Hatalmas anyagi előnnyel indulnak a budapesti egyetemisták azokkal szemben, akik vidékről érkeznek a fővárosba tanulni. Még ha örökségként nem is hullik egy lakás az ölükbe, akkor is az egyetem évei alatt otthon élhetnek a szüleikkel vagy bármikor hazaköltözhetnek, ha nem tudják fizetni az albérletet. A vidékieknél nem is kérdés, hogy dolgozniuk kell az egyetem mellett vagy diákhitelt felvenniük, hogy finanszírozzák a megélhetésüket, ami sokszor a májkrémes kenyérig és a SPAR-os felvágottig terjed. Fődi Kitti cikke az Abcúgon.

Amikor jelentkeztem Budapestre, akkor nem igazán gondoltam végig az anyagi részét. Amikor tényleg felvettek, akkor jött a nagy bum, hogy Úristen, miből fogok megélni, miből fogom én ezt finanszírozni. – meséli Horváth Marin egyetemista.

A külföldi példákkal ellentétben, a vidéki egyetemek korántsem olyan népszerűek, mint a budapestiek. Az eduline.hu szerint 2016-ban az egyetemisták 57 százaléka, azaz tízből hatan a fővárosban tanultak.

Ha valaki vidékiként úgy dönt, hogy Budapesten tanul tovább, akkor 15-20, de akár élete végéig tartó anyagi hátránnyal indul azzal szemben, akinek a családja eleve a fővárosban él. A budapestiek mögött a legtöbb esetben ott áll egy támogató család, rokonok vagy örökség révén könnyebben jutnak fővárosi lakáshoz, ha nem szeretnének az egyetem alatt is a szüleikkel élni. Ha pedig mégsem tudják kifizetni az albérletet, akkor bármikor, következmények nélkül visszaköltözhetnek a családhoz.

A vidékiek erről mind lemondanak, ha Budapestre költöznek. Legtöbbször azért mennek Pestre, mert csak ott tanulhatják azt, amit szeretnének vagy több a munkalehetőség, de van, akit egyszerűen csak a nagyvárosi élet vonz. Jobb esetben őket is támogatják otthonról a szüleik, de ez jóval nagyobb anyagi kiadást jelent, mintha egy háztartásban élnének. Sokszor a kollégium az egyetlen út ezeknek a fiataloknak, az albérlet a magas bérleti díj miatt szóba sem jöhet. Ők azok az egyetemisták, akik rákényszerülnek arra, hogy rész- vagy akár teljes időben munkát vállaljanak, ami pedig a tanulás rovására megy, épp arra, ami miatt eljöttek otthonról.

Munka tanulás helyett

Horváth Marin magyar-matematika tanári mesterszakon tanul az ELTE-n, mellette pedig főállásban tanít egy gimnáziumban mint matek tanár. Marin egy Pécs melletti faluból jött fel, hogy itt végezze a mesterszakot, egyrészt vonzotta a budapesti élet, másrészt pedig egyedül az ELTE-n van olyan szak, amin később doktorit szeretne csinálni. A szülei átlagos keresetűek, az édesanyja a MÁV-nál dolgozik, az édesapja pedig vállalkozó, de még ez sem elég ahhoz, hogy a fiuk budapesti tanulmányait támogassák. Marin diákhitellel indított, most pedig teljes állást kénytelen vállalni, hogy azt a minimális életszínvonalat finanszírozza, ami Budapesten tarthatja.

Szerencsére felvették a kollégiumba, de a szülei nem igazán támogatták, csak a 15 ezer forintos kollégiumi díjat fizették neki, ezért néha bevállalt egy-egy éjszakai pohárszedést, és ötvenezer forintos diákhitelt vett fel.

„Ez a diákhitel se volt akkora összeg, hogy mindenre elég legyen, de szerencsére olyan szüleim vannak, hogy ha a hónap végén mondtam, hogy kellene valamennyi, hogy kihúzzam addig, amíg jön szoctám vagy valami, akkor nagy-nagy viták árán, de azért kaptam pénzt” – mondja.

Diákhitelből és a tizenhat ezer forintos szociális támogatásból húzta egészen tavaly áprilisig, amikor az óriási tanárhiány miatt végzettség nélkül is felvették egy iskolába matek tanárnak. Eleinte csak részmunkaidőre, de most már heti húsz órája van, hat osztályt visz, ráadásul osztályfőnök is. Mindezt 140 ezer forintért, amiből már úgy-ahogy meg tud élni. Marin szerint ez az összeg csak arra elég, hogy az alapvető kiadásuk után csak a Sparos párizsit és a kenyeret vegye meg, de normális, egészséges életet már nem tudna élni, pláne nem albérletben.

„Hatalmas hátrányban vagyunk azokkal szemben, akik budapestiek. Ez megkérdőjelezhetetlen. Nagyon sok szaktársamon látom, hogy nekik van idejük könyvtárba járni, ezt elolvasni, azt elolvasni. Ők nincsenek rákényszerülve arra, hogy elmenjenek dolgozni. Sokkal jobban tudnak teljesíteni, elmenni konferenciára, kutatni, mert van idejük” – magyarázza Marin.

Marin a munkája miatt már jobb anyagi helyzetben van, de a teljes állás meggátolja abban, ami miatt úgy döntött, hogy feljön Budapestre. Az egyetem előadásait egyáltalán nem látogatja, szemináriumokra csak akkor jut be, ha szerencsés időpontban hirdetik meg. A tanárok próbálnak megértők lenni vele, de sokszor taktikáznia, hogy több ideje legyen leadni egy-egy beadandót, mert az iskolában a gyerekeknek nem mondhatja, hogy nem volt ideje a dolgozatokat kijavítani, mert beadandót írt.

„Sokszor a tanulás kárára megy a munka. Tökre szeretnék jól tanulni, nagyon érdekel az, amit tanulok, de már az a cél, hogy meglegyen a kettes, és erre állatira nem vagyok büszke, de muszáj valamit dolgoznom. Ennek pedig az az ára, hogy azzal kell taktikázni, hogy hogyan lehet könnyebbséget szerezni az egyetemen. Nekem nagyon rossz, hogy ezt kell csinálnom, és akkor onnan indultunk, hogy vidék, de ez egészen idáig vezet, hogy ilyeneket kell sajnos csinálni” – fogalmaz.

Marin nem tud kevesebb munkát vállalni az iskolában, mert ő az egyetlen matek tanár, ezért gyakorlatilag belekényszerült a teljes munkaidőbe. A 22-es csapdája, hogy még előnyt sem tud azokkal szemben szerezni, akik később kezdenek el dolgozni, mint ő, mert bár két év után át lehet kerülni magasabb bérkategóriába, csakhogy azt a végzés évétől, nem pedig a munkavállalástól számítják. Marin szerint az ő esetében behozhatatlan az az anyagi hátrány, amibe a budapestiekkel szemben került, mert az egyetem végeztével neki a diákhitelt is el kell kezdenie törleszteni.

Berényi Ildikó a szüleivel él a 17. kerületben egy nagy kertes házban, most egy OKJ-s tanfolyamot végez, de még az egyetemet sem fejezte be teljesen. Neki abból a szempontból szerencséje van, hogy ellentétben a vidéki egyetemistákkal, nem kell a lakhatásán és az étkezésén aggódnia. Természetesen ő is vágyik arra, hogy önállósuljon, de tisztában van vele, hogy ha tanulni szeretne, akkor az a legegyszerűbb, ha otthon marad. Ildikó anyukája a BKK-nál dolgozik, az édesapja pedig festő-mázoló. Nem lenne pénzük arra, hogy albérletet fizessenek a lányuknak.

Ildikónak ugyan néha a szemére hányják a szülei, hogy ideje lenne saját talpra állnia, de a lány az iskola mellett maximum részmunkaidőt tudna vállalni, ami nem lenne elég az albérletre. Ennek ellenére Ildikó szeretne dolgozni, mert nem akar a szüleitől pénzt kérni, ha ruhára van szüksége vagy moziba akar menni. Ő viszont abban a biztos tudatban él, hogy ha nem sikerül munkát találni, akkor sem történik tragédia, hiszen a szülei segítik. A vidéki csoporttársain viszont ő is sokszor látta, hogy számolgatniuk kell a hónap végén.

„Szerencsére gyakorlatilag nem kell költenem semmire, étel van itthon, az egy nagyon nagy előny. Maximum ha sokáig vagyok benn a városban, akkor eszem egy szendvicset. Rendszeresen nem kell költenem ételre, mert tudom, hogy ha hazajövök, akkor van itthon mit enni és akkor legfeljebb nem eszem egész nap” – meséli a 23 éves lány.

Albérletbe vidékiként

Csatári Flóra Sopron környékéről jött egy értelmiségi családból, most pedig a doktoriját csinálja. Amikor feljött, akkor nem is volt kérdés, hogy kollégiumba menjen, mert az albérletet nem tudták volna fizetni a szülei, ezért ha nem vették volna fel, nem jött volna Budapestre. Három évet töltött a kollégiumban, most pedig a barátjával lakik albérletben. Csak később realizálta, hogy mekkora kiváltság, hogy ő vidékiként fel tudott jönni a fővárosba tanulni.

Flóra szülei tudatosan készültek az egyetemre, kiskorától kezdve félre raktak neki, így összegyűlt egy nagyobb összeg, ami a tanulmányai kezdetére volt elég. Ebből gazdálkodott Flóra amennyire tudott, mert azt eldöntötte, hogy mindenképpen megpróbál megállni a saját lábán.

„Elég jól beleláttam az anyagi helyzetükbe, az ember 18-19 évesen is feléri ésszel, hogy ha az én havi megélhetésem felét nekik kell kigazdálkodniuk, akkor az az otthoni háztartásból fog hiányozni, mert persze nem eszem otthon, de mondjuk a házunk nem lett kisebb, annak a rezsije nem lett olcsóbb” – meséli.

Flóra ezért az egyetem mellett munkát vállalt, például az oktatási hivatalnak javított kompetencia teszteket, illetve egy pályázatokat író cégnek dolgozott. Flóra az étkezéseken spórolt a legtöbbet, az egyetem első évében nagyon alacsony költségvetésen élt. Amikor viszont elhatározta, hogy szeretne elkezdeni táncolni, akkor komoly tervezést igényelt, hogy hogy gazdálkodja ki a heti egy táncóra árát. A szülei is próbálták segíteni, ahol tudták, ha valamire nagyon szüksége volt, de nem tudta megvenni.

Flóra a doktori iskolában 140 ezer forintot kap ösztöndíjként és jelenleg a barátjával lakik albérletben.

Flóra szerint a budapestieknek is megvan a maguk keresztje, hogy nem tudnak önállósodni, de sokkal nagyobb anyagi biztonságban élnek, mint a vidékiek.

„Attól függetlenül, hogy valaki pesti, még messze nem lesz jobb módú, csak van mögötte egy szociális védőháló. A stresszfaktora kevesebb, mert én nagyon tisztában vagyok azzal, hogy ha elveszítem a munkámat, akkor haza kell költöznöm Sopronba, több száz kilométerre az itteni életemtől és a barátaimtól. Persze van védőháló mögöttem is, csak az másfajta. Egy pesti, ha ott is hagyja a szüleit és elmegy albérletbe, bármikor hazaköltözhet, attól még nem kell egy teljesen új életet kezdenie.”

Egy hónapig májkrémes kenyér

Van olyan is a vidékről jött egyetemisták között, aki kitart amellett, hogy tanulni jött a fővárosba, és nem megy el mellette dolgozni. Lukács Ede (a riportalany nevét kérésére megváltoztattuk) a diákhitel mellett döntött, miután egy év után otthagyta a veszprémi főiskolát, hogy az ELTE-n tanulhasson irodalomtudományt. A 24 éves fiú kollégiumban lakik, Várpalotáról jött nehéz anyagi körülmények közül. A szülei egyáltalán nem tudják támogatni, mert a saját megélhetésük is gondot jelent. Ede szerint ő nem csak a budapestiekhez, hanem a vidékiekhez képest is hátrányban van.

Ede először azért ment Veszprémbe, mert a szülei az anyagiak miatt megpróbálták visszatartani, de a fiú eldöntötte, hogy Budapesten akar tanulni, pedig akkor még bele se gondolt, hogy miből fog megélni. Az egyetem elején a 40 ezer forintos diákhitelből és a nagypapájától kapott havi 20 ezer forintból próbált boldogulni, ehhez jött még hozzá a nagyjából tizenöt ezer forintos szociális támogatás. Azzal próbált spórolni, hogy 300 forintért csak kenyeret és párizsit vett.

Egy évben két hónapban azonban a szoctám sem jön, ilyenkor Edének izgulnia kell, nem igazán tud mit enni. Volt olyan hónap, amit csak májkrémes kenyérrel élt túl, mert hiába ment el nyári munkára, a fizetés is csak egy hónappal később érkezett meg. Az egyik nyarat például úgy vészelte át, hogy hazaköltözött, hogy ne kelljen a 18 ezer forintos kollégiumi díjat kifizetnie.

Ede nem akar az egyetem mellett dolgozni, mert szeretne doktorira felvételizni, a munka pedig a tanulás kárára menne. Alkalmi munkákat vállal csak el, egyszer például egy golfpályán dolgozott 10 ezer forintért, most pedig folyóiratoknak kritikákat szokott írni nagyjából szintén 10 ezer forintért. A jó tanulmányi eredményeinek köszönhetően megnyert ösztöndíjakból is folyik be valamennyi pénz, amelyekből most elég jól boldogul. Tavaly nyáron pedig egy gyárban dolgozott, mert nem szeretett volna hazamenni Várpalotára.

„Megkérdezte tőlem egy 15 éves nyári diákmunkás srác, hogy te mire gyűjtesz. Mondtam neki, hogy hát kajára, baszd meg” – meséli Ede.

Edének a diákhitel miatt nagyjából 1,5-2 milliós adóssága gyűlt össze, amit fél évvel az egyetem befejezése után el kell kezdenie törleszteni. Szerinte emiatt nagyjából 15-20 év hátrányba került a társaival szemben, de azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ezt a hátrányt sosem lesz képes behozni.

A budapestiek közül is talán a legszerencsésebbnek mondható Veress Anna (a riportalany nevét kérésére megváltoztattuk), aki bár budapesti, már nem a szüleivel él, hanem a nagymamája lakásában, ahol csak a rezsiért kell fizetnie. Anna átlagos keresetű családból származik, az édesapja vállalkozó, az édesanyja pedig nem dolgozik, mégis saját lakásban lakhat, mert a nagymamája már túl idős ahhoz, hogy egyedül éljen.

Annának ezért maximum havi 50 ezer forintos kiadása van, amiben benne van a rezsi és a kaja. Ezt egyelőre a szüleitől kapja, mert az egyetem első félévében nem tudott elmenni dolgozni, de már 18 éves korában eldöntötte, hogy nem akar a szülei terhére lenni. A következő félévben úgy alakította az órarendjét, hogy tudjon mellette dolgozni, hogy legalább az egyetemi tandíjat maga tudja fizetni.

„Nekem rosszul esik, hogy ennyi pénzt szánnak rám és nem szerencsésnek érzem maga, hanem nem merem másoknak mondani, mert tudom, hogy mit gondolnak erről. Én tudom, hogy nem ilyen vagyok, hogy mindent megkapok és mindenért pénzt kérek. Nem akarok a nagyanyám lakásában élni, hanem majd pénzt akarok szerezni és a saját lakásomban élni” – mondja Anna.