Az általunk ismert fizika határán mozognak, iszonyatosan sűrűek, hatalmas tömegűek és a gravitációjuk olyan erős, hogy semmi nem tud kijönni belőlük, még a fény sem. A fekete lyukak iszonyatosan érdekes képződmények, az emberek többségét már csak az izgatja velük kapcsolatban, hogy a legtöbb jellemzőjüket még felfogni is nehéz. Itt van például az, hogy ha beledobnánk egy labdát egy fekete lyukba, akkor az a relativitáselmélet szabályai szerint valószínűleg nem is látnánk, ahogy a labdát elnyeli a fekete lyuk, csak azt, ahogy egyre közelebb jut a fekete lyuk szélét jelentő eseményhorizonthoz, majd ott kimerevedik a kép.

link Forrás

Hát igen, elég érdekes. A labda persze átlépné az eseményhorizontot, csak azt mi nem látnánk távolról nézve, mert a mi szemszögünkből az eseményhorizonthoz közeledve egyre lassabban telne az idő (az eseményhorizonthoz közeledve egyre több időbe telne a fénysugaraknak eljutniuk a szemünkig).

Szóval a fekete lyukak eléggé izgalmas dolgok. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben nemcsak a tudományt, hanem a populáris kultúrát is lázban tartották, egy rakás regényben, filmben, mesében és képregényben tűnnek fel.

Ehhez képest, ha az emberiség igazán őszinte akar lenni magához, lesütött szemmel be kell valljuk, hogy

még soha egyetlen fekete lyukat sem látott a Föld bolygó egyetlen szülötte sem.

Minden felvételünk, amin fekete lyuk közeli képe van, csak illusztráció, ahogyan ez

vagy ez

vagy ez

link Forrás

vagy ez

link Forrás

vagy ez

link Forrás

És hogy miért nem tudtunk még lekapni egyetlen fekete lyukat, még annak ellenére sem, hogy elképesztő dolgokat sikerült már lefényképeznünk az űrben?

Hát azért, mert egy fekete lyukat nagyon nehéz lefényképezni.

A neve sem véletlenül fekete: mivel fény sem hagyja el a felszínét, a fekete lyuk maga nem is látható az emberi szemnek. Ezen kívül a fekete lyukak irdatlanul, iszonyatosan orbitális tömegük ellenére nem túl nagy dolgok. A legnagyobb fekete lyuk a közelünkben a Tejútrendszer közepén lévő szupermasszív fekete lyuk, a Sagittarius A*, de méretét tekintve azt lefényképezni is olyan teljesítmény lenne, mint lefényképezni egy DVD-t a Hold felszínén (a DVD mondjuk legalább fényes, szóval annál egy kicsit még nehezebb feladat a Sagittarius A*-ról képet alkotni).

A fekete lyukakat ezért eddig is - jobb módszer híján - csak a nyomaik alapján tudtuk lokalizálni. Elárulhatja őket például a peremük tájáról érkező elektromágneses sugárzás, és az, hogy csillagok keringenek körülöttük. A csillagok mozgása alapján be lehet lőni a helyet, ahol valaminek lennie kell, és ha az a valami olyan nagy tömegűnek és olyan kicsinek tűnik, mint egy fekete lyuk, akkor feltételezzük, hogy az a valami egy fekete lyuk.

A helyzet most annyiban változott meg, hogy az Event Horizon Telescope nevű kezdeményezés keretében 14 kutatóintézet több teleszkópját is egyszerre fordították a Sagittarius A* felé. A programban amerikai, német, hawaii, új-zélandi vagy chilei megfigyelőállomások mellett részt vesz például a Déli Sarkon lévő Amundsen-Scott-állomás teleszkópja is. A teleszkópok összekapcsolásának és az adatok együttes elemzésének technológiája nem új, viszont az, hogy ilyen sok országból ilyen sok teleszkóp kapcsolódik be, áttörést hozott a felbontásban is, az MIT kutatói szerint a jelenlegi együttműködésben

akár 12-13 ezer kilométerről is meg tudnák számolni az öltéseket egy baseball-labdán.

A Vox pedig ahhoz hasonlítja az Event Horizon Telescope projektet, mintha lenne egy akkora teleszkópunk, mint maga a Föld.

Kérdés persze, hogy ez mire lesz elég, a Sagittarius A* ugyanis kb. 26 ezer fényévnyire lehet tőlünk.

Kutatók szerint a projekt célja, hogy akár a Sagittarius A* eseményhorizontját is lássuk egy képen, ez azonban nem biztos, hogy elérhető cél, és nem csak a hatalmas távolság miatt. Az is gond lehet, hogy a fekete lyukak közül úgynevezett akkréciós korongok alakulnak ki a fekete lyukba áramló anyagokból.

Akárhogy is lesz, heteken belül megszülethet a kép, amire mindenki vár, a teleszkópok ugyanis 2017-ben már felvették az adatokat, amiket most csak össze kell dolgozni. Az eddigi munkában nem tudták felhasználni a Déli Sarkon felvett adatokat, ezeket ugyanis a téli repülési tilalom miatt nem tudták elhozni az Amundsen-Scott-állomásról. Novemberben azonban útnak indultak a merevlemezek, és már szét is osztották őket: az adatok nagyobb részét az Egyesült Államokban és Németországban elemzik majd.