Egy igazán fontos kérdés van 2018 januárjában egy néhány nappal szilveszter után rendezett, Mulat az Aréna című rendezvénnyel kapcsolatban: ki az isten tölti meg erre a Budapest Sportarénát? A válasz pedig az, hogy senki. Harmadház volt. A második legfontosabb kérdés természetesen az, hogy na de ki az a harmadház? Nos, azok az emberek, akik melletted állnak a villamoson, előtted az okmányirodában és mögötted a CBA kasszájánál. Akiken nincsen semmi jellegzetes, akiket sem kor, sem külsőségeik, sem viselkedésük alapján nem lehet semmilyen közhelyes társadalmi csoportba besorolni. Se nem nagyon öregek, se nem nagyon fiatalok, se nem túl márkásak a ruháik, se nem túl márkátlanok, se nem túl hangosak, se nem lehangolóan búskomorok: ők az észrevehetetlen többség, az átlagmagyarok.

A mulatóssal, egy mulatós rendezvénnyel kapcsolatban más már nem érdekes. Harminc évvel ezelőtt kezdett a kádári kultúrpolitika által se lenyelni, se kiköpni nem tudott műfaj beszivárogni a vidéki lagzikon túli nyilvánosságba, és szinte napra pontosan húsz évvel ezelőtt indult el a Dáridó, a műfaj azóta is felülmúlhatatlan csúcsa. Tizenkilenc és fél évvel ezelőtt megírták az összes „ez borzasztó”, tizenkilenc éve pedig az összes „ez nem borzasztó, hanem csodálatos” véleménycikket. A mulatósról nagyon nincs már mit mondani, legfeljebb megnézni, hogy hol tart ma.

Az alapján, ami az Arénában látszott, elég érdekes helyen tart. A mulatósban mindig az volt a jó, hogy egyáltalán semmilyen műfaji megkötéshez nem tartotta magát azon kívül, hogy lehessen rá mulatni, vagy azt a sírva vigadás nevű, jellegzetesen magyar tevékenységet végezni. A dáridós korszakban ez a cigányzene-Toto Cotugno-sramli-Andrea Bocelli négyzetet jelentette, mára viszont igazodott a kor követelményeihez, és a Balaton Soundtól Beyoncén át a Nélküledig minden belefér. A mulatás, az maradt, és itt is Lagzi Lajcsi volt a műsorvezető, akivel ugye szintén történt egy és más az elmúlt években.

Mint ahogy maradt a cigányság is. Amikor a mulatós a nyolcvanas években elindult Magyarországhódító útjára, még nem volt cigány műfaj. Ha valaki, akkor a délvidéki magyarok voltak felülreprezentáltak az előadók közt, akik kihasználva, hogy Jugoszláviában nem volt olyan szigorú a kultúrterror, és olcsó elektronikus hangszereket is könnyebb volt szerezni, letarolták a piacot. Mára viszont a műfaj szinte valamennyi előadója cigány, az Arénában is szinte mindenki cigány volt a színpadon, míg a közönségben szinte senki.

Nem Magyarország a világ egyetlen országa, ahol a többség a lenézett kisebbséget csak akkor fogadja el, ha a nótáját húzza. De ettől még ez a felállás soha nem lesz kevésbé bizarr. A színpadról egymás után jöttek a dalok arról, hogy milyen jó cigánynak lenni, a közönség pedig nagykanállal zabálta még azta szöveget is, hogy „mert én csóró, de cigány gyerek vagyok”, anélkül, hogy bárki belegondolt volna, valójában mit jelent. Azt, hogy akkor még mindig jobb cigánynak lenni. Mint ahogy vígan kiabálta azt is mindenki a küzdőtérről, hogy savale romane. De hát mulatás közben nem gondolkodni kell, mert ha az ember egy ilyen rendezvényen gondolkodni kezd, akkor még másnap is az a szintén a színpadról elhangzott mondat jár a fejében, hogy „a mulatás nem áll meg ebben az országban, sem a bailando”.

A latin vonal addig ott lesz a magyar mulatósban, amíg magyar emberek digók akarnak lenni. Ennek megfelelően a Mulat az Aréna tucatnyinál is több fellépőjéből sokan nyúltak spanyolos gitározáshoz és olasz halandzsához. A sok fellépőnek köszönhetően pedig azt is fel lehetett tárni, hogy igyekszenek az egyes előadók a saját karakterükkel kitűnni a mulatóstömegből. Volt klasszikus cigánymulatós (Andris & Szabrina), balkáni bubamara (No Midi), tűzről pattant menyecske (Sissi), többé-kevésbé kortárs pop (Nótár Mary), teljesen nyálas fiúegyüttes (a borzalmas Peter Srámek), értelmezhetetlen gitárszólók (Csocsesz) és a Horváth Pista-féle flitteres mulatás megidézése (Szigeti Ferenc, aki nekem a legjobban tetszett). A mulatósnak tulajdonképpen csak egyetlen oldalága, a Mága Zoltán-féle művészkedős komolykodás hiányzott a színpadról, ő szerencsére néhány nappal korábban már letudta ugyanitt hagyományos újévi koncertjét, állítólag Schmitt Pál legnagyobb megelégedésére. 

És ott volt Mc Hawer és a Tekknő is. A popzenében, aminek én a mulatóst szerves részének érzem, különös megbecsülés övezi az olyan együtteseket, mint a Ramones vagy az AC/DC, amik makacsul ragaszkodnak egyetlen, jól bejáratott formulához. Így van ez Mc Hawerék esetében is, akik most már több mint húsz éve adják elő, az idő múlásától és személyes tragédiáktól sem zavartatva ugyanazokat az alkoholizmusból, hagymás vérből és a Scooter együttesből álló dalaikat. Illetve csak majdnem ugyanazokat.

A kalocsai mintás betyárkezeslábasba öltözött duó ugyanis előadta az elmúlt éveben himnuszként és népdalként is funkcionáló Nélküledet is, a dalt, amit minden magyar énekel. Ráadásul úgy, hogy közben mögöttük az óriáskivetítőn a Szent Korona és a hét vezér képe váltakozott olyan sportsikerekével, mint Böde Dani és az Öcsi bácsi nyakába boruló Kokó. Tényleg csak Shane Tusup hiányzott, hogy teljes legyen a 2018-as Magyar Nemzeti Panteon.

Lehet elmélkedni azon, hogy egy ennyire hangsúlyosan cigány műfajnak vagy a szlovákiai szlovák Peter Srámeknek mennyire áll rosszul az árvalányhajas-népnemzeti máz. De a mulatós első és tulajdonképpen egyetlen feladata a szórakoztatás, a kedves vendég nótájának elhúzása. A mulatós, ahogy állítólag a haza, egészen egyszerűen nem lehet ellenzékben. Akinek ez nem tetszik, keressen magának más műfajt, és mondjon le a mulattatás olyan nemzetközi ikonjairól is, mint a szíriai Omar Souleyman vagy a kongói Franco, akik mindig szintén a szél fújásának megfelelően szórakoztattak. 

A szórakoztatás, a nézők igényeinek kiszolgálása több mint négy órán át egyébként is állandó volt. Ez nagyjából a határa annak az időtartamnak, amit bármilyen zenei műfaj nézőivel el lehet viseltetni, és a Mulat az Aréna szervezői igyekeztek is minél gördülékenyebbé tenni a percre pontosan kezdődő showt. Nem voltak üresjáratok, az első, kevésbé ismert fellépők alig 10-10 percet kaptak, nehogy rájuk unjon a közönség, és a legnagyobb sztároknak sem jutott több fél óránál. A színpadról pedig egymás után hangzottak el az olyan bekiabálások, hogy „tapsoljátok meg magatokat” és „ki az, aki jól érzi magát?”, amikre a küzdőtér népe egyhangúan esett extázisba. Mi mást tehetett volna?

Ha jól számolom - de lehet hogy nem számolom jól, mert volt, amikor nem tudtam, hogy ébren vagyok, vagy álmodok, összesen 15 fellépő fért az estébe. Közülük magasan, de mondjuk olyan magasan, mintha James Brown lépett volna fel ebben a mezőnyben, emelkedett ki az elmúlt évek legnagyobb mulatási dobása, Kis Grófó. A kisebbig Grófó ezúttal hozta magával apját, a Nagyot is, aki szintén nem rossz figura, de közelébe sem ér a tehetséget és a karizmát minden mozdulatával ontó fiának.

Kis Grófó volt az egyetlen, aki műsora nagy részét élő zenészekkel, ráadásul nagyon-nagyon jó élő zenészekkel adta elő, és ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, hogy kicsi neki a mulatós érdekesen vegyes, de azért mégiscsak alapvetően konzervatív és sablonos műfaja. Nagyon érdekes lenne egyszer hallani, hogy mihez kezdene énekesként, ha a modern magyar mulatós fentebb már részletezett alkotóelemeiből nem csak azt a legkisebb közös többszöröst venné ki, amire egy ilyen közönség vágyhat. A Bulibáró már egy ilyen tétova lépés volt valami saját és eredeti felé, de ennél ő sokkal többre lehet képes.

Az este sztárja elvileg az utolsó fellépő Győzike és az ő Romanticja lett volna, de Kiss Grófó után esélye sem volt. Lejárt produkciója és fárasztó bohóckodása alatt a harmadház nagyon gyorsan el is kezdett apadni. Ez volt a Mulat az Aréna 2. kiadása, és már a műsor közben bejelentették, hogy jövőre jön a 3. Nem fog a bailando meghalni soha.