Pentagon-iratok: 7000 fénymásolt oldal, ami megváltoztatta a világot

  • 1971. június 13-án a világ legbefolyásosabb lapja, a New York Times címlapján valami olyasmi jelent meg, amitől mindenkiben megállt az ütő.
  • A Pentagon egyik vezető szakértője 43 kötetnyi szigorúan titkos elemzést és kormányzati dokumentumot adott át a sajtónak, amelyek az egymást követő amerikai elnökök addig elképzelhetetlen mennyiségű és minőségű hazugságát leplezték le.
  • És azt is, hogy egy megnyerhetetlen háborúban vesztette életét több millió vietnami civil és több tízezer amerikai katona. 
  • Ami a publikálást követő napokban történt, az alapvetően határozta meg, ahogy a szólásszabadságról, média és hatalom viszonyáról, a szivárogtatásokról, a demokráciáról, a háborúról és úgy általában a politikáról gondolkodunk.

Már a magyar mozik is vetítik A Pentagon titkait. Egy másik cikkben elmondtam, miért érdemes megnézni Steven Spielberg filmjét, a hibái ellenére is, de az biztos, hogy a Pentagon-iratok történetének csak nagyon kis szeletét tudja megmutatni. Az a pillanat viszont benne van, amikor az egész sztori beindul: az amerikai hadügyminiszter fiatal szakértője elsétál a főnöke mögött, és hallja, ahogy mosolyogva hazudozik a riportereknek. 

A valóságban ez így nézett ki:

Robert McNamara védelmi miniszter azután tartott sajtótájékoztatót az Andrews légibázison, hogy leszállt a Vietnamból érkező gépe. A repülő fedélzetén kiabálásig fajuló vita folyt a miniszter és az elnök egyik fontos nemzetbiztonsági tanácsadója között. McNamara tajtékzott, hogy a több mint tíz éve tartó vietnami háborúban nincs előrelépés. Ekkor odahívta magához a fiatal szakértőt, Daniel Ellsberget, hogy kikérje a véleményét, szerinte javul vagy romlik a hadi helyzet. Ellsberg azt válaszolta, hogy egyik sem: őt pont az döbbentette meg Vietnamban, mennyire ugyanolyan minden, mint egy évvel ezelőtt. 

„Látja? Erről beszélek! Hiába küldünk több katonát, semmi nem változik. Ami azt jelenti, hogy a helyzet egyre rosszabb” - kiabálta McNamara.

Ellsberg ezek után visszaült a helyére, a gép leszállt, a miniszter pedig odaállt a kamerák elé, és széles mosollyal közölte, hogy a haladás látványos, ő maga pedig nem is lehetne optimistább. 1966-ot írunk: még majdnem tíz évet kell várni, hogy az amerikai katonák megszabaduljanak Vietnamból. 

A legveszélyesebb ember Amerikában

A fiatal Daniel Ellsberg

Ez a címe az Ellsberg életéről készült, 2009-ben Oscarra jelölt dokumentumfilmnek, amelyben a fenti reptéri jelenet is látható. Ha van hőse ennek a történetnek, akkor az leginkább Ellsberg lehet.

Senki nem gondolhatta róla, hogy részben neki lesz köszönhető a vietnami háború befejezése. A harvardi és cambridge-i egyetemeken tanult, a döntéselméletről szóló úttörő kutatásával doktorált. Az egyetem utáni élete a háború körül forgott: tengerészgyalogosként szolgált, majd a hatvanas években, kiemelkedő képességű katonai stratégaként a védelmi és a külügyminisztériumban, illetve a RAND elemző cégnél dolgozott.

Szerette a munkáját, és nagyon jó is volt benne. Hozzáfért szinte minden információhoz, részt vett a háború központi tervezésében, de sok időt töltött terepen is. Ez viszont azzal járt, hogy folyamatosan szembesült az ordító különbséggel a kormány állításai és a valóság között.

Ellsberg Vietnamban

Mikor 1966-ban elhaladt a légibázison nyilatkozó miniszter mögött, már régóta ellenezte a szőnyegbombázásokat, mivel rengeteg áldozattal és nagyon kevés haszonnal jártak. Azt is pontosan tudta, hogy a kormány hazudik a céljairól és az eredményeiről. Mégis megdöbbentette, amikor testközelből látta, ahogy a világ legerősebb haderejét irányító miniszter az ellenkezőjét mondja a nyilvánosság előtt, mint amit pár perccel korábban a kollégáinak. Nem sokkal később megfogalmazódott benne, hogy tenni akar valamit a háború és a hazugságok ellen. De még nem tudta, hogy mit.

1969-ben, miközben a RAND elemzőjeként tervezte a háborút, elkezdett béketüntetésekre járni. Az egyik ilyenen hallotta beszélni a Randy Kehler nevű aktivistát, aki szenvedélyesen, mégis nyugalmat sugározva szónokolt arról, hogy nem vonul be katonának, és boldogan csatlakozik társaihoz a börtönben. Ellsbergnek ekkor esett le, hogy a börtön sem túl nagy ár, ha az elvekről van szó, ha meg lehet akadályozni, hogy minden évben amerikai fiatalok ezrei haljanak meg hiába. 

Kiment a mosdóba, és egy órán keresztül sírt a földön. 

Pár hónappal később egy kollégájával együtt elkezdte kicsempészni és lemásolni azokat a dokumentumokat, amelyeket Pentagon-iratokként ismert meg a világ.

Látványháború

Fiatalok tüntetnek a háború ellen a Pentagon előtt 1967-benFotó: -/AFP

A Pentagon, vagyis az amerikai védelmi minisztérium vezetőjeként Robert McNamara megrendelt egy átfogó, „enciklopédikus” tanulmányt a vietnami háborúról. A szigorúan titkos dokumentumot állítólag a történészeknek és az utókornak szánta, hogy tanulhassanak mindabból, ami történt. A finoman szólva is rendhagyó és kockázatos projektről nem tájékoztatta Johnson elnököt sem.

1967 és 69 között összesen 36 katona és kutató dolgozott a tanulmányon, amely a kormány belső feljegyzéseire támaszkodott. Végül 3 ezer oldalnyi elemzés készült el, amihez 4 ezer oldalnyi minősített dokumentumot csatoltak. A készítőknek nem az volt a feladatuk, hogy leleplezzenek bárkit vagy vitassák a kormány állításait: egyszerűen leírták a háború történetét, a döntések hátterét és következményeit, a legjobb tudásuk szerint - és páratlanul sok információ birtokában.

Ha viszont valaki egybeolvassa a jelentést és az egymást követő kormányok nyilatkozatait, akkor látja, hogy

nyilvánvalóan végighazudták az elmúlt 15-20 évet. 

A hivatalos amerikai cél az volt, hogy segítsék a „demokratikus” Dél-Vietnamot az északi kommunista diktatúrával szemben, valójában viszont Kínát akarták féken tartani. Ennek érdekében már a háború előtt is beavatkoztak a vietnami politikába, és az 1955-ös hadba lépéssel megsértették a genfi konvenciót.

Hanoi egy amerikai bombázás utánFotó: Borovick Genrich/RIA Novosti

Tíz évvel később a döntéshozók többsége már tudta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, vagyis folytatni sincs értelme. Hogy akkor miért nem hagyták abba? A Pentagon-iratok egyik minisztériumi feljegyzése szerint ennek három fő oka volt, a következő fontossági sorrendben:

  • 70 százalékban az USA megaláztatásának elkerülése
  • 20 százalékban Dél-Vietnam megvédése a kínai megszállásról
  • 10 százalékban a dél-vietnami nép jóléte

Vagyis ha mindössze két hatásvadász állításra akarjuk lecsupaszítani ennek az aprólékos és monumentális elemzésnek a tanulságait, akkor a következőket kapjuk:

  • 1. Az Egyesült Államok egy olyan megnyerhetetlen, értelmetlen háborúba küldi a saját fiait, amelyben millió számra halnak meg vietnami civilek és katonák.
  • 2. Az egymást követő republikánus és demokrata adminisztrációk, a világháborút befejező Truman és a legendás Eisenhower és az imádott Kennedy és a fáradhatatlan Johnson és a regnáló Nixon - és az összes kormány összes vezetője

mind szemérmetlenül, két pofára hazudtak a választóiknak.

A Pentagon-iratok természetesen tartalmazták a kommunisták háborús bűneit is, de a Szovjetunióban és Kínában nyilván nem jelentett problémát, hogy a politikusok hazug indokokkal kényszerítik csatasorba az állampolgárokat. Mert azok tömeggyilkos diktatúrák voltak. Az amerikaiak viszont nem így gondoltak magukra, és Daniel Ellsberg, aki maga is dolgozott ezen a jelentésen, pontosan tudta, hogy egy működő demokráciában mennyire pusztító hatása lehet, ha nyilvánosságra hozza. 

Már megvolt az elszántsága is hozzá, hajlandó volt börtönbe menni az igazáért, de kellett valaki, aki legalább részben osztozik vele a kockázatban. Államtitkokat közzétenni ugyanis bűncselekmény. Ellsberg először háborúellenes szenátorokat keresett meg, akiket elvileg nem lehetett volna elítélni, ha a Szenátusban beszélnek a jelentés tartalmáról. A politikusok azonban visszautasították Ellsberget, akinek így nem maradt más lehetősége, mint a média.

A háborúnak vége lesz, mi pedig börtönbe megyünk

A Times akkori szerkesztősége és a Szabadság-szobor másolata New YorkbanFotó: STRINGER/AFP

Ellsberg először 1969-ben lépett kapcsolatba a New York Times sztárriporterével, Neil Sheehannel. Kiszivárogtatott neki egy kisebb jelentést, amelyből kiderült, hogy több katona halt meg a háborúban, mint amennyit a kormány elismert. Két évvel később pedig átadta neki a Pentagon-iratokat.

Visszatekintve nem könnyű felmérni, mennyire durva helyzet volt ez. Ne felejtsük el, hogy alig több mint 25 év telt el a második világháború óta, a szerkesztőségben szinte mindenki volt katona, a Times címlapján többes szám első személyben hivatkoztak a hadseregre. Az Egyesült Államok háborúban állt, és egyáltalán nem volt evidens, hogy az olvasók elfogadják, ha egy újság hadi titkokat jelentet meg. Az igazságszolgáltatásról nem is beszélve.

Jellemző, hogy a Times képviseletét 1929 óta ellátó ügyvédi iroda nem csak ellenezte a publikációt, de a jogászaik bele sem mertek nézni az iratokba, és azonnal szerződést bontottak a lappal. A Times belső ügyvédje, James Goodale viszont elvállalta az ügyet és a közlés mellett érvelt. 

A visszaemlékezések szerint arra számítottak, hogy a cikkek hatására a háborúnak azonnal vége lesz, de néhányan közülük rács mögé kerülnek. (Egyik sem történt meg.)

A Times kibérelt egy szobát a Hiltonban, ahol egy kis csapat heteken át dolgozott az anyagon, miközben Ellsberg rohadt idegesítő módon sürgette őket, és a nyakukra járt, mert - saját utólagos bevallása szerint - abban a tévedésben élt, hogy ez egy közös munka. Az újságírók viszont azt gondolták, hogy ő a forrás, akinek a szerepe véget ért a dokumentumok átadásakor.

1971. június 12-én elkezdték nyomtatni a másnapi számot, miközben fegyveres őrök vették körül a Times szerkesztőségét. Vasárnap reggel pedig megjelent a sajtótörténet egyik leghíresebb címlapja.

Nixon dühöngött, de először nem akarta megtorolni a titkosított iratok közzétételét, mert azok elsősorban az elődeit tüntették fel rossz színben. Nemzetbiztonsági főtanácsadója, a későbbi külügyminiszter, Henry Kissinger viszont úgy érvelt, hogy gyengének látszana, ha ezt annyiban hagyná. Tőle származik az elhíresült kijelentés, hogy Daniel Ellsberg a legveszélyesebb ember Amerikában.

A kormány Ellsberget és az iratok lemásolásában segédkező kollégáját, Anthony Russót a kémtörvény megsértésével vádolta, a Times-ot pedig bírósági végzéssel tiltotta el a további publikálástól, mivel az szerintük amerikai életeket sodor veszélybe. A Times szerint inkább a háború veszélyezteti az amerikai katonákat, nem a hazugások leleplezése, de a per idejére felfüggesztették az iratok ismertetését.

Ekkor jött a Washington Post, és ahogy azt Spielberg filmjében látjuk, megszerezte az FBI elől bujkáló Ellsbergtől a Pentagon-iratok részleteit, és folytatta a publikálásukat. Pár nap alatt Ellsberg 15 másik lapnak is elküldte a másolatokat, amelyek sorra jelentették meg őket. Ezen a ponton világossá vált, hogy a kormány nem tudja megakadályozni, hogy államtitkok nyilvánosságra kerüljenek.

„Most értettem meg, mit jelent a hatalmi ágak szétválasztása”

Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb BíróságaFotó: MARK WILSON/AFP

Hátra volt viszont még a két ítélet. A két napilap és az amerikai kormány közti pereskedés legalább annyira bonyolult, mint amennyire izgalmas, ezért fájó szívvel a végére ugrok: a Legfelsőbb Bíróság 6-3 arányban a Times és a Post javára döntött. Az egyik bíró, Hugo Black így indokolt:

„Csak a szabad és korlátozások nélküli sajtó tárhatja fel a kormány visszaéléseit. És mi lehetne fontosabb feladata a szabad sajtónak, mint hogy megakadályozza a kormányt, hogy félrevezesse az embereket, és messzi vidékekre küldje őket meghalni?”

Közben Ellsberg abbahagyta a bujkálást, és bevallotta, hogy ő adta át az iratokat a sajtónak. A kémtörvény megsértésén kívül lopással és konspirációval vádolták. Őt maximum 115, Russót 35 év börtönre ítélhették volna. Ellsberg felesége azt mondta, hogy már korábban felkészült rá, hogy az esküvőjüket követő évtizedeket zárkában tölti a férje.

Jó eséllyel el is ítélik őket 1973-ban, ha időközben nem robban ki a következő botrány - egy másik magas rangú szivárogtatónak hála. A Watergate-ügy egyik mellékhatásaként ugyanis kiderült, hogy a kormány meglehetősen mocskos trükköket alkalmazott Ellsberg ellen. Jogszerűtlenül hallgatták le, orvosi leleteket gyűjtöttek róla, hogy besározzák, és még egy érintett bírót is megkörnyékeztek egy zsíros állással. Amikor ezekről értesült, a bíróság az egész pert érvénytelennek nyilvánította.

Daniel és Patricia Ellsberg a bíróság épülete előtt Los AngelesbenFotó: Anonymous/ASSOCIATED PRESS

Ellsberg azt mondja, akkor értette meg igazán, mit jelent a hatalmi ágak szétválasztása, amikor kisétált a bíróságról. Mert hiába akart bosszút állni rajta a világ leghatalmasabb embere, a bíróság megvédte a kormánytól őt és a sajtót is.

A happy end után

Érthető a lelkesedése. A Pentagon-iratok ügye valóban nem csak azt mutatta meg, hogy milyen gazemberségekre képesek szabadon választott kormányok, hanem azt is, hogy a demokrácia működik: a sajtó képes ellenőrizni a hatalmat, a bíróság képes féken tartani a kormányt.

Amerikát megrázta, amit a titkos iratokban látott, de ordas nagy túlzás lenne azt mondani, hogy ez vetett véget az öldöklésnek. Egyrészt a háború már előtte is egyre népszerűtlenebb lett, és már korábban csökkenteni kezdték az amerikai csapatok számát Vietnamban (illetve hátrébb vonták őket az északi határtól). Másrészt a titkok felfedése sem hozott azonnali változást: a harcok 1973-ig tartottak, a csapatkivonás pedig további két évig.

Az ügy utóélete, hatása ugyanilyen felemás.

Lassan 50 éve, hogy Ellsberg először adott át eltitkolt információkat a sajtónak. Azóta az elvi okokból szivárogtatók, vagyis a whistleblowerek generációt inspirálta. De az amerikai kormány - legyen az demokrata vagy republikánus - továbbra is üldözi őket, függetlenül attól, hogy mit és miért hoztak nyilvánosságra.

Daniel Ellsberg beszédet mond a Manning szabadon engedéséért tartott tüntetésen 2013-banFotó: Lexey Swall/AFP

Részben a Pentagon-iratoknak köszönhető, hogy Amerika megtanulta: a háború nem (csak) a hősiességről, a dicsőségről és a nemzet biztonságáról szól, hanem a politika része és eszköze. De a háborús hevület most is képes felülírni mindent. A 2001-es terrortámadás után például az USA nem csak „a terror ellen” indított háborút, hanem Irakot is megtámadta hamis jelentésekre hivatkozva, az NSA pedig nekilátott az amerikai állampolgárok módszeres megfigyelésének - és egy újabb whistleblower, Edward Snowden kellett hozzá, hogy ez kiderüljön.

A Legfelsőbb Bíróság 1971-es döntése óta egyértelmű, hogy a hatalom nem akadályozhatja meg jogi eszközökkel a kellemetlen cikkek megjelenését. De a New York Times egyik riporterének brutális visszaemlékezése - amelyet a hírlevelünk olvasói már jól ismernek - részletesen dokumentálja, hogyan próbálták megakadályozni Bush és Obama kormányai a kiszivárogtatott információkra alapozott cikkek megjelenését. Ugyanarra hivatkoztak, mint Nixon ügyvédei: hogy az ország biztonságát veszélyezteti a publikálás. A Times vezetői ezt néha elfogadták, néha nem, de a visszatekintő riporter szerint a nemzetbiztonsági kockázat emlegetése sokszor csak ürügy volt.

A Spielberg-film pedig már Trump elnökségére reagál, egy olyan elnökre, aki nyílt háborút indított a média ellen, a New York Times-t a nép ellenségének nevezte, és a Washington Post összesítése szerint egyetlen év alatt 2000-szer hazudott

Daniel Ellsberg azóta is folyamatosan tüntet a háború és a kormányzati titkolózás ellen. Nemrég magyarul is megjelent egy könyve. Az atomháborúról szól.

Daniel Ellsberg polgári engedetlenségi akciója a Fehér Ház előtt 2010-ben. Az esemény végén őrizetbe vették.Fotó: KAREN BLEIER/AFP

Kiemelt kép: Richard Nixon magyaráz egy Vietnam-térkép előtt, STF/AFP