozzak azon, változzanak meg a dolgok. Időm sem annyira van, ősszel nálunk is beindult most az élet, egyre több energiát igényelnek az én feladataim is.

És persze villámgyorsan szívedhez nőtt a francia futball is, gondolom főleg az új típusú összefoglaló miatt (nevet).

Igen, ez volt a másik olyan változás, ami segített kibillenni az apatikus helyzetből. Eleve, eddig ugye nem voltam képernyőn, plusz az összefoglaló megújítása teljesen az én ötletem volt, tőlem jött a kezdeményezés. Nem mondom, hogy teljesen azon a szinten vagyunk, amit elképzeltem előzetesen, de már az baromi jó érzés, hogy nyitottak voltak a csatornánál az újításra és villámgyorsan meg tudott valósulni egy ilyen műsor. Alakul még, de tök jó, hogy csinálhatjuk, azért is, mert kár lenne tagadni, eleinte nálunk is bőven akadtak olyanok, akik szkeptikusan álltak a francia bajnokság tálalásához.

Műsort korábban soha nem akartál vezetni?

Ahogy a művelt angol mondja, pusztán “just for the sake of it” biztosan nem. Amikor megtalált engem ez a kérdés odabent, akkor is azt mondtam, hogy egy izgalmas, újfajta dolgot szívesen kipróbálok - és legyen ez akkor a francia összefoglaló felturbózása. Korábban ez a műsor abszolút stúdió nélkül ment, én viszont azt mondtam, hogy ezen változtatni kellene, mert ez a nézők felé is üzenet: bennünket is érdekel, mi is megadjuk a módját ennek a bajnokságnak. Ez szerintem sikerült, mert bár ugyan minimális számú visszajelzést kaptunk, de ezek mindegyike pozitív volt. Rátalált a műsor a közönségére.

Mint a Teljes terjedelem?

Ez a másik hihetetlenül pozitív dolog. Ha csak a számokat nézegetem, a letöltéseket, hogy mennyien hallgatják online, akkor akár még húzhatnám is a számat az egyenként néhány százas statisztikák láttán, de közben egyre többen találnak meg élőben, a buszon, egy kávézóban, és jönnek oda, hozzák szóba kapásból a podcastet. Valószínűleg attól működik, hogy az emberek érzik, mi ezt abszolút a saját lelkesedésünkből csináljuk görcsösség vagy bármiféle felsőbb utasítások nélkül, abszolút őszintén. Persze, segít a csatorna is, kaptunk új főcímet, televíziós promót - ráadásul különösebben tepernünk sem kellett ezekért -, de ha valamire büszke lehet az ember, az tényleg ennek a műsornak a fogadtatása.

Talán azért, mert áthatóan őszinte. Semmi műviség, semmi kitaláltság nem érződik rajta: mintha beszélgetnétek egy sör mellett.

Az jó, ha kívülről ez látszik, mert tényleg valahogy így működik, kivéve persze a sört (nevet). Nincs “A” karakter és “B” ellenpólus, egyszerűen beletesszük a saját személyiségünket, habitusunkat, véleményünket Tibivel. És mivel nem vagyunk egyformák, mindez egészen jól rezonál egymással.

Hol látod egyébként egy podcast helyét a tartalom-táplálékláncban ma? Nálunk ez még eléggé gyerekcipőben jár, miközben például angol nyelvterületen iszonyatos keletje van.

Abszolút! Ráadásul épp most nyáron éreztem, hogy újabb lendületet kapott a dolog, alakultak új műsorok, Jimbóék kiváltak a Guardiantól, satöbbi. Érdekes, mert közben viszont egy csomó helyen ugyanazokat a hangokat hallod, Raphael Honigstein például nem is tudom hány helyen szerepel rendszeresen. Külföldön ez már abszolút mainstream tartalom, itthon még nem, de már kezd kinőni a dolog. Tök jó látni ezt, és persze, ez hülyén hangzik, de valahol jó érzés, hogy ennek az elején lehettünk-lehetünk a Teljes terjedelemmel. Nem kérdés, hogy idővel ez a műfaj is kivívja, hogy a mainstream tartalom része legyen Magyarországon, de erre azért még várni kell.

Képernyőn soha nem lesz Teljes terjedelem?

Akkor az már nem lenne podcast (nevet). Az egésznek az egyik varázsa tényleg az, hogy olyan szereplők is el tudnak jönni, akik a képernyőn esetleg nem biztos, hogy azonnal komfortosan éreznék magukat. Hárman vagyunk csak, bezárkózva egy hangszigetelt szobába: eddig mindenkin azt láttam, hogy ha volt is benne némi drukk, 2-3 percen belül felengedett. Egy TV-stúdióban ez nyilván más, arról nem is beszélve, hogy sokkal nagyobb szerkesztést igényel egy mozgóképes adás: végig kell gondolni miről legyen szó pontosan, hogyan tudjuk a mondanivalót alátámasztani képanyaggal, szerezni kell stúdióidőt, és így tovább. A podcast szépsége éppen az, hogy ezek nincsenek ennyire előtérben, inkább a mondanivaló számít. Persze, egy Totally Football Show már szintén abszolút profi munka, igényesen szerkesztve, részletesen kitalálva, felépített szerepek mentén, de itt mi most még nem tartunk:

ketten csináljuk Tibivel, ez abszolút a mi kétemberes történetünk. Szerelemgyerek, hobbi-projekt.

Azok az arcok, akik ma vezető kommentátorok, Faragó, vagy Hajdu Bé, legendásan kevéssé tartják a lépést a technikával. Ez a te előnyöd, a ti előnyötök? Baromira felgyorsult a generációváltás a szakmában, legalábbis kívülről így tűnik.

Szerintem ez nem szakmaspecifikus, az élet minden területén ugyanígy megy. A technika fejlődése amúgy is exponenciális, mi pedig már beleszülettünk ebbe, úgyhogy voltaképp természetes, hogy ez a generáció már készségszinten használja az új eszközöket és platformokat. Ami a közösségi aktivitást illeti, én ebben szerintem még csak nem is vagyok kifejezetten profi, igazából jobbára adhoc módon csinálom: épp az utóbbi időben gondolkodtam azon, miképp lehetne valahogy tervezettebbé tenni a tartalmaim megjelenését, tematikáját.

Van ennek a közösségi jelenlétnek kockázata? Nem teszed kockára a hitelességed azzal, hogy többet mutatsz meg a véleményedből, az esetleges preferenciáidból?

A hitelességet nyilván mindenáron őrizni kell, ez az a határvonal, amelynek a kockáztatásáig már nem szabad elmenni.

És mi a helyzet a pártatlansággal? Miért kell még mindig megpróbálni eljátszani, hogy a kommentátornak nincs kedvenc csapata? Aki például követ téged Twitteren, az minden bizonnyal tudja, melyik csapatnak szorítasz magánemberként.

Ebben én azért nem vagyok biztos.

Jó, de nagyobb eséllyel következteti ki a jelekből, nem?

Ez igaz lehet. Biztosan haladunk egyébként ebbe az irányba, csak lassan. Az amerikai sportok jó példa: Faragó Ricsiről mindenki tudja, hogy Kansas-drukker, Szaniszló Csabi a San Antonio Spurs-szimpátiáját nem rejtegeti egyáltalán. Amerikában már ott tartanak, hogy az egyes franchise-oknak saját kommentátoraik vannak, és ez nem hogy nem probléma, de inkább elvárás: ha NHL-alkalmazásban visszanézem a meccseket, akkor választhatok is, hogy a pittsburgh-i, vagy a coloradói szpíkerrel akarom meghallgatni a közvetítést. De itthon is van egy tolódás ebbe az irányba szerintem. Mi is egyre kevésbé titkoljuk például, aztán lehet, hogy egyszer majd a coming outok kora is eljön, ki tudja.

Ezt nem nehezíti, hogy a közeg maga rettenetesen szurkoló-központú? Arra gondolok, hogy ha tudják rólad, merre húz a szíved, onnantól bármit mondasz, azt a nagy többség szerint a szurkolói elkötelezettséged fogja motiválni, semmi más. Ezzel pedig bármilyen megalapozott véleményt simán relativizálni lehet.

De, persze. Mondjuk ebben az a szép, hogy jön majd a másik oldal, és a szöges ellentétét ugyanakkora magabiztossággal fogja állítani, kérdés nélkül. Én meg ülök középen és röhögök az egészen (nevet). De ez is érdekes egyébként: hét évig csináltuk a Premier League-et, és inkább az elején kaptunk olyan jellegű beszólásokat, hogy ennek és annak szurkolunk, később már nem nagyon.

Ebben nyilván benne van az is, hogy el kell telnie valamennyi időnek, mire elkezdik elfogadni azt, amit mondasz - erre újoncként, ismeretlenként nagyon kevés esélyed van.

Amíg kvázi új arc vagy, addig sokkal inkább keresik, hogy mibe köthetnek bele, hiszen eleve, mit keresel ott, és így tovább. Rám azt is mondták anno, hogy Swansea-drukker vagyok.

És, nem?

Haha. Amúgy ez valahol tök jó: ha eljutnak oda, hogy reálisan feltételezik rólad azt, hogy a Swansea-nak drukkolsz, akkor azt akár elismerésként is lehet értelmezni.

Szórakoztatás, vagy informativitás? Melyikre voksolnál inkább?

Nem tudom, én, ha sportot nézek, akkor azt a sport miatt teszem, ez az, ami elvileg érdekli a nézőt, ezért kapcsol oda. De eleve kérdés: mit nevezünk szórakoztatásnak? Magát a sportot, nem?

Oké, ma már vannak magazinműsorok, valamennyit nem árt beszélni arról, hány gyereke van Wayne Rooney-nak, de szerintem a krumplileves maradjon krumplileves.

A legjobb megfogalmazás talán ezzel kapcsolatban az, hogy próbáljunk meg magával a sporttal szórakoztatni. Ez az, amit mi például a francia összefoglalóban mindig szem előtt próbálunk tartani, és szerencsére ehhez nem kell senki bugyijában turkálnunk.

Van előtted külföldi etalon?

Lineker nem véletlenül került szóba már korábban… Nyilván azt nem tudod elérni, hogy legyen egy olyan sportmúltad, mint neki, az ebből fakadó gegeket (például, amikor Guardiola egy interjú közben lazán odaveti, nem emelkedett még felül azon, hogy labdaszedőként soha nem kaphatta meg a mezét) nem lehet utánozni, de ha ezeket lehántjuk a csávóról, akkor is marad egy végtelenül intelligens, jó stílusú, jó hozzáállású, és emiatt általánosan, közéleti témákban is elfogadott valaki, aki kiválóan fel van építve a szerepére, amit közel tökéletesen visz is. Még azt is képes humorral, stílusosan kezelni, ha baszogatják.

Van öniróniája, és nem veszi magát túl komolyan.

Abszolút. Aki be mert menni alsógatyában műsort vezetni egy elbukott fogadás miatt, az előtt le a kalappal. Nem tudja magát úgy leépíteni, hogy ne imádd a tagot. Jó, engem egyébként is a brit kultúra izgat, ez érdekel, de amit a BBC-vonal képvisel, az ettől függetlenül is minden szempontból olyasvalami, ami mellé az ember feltétel nélkül oda tud állni, mondván, milyen jó lenne hasonlót csinálni egyszer idehaza is.

Minél többet beszélgetünk, annál inkább azt érzem: neked a munkád a hobbid (is). Ez mennyire fenntartható hosszú távon?

Nagyon jó kérdés. Fogalmam sincs.

Közvetítesz, alámondod a skót összefoglalót, majd hazamész, és bekapcsolod az n+2. meccset a héten. Ezt lehet bírni?

Na, ez az, amit én például nagyon ritkán csinálok, és amit elképesztően csodálok Baumstark Tibiben, mert ő egy hétvégén gond nélkül megnéz tíz meccset is. Én azért távolról sem. Nekem általában bőven elég az, amit bent megcsinálok, ezen kívül tényleg csak azokra nézek rá, amik kifejezetten érdekelnek - például az angol meccsek. Picit az általános szétszórtságom is oka ennek, de tartom, hogy egy ponton túl muszáj kikapcsolni, mert másképp nem lehet bírni a tempót. Szerencsére baromi sok dolog érdekel, és ezzel fenntartható az a folyamatos pörgés, ami engem hajt, és ami segít, hogy meg tudjak felelni a saját elvárásaimnak. Vigyázni kell a tűzre, óvom magam a kiégéstől.

Korábban megjelent:

HETTHÉSSY ZOLTÁN: ÁTUGORJUK A LÉCET, AMIRŐL MOST SOKAN AZT HISZIK, ÁTUGORHATATLAN

BAUMSTARK TIBOR: PRÓBÁLOM SOHA NEM ZAVARNI A NÉZŐT