Ki az, aki a pénzért már nem is Krisztusból, hanem a saját édesanyjából csinál bohócot?

Két olyan kedvenc mondásom volt kiskoromban, hogy szabályosan gurultam a padlón, ha az ilyesmire igencsak hajlamos nagypapám (nyugalmazott megyei bírósági elnök) vagy úriasszony nagynénikém (elegáns ügyvéd) bevetette őket egy nagy családi beszélgetés közben: a

Kiöltözött, mint Szaros Pista Jézus nevenapján

és a

Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!

Mit tegyek, igazi keresztény középosztálybeli család voltunk. Mindez a kommunizmus akkor végtelennek tűnő utolsó évtizedeiben történt, amikor nekem természetesen álmomban sem juthatott eszembe, hogy ez a két mondás milyen pontosan le fogja írni a kádárizmus utáni következő nagy magyar politikai rendszert, a megszilárduló NER-t. Az elsőt mintha Tiborcz „Százezres Pufimellény” Istvánról, Vajna „Nézd, Mit Vett Az Andy” Tímeáról, Matolcsy Ádámról és Habony „Csőnadrág” Árpádról írták volna, a másodikat meg bármelyik hetvenhétszeres tendergyőztes NER-százmilliomosról. 

A NER Új Uralkodó Osztálya politikai beszédeiben nem véletlenül szereti annyit emlegetni a Megváltót, hiszen tényleg jól ismerik: nap mint nap illesztenek az arcára golyó alakú piros műorrot és adnak a lábára 72-es fekete csónakcipőt a szegényes bőrsaru helyett. 

De Kósa Lajosnak a mostani sertéstelep-üggyel még ebből a társaságból is sikerült kilógnia. 

Bohócnak sminkelni egy világhírű, de több ezer éve halott zsidó hitszónokot látszatra bátor, de mégiscsak elképzelhető, és - egymás között azért bevallhatjuk - akkora merészséget azért nem igénylő dolog. Bohócnak sminkelni a saját anyánkat pár százmillióért, egy egész - na jó, egy fél - ország röhögésétől kísérve, na ehhez viszont tényleg kell bátorság! 

Kósa Lajos persze nyilvánvalóan nem szándékosan tette nevetségessé szegény édesanyját, hanem azért, mert annyira biztos volt benne, hogy úgysem fog lebukni, ha meg mégis, akkor annak úgysem lesz semmiféle következménye. Ezzel együtt is misztikus, hogy miért választották azt a megoldást, hogy személyesen az anyja neve kerüljön egy csődhelyzetben levő, de a megvétel után azonnal százmilliós pénzt fialó sertéstelep papírjaira. 

Ha Kósában és társaiban a szégyen- és veszélyérzetnek legalább a maradéka működne még, akkor a politikus még abban az esetben sem engedte volna, hogy az édesanyja neve megjelenjen egy ilyen tranzakcióban, ha abban tényleg nem volt semmi suskus. A játék kedvéért legyünk naivak, és feltételezzük, hogy tényleg nincs itt semmiféle látnivaló: a sertéstelep nem Kósa biznisze, aki bennfentes kormányzati információk alapján jó sok pénzt facsart ki belőle, hanem tényleg az anyjáé, aki tényleg gazdálkodik, és bár már 82 éves, lett egy jó ötlete, és szerencsés kézzel + tökéletes ritmusérzékkel úgy vásárolta fel egy halódó agrárcég felét, hogy abból tisztes haszonra tett szert. Ha Kósa legalább a látszatra ügyelni szeretett volna, akkor meggyőzi az anyját, hogy ne jelenjen meg névvel a buliban, mert az, ha kiderül, óhatatlanul rossz fényt vetne rá és az egész családra. 

Mivel azonban a NER a rokonság politikai eszközökkel való gazdagítását nem morális bűnnek, hanem erénynek tartja, Kósában és társaiban már rég nem működik a szégyen- és veszélyérzetnek a maradéka sem. Annyira nem, hogy azt most Kósa édesanyja szívta meg. Akit én személyesen kifejezetten sajnálok, akkor is, ha tényleg volt egy jó ötlete, és most pont úgy néz ki ország-világ előtt, mint egy pitiáner vagyonfelhalmozó fideszes strómanja, de még akkor is, ha a valóság az, aminek kinéz, és az asszony eleve csak stróman volt. Mert - unter uns - melyikünk ne írna alá pár papírt a fia kedvéért, ha az nagyon szépen kérné? 

A kérdés ebben az ügyben nem is ez, hanem az, hogy ki az a fiú, aki bármennyi pénzért hajlandó elkérni az anyja nevét egy ilyen bulihoz.