Hollywood képes arra is, hogy hősöket faragjon az újságírókból.

• A Washington Post robbantotta a Watergate-botrányt - erről szól Az elnök emberei.
  
• A Boston Globe leleplezte a pedofil papokat - erről szól a Spotlight.
  

A New York Times feldolgozta a Pentagon-iratokat - és A Pentagon titkai a Washington Postról szól.

Amikor először híre ment, hogy a titkos kormányzati dokumentumok 1971-es publikálásáról szóló Spielberg-filmnek az a címe, hogy The Post, a Times akkori és mostani munkatársai túlzás nélkül dühöngeni kezdtek. Nem elegáns dolog, de érthető az átkozódásuk, ez ugyanis egyértelműen az ő sztorijuk volt:

• a Times hozta le először a Pentagon-iratokat;
  
• a Times neve áll a Legfelsőbb Bíróság történelmi ítéletén, amely engedélyezte az államtitkok közzétételét;
  
• és ők kaptak Pulitzer-díjat a heteken át tartó kutatómunkájukért és a vállalásukért, hogy a cég jövőjét kockáztatva közlik a vietnami háborúval kapcsolatos hazugságok cáfolatát.
  

Írtunk cikket a Pentagon-iratok amúgy zseniális valós sztorijáról is, amiben szegény Postnak összesen pár sor jut, ahogy az ügyet bemutató másfél órás, remek dokumentumfilmben se kaptak többet néhány képkockánál. Mert bár ők is bátran döntöttek, amikor lehozták az anyagot, amelyet a kormány el akart dugni a nyilvánosság elől, de néhány napon belül 15 másik lap is megtette ugyanezt, és akkor a tévékről, rádiókról nem is beszéltünk. Ez se kevés, de ennél nem nagyobb a Post szerepe: elszántan követte a Times-t, ahogy szerencsére sokan mások is.

Akkor mi a bánat történt?

A magyarázat a film keletkezéstörténetében rejlik, ami kivételesen sokat elárul magáról a filmről is.

Az egész Liz Hannah ötlete volt, aki élete első forgatókönyvét írta meg Katharine Graham életrajzi könyve alapján. Graham a Washington Post tulajdonosa és kiadója volt, ezért a forgatókönyv az újságról kapta a címét, de Hannah-t elsősorban a hányatott sorsú nő személyiségfejlődése izgatta. Egyik első interjújában el is mondta, hogy

az ő sztorija „nem feltétlenül a Pentagon-iratokról szól. Hanem arról, ahogy az ügy megváltoztatta ennek a nőnek az életét.”

Ellenben Spielberg, amikor Trump választási győzelme idején felkérték, hogy rendezze meg a filmet, azonnal a politikai aktualitást látta meg benne: a média ellen háborúzó elnököt és az igazságot feltáró újságírókat. A rendező azonnal félrerakott minden mást, és belevágott ebbe a produkcióba, bevallottan Trump miatt. Aztán gyorsan odavették Hannah mellé a Spotlight vérprofi forgatókönyvíróját, Josh Singert, aki igyekezett beleszuszakolni Graham élettörténetébe az egész Pentagon-sztorit.

Így született meg ez a furcsa, kétfejű szerzet, ami két irányba kapkod, miközben egyszerre próbál szólni egy női sorsról és a sajtótörténet nagy pillanatáról. És hogy totális legyen a képzavar: mindeközben a napi politika az a farok, ami csóválja az egészet.

link Forrás

Szóval nem egyszerű a helyzet, de nyugalom:

Spielbergtől most is mindenki megkapja, amire vágyik.

A feminista fejlődéstörténet és az újságírós krimi nagyjából jól illeszkedik, és mindkettőnek vannak szívszaggató nagy pillanatai.

Meryl Streep szépen végigvezeti Graham összetett karakterét az esendőségtől a kiteljesedésig. A férje öngyilkossága után rászakadt médiavállalkozás vezetőjeként nemcsak a politikát győzi le, hanem a férfiak macsó világát is. Ezt néha kínosan didaktikus jelenetekben rágják a szánkba, például amikor a bíróság előtt a férfiak rá se néznek, míg a nők csillogó szemmel követik a példaképet.

Tom Hanks már a sokadik színész, aki eljátssza Ben Bradlee főszerkesztőt, de vele is jól járt a négy éve elhunyt nagyfőnök. A forgatókönyv végső formájában végez némi kármentést, amikor hangsúlyos mellékszálként húzza elő a Pentagon-ügy valódi főszereplőit: a szivárogtató Daniel Ellsberget és a New York Times csapatát. És mint az ilyen újságírós filmeknél általában, most is jót tesz, hogy bár a fókuszt rossz helyre állították, de a részletek szinte végig történetileg hitelesek.

Végül, bár nincs semmi direkt utalás, különösebb erőlködés nélkül is látható, hogy miért lehet fontos ez a film ma, amikor az álhírek és a média elleni kormányzati támadások kergetik egymást az olvasók fejében szerte a világon.

A cselekményben pedig tulajdonképpen benne van minden, ami a Pentagon-ügyben fontos volt: a vietnami háborúból és a kormány titkolózásából kiábránduló whistleblower, az újságírók felpörgése, a tulajdonosok aggodalmai, a kormány támadása, a bíróság döntése, a politika és a média szakítása.

A 35 mm-es filmre forgatott, redukált színvilágú képsorok gyorsan felépítik a néző köré a hetvenes éveket, és még olyan finomságok is beleférnek, mint a nyomdagépek leplezetlen csodálata. A szinkron nem rosszabb a szokásosnál, de az fájó különbség, hogy az eredetiben Nixon saját hangját hallani a kiszivárgott hangfelvételekről.

Spielberg nyilván telepakolta filmes utalásokkal a rendezését, amelyek körül az utolsó a legtalálóbb. Ez tulajdonképpen Az elnök emberei betörési jelenetének újrajátszása, ami már a Watergate-botrány kezdete. Na, az legalább tényleg a Post sztorija volt.