"Senki sem szereti a nagypofájú embereket, de mindenki szívesen meghallgatja őket"

- szól Muhammad Ali egyik legtalálóbb mondása, ami persze épp attól teli tufa, hogy nála nagyobb arcú embert aztán tényleg keveset hordott a hátán a Föld. Más értelmezések szerint persze ilyesmiről szó sem volt: Ali egyszerűen nem félt kimondani, hogy szakmájában bizony ő a világ legjobbja, és ebben még csak vitának sem nagyon van helye.

José Mourinho csaknem egy teljes évtizeden keresztül volt a futballvilág Alija.

Tűéles nyelv, metsző cinizmus, de megfellebbezhetetlenül tekintélyt parancsoló eredmények. Nettó szarházi, akit nem tudsz nem kedvelni, mert élő egyenesben mutat fityiszt a karótnyelt bagázs összes lejárt lemezének Capellótól Wengeren át Felix Magathig. Tapsvihar, műfelháborodás, cinkos összekacsintás, minden a helyén, a feltörekvő senkiházi pedig eközben nagy robajjal csinál hülyét a begyöpösödött őskövületekből - a pályán. Ki ne szeretné az ilyet?

De vajon hová lett ez a laza, könnyed, megrendítő pofonokat visszakézből porciózó Mourinho? Tényleg taktikailag maradt le a fősodortól? Valóban ő az új Capello/Magath/Houllier/Rijkaard, aki tehetlenül pislogva szemléli, amint elhúz mellette a világ? Vagy inkább mentálisan égett ki?

Hogy dönteni tudjunk, megnéztük eddigi karrierútját Portótól Milánón és Londonon át Madridig, majd Manchesterig - vajon tényleg olyan lett, mint a Bourbonok, akik semmit nem tanultak és semmit nem felejtettek? Mutatjuk, mire jutottunk:

FC Porto - az alkalmazkodás magasiskolája

Bár Mourinho edzői pályafutását a Benficánál kezdte, és az Uniao Leiriánál is megfordult később, valódi karrierje Portóban indult el. 2002-ben, szezon közben érkezett meg a csapathoz - akkor az ötödik helyen álltak Octávio Machadóval, őket előzte José egy hellyel a Leiria kispadján -, és egészen a harmadik helyig kúszott fel velük a táblázaton. Egy évvel később UEFA-kupát nyert, majd 2004-ben a Bajnokok Ligájában is a csúcsra vezette a portugálokat. Kábé ezzel az alapcsapattal:

Bár visszanézve úgy tűnik, egészen remek játékosállománya volt - Deco, Carvalho, Maniche, Costinha - ezek a játékosok 2002-ben még portugál szinten sem feltétlenül számítottak kiemelkedőnek. A csapatot egyértelműen José csinálta meg: Nuno Valentét például az Uniaótól hozta magával, Paulo Ferreirát pedig a Setubáltól igazolta le.

Nem játszott bonyolult focit, de minden a helyén volt. A kőkemény védelem előtt három fegyelmezett középpályás (Costinha, Mendes, Maniche) őrjáratozott, közülük szinte csak utóbbi léphette át a félpályát - hébe-hóba. A két szélsőhátvéd ellenben aktívan galoppozott fel s alá a vonalak mentén, amit elsősorban az tett lehetővé, hogy mindkét oldalon besegített nekik a védekezésbe valamelyik középpályás.

link Forrás

Ezzel együtt ez a csapat nem csak a védekezésre koncentrált. Kompaktak voltak és szervezettek, de az első hármas (Deco/Alejnyicsev, Benni McCarthy és Derlei/Carlos Alberto) minden szabadságot megkapott az alkotáshoz. Kevesen emlékeznek rá, de a 2004-es BL-tavasz egyik legizgalmasabb párharcát épp a Porto játszotta a Lyonnal: Mourinhóék végül 4-2-es összessítéssel, két elképesztően nyílt sisakos támadófocit hozó meccsen jutottak tovább, hogy aztán a következő körben szanaszét bekkeljék az akkor félelmetes hírű Deportivo stadionját, a Riazort (és nyerjenek egy büntetővel, meglehetősen vitatott körülmények között, 1-0-ra).

A Monaco elleni, Gelsenkirchenben rendezett BL-finálé is arról szólt, hogy a Porto

kaméleonként alkalmazkodik aktuális ellenfeléhez.

Ludovic Giuly sérülése után a Monaco kénytelen volt átállni 4-3-3-ról 4-4-2-re, ez pedig Mourinho kezére játszott, aki középpályás emberelőnye birtokában nevetve fojtotta el a franciák támadésépítéseit, hogy aztán abból gazdagon vezesse kontráit a Porto. A kék-fehérek végül 3-0-ra nyertek, közte két klasszikus lerohanás-góllal.

link Forrás

FC Chelsea - hibára várva

José a Chelsea-be már mint 'Special One' érkezett meg, és nem is okozott csalódást: bár az egy szezonnal korábbi, veretlen (26-12-0) Arsenalt is szokás korszakosnak nevezni, valójában Wenger csapata az eredményeket tekintve sokkal kevésbé volt domináns a ligában, mint Mourinho első Chelsea-je,

amely kapásból pontrekorddal nyerte a bajnokságot.

Mourinho tizenkét(!) ponttal előzte Wenger egy évvel korábban még utolérhetetlennek tűnő Arsenalját a tabellán, miközben nyolc döntetlen mellett mindössze egyetlen meccset vesztett el az egész szezonban (Manchester City, 0-1). Ennél is sokkolóbb volt viszont az a tizenöt kapott gól, ami az újonc kapus, Petr Cech neve mellé került - Mourinho támadó- és védőoldalon is kegyetlen gépezetet épített, amely magától értetődő természetességgel zúzott porrá minden szembejövő ellenfelet.

Egy évre rá ugyan már négy veresége is volt a csapatnak a a bajnokságban, de cserébe a Stamford Bridge-en kevés híján hibátlan mérleget épített (egyedül Alan Curbishley Charltonja húzta ki egy remivel) fel José. A sikerek titka itt sem volt bonyolult: Mourinho olyan 4-3-3-mas rendszert rakott össze, amely minden tradicionális angol ellenféllel szemben biztosította neki a középpályás emberfölényt, és ezzel együtt

a kivárás jogát.

Makelele nem csak ütött-vert, de ha felemelte a fejét, ott volt előtte az egész pálya, hogy belássa. Frank Lampard kegyetlen box-to-boxként galoppozott tizenhatostól tizenhatosig, a mellette játszó Tiago/Essien pedig előre-hátra szívesen segített be, ha éppen arról volt szó. A szélsők szintén kettős feladatot kaptak: labda nélkül vissza kellett zárniuk, de támadásba lendülve minden különösebb gond nélkül cserélgethették a helyüket, vagy rohanhatták le az ellenfelet zabolátlanul.

link Forrás

Robben és Joe Cole kifejezetten lubickolt ebben a szerepkörben, Shaun Wright-Phillips és Duff már kevésbé, de a felfutó szélsőhátvédekkel együtt a Chelsea vonalak melletti játéka simán hozta a tradicionális angol fanyalgók elvárásainak megfelelő szintet. Ja, és persze ott volt a félelmetes Drogba, aki eleinte a sokoldalú Gudjohnsennel cserélgetve (és a röhejes emlékű Kezsman-Mutu kettőst simán kiszorítva), majd aztán sokáig tök egyedül tartotta rettegésben a #besztlíg akkori védőit.

Internazionale - a tökéletes elegy

Mourinho az Abramoviccsal eszközölt gigantikus balhé és az első bukfenc - elvesztette a bajnoki harcot Ferguson feltámadó Unitedjével szemben, majd kivágták Londonból, mint a gerelyt - után természetesen Szuvjetunió-méretű arcberendezéssel érkezett meg Milánóba is. Nem habozott sokat, vett drágán játékost (Mancini, Quaresma, Muntari), felrajzolta a 4-3-3-mat és

várta, hogy az olasz futball a lábai elé térdepeljen. De hiába.

A rafkós olaszok az anyatejjel szívják magukba, mit kell csinálni egy ilyen rendszer ellen, ráadásul ezen a félszigeten aztán tényleg senkit nem lehet meglepni annyival, hogy nem a kőegyszerű 4-4-2-ben hányod fel a csapatot a mágnestáblára. Az első néhány forduló bukfencsorozata után azonban Joséban volt annyi belátás, hogy változtasson, és előbb frissen igazolt sztárjátékosait rugdosta fel a lelátóra, majd a 4-3-3-mat is elfelejtette. Lett helyette 4-3-1-2 - azaz: a létező legolaszabb játékrendszer -, és ennek köszönhetően az Inter lényegében érdemi ellenállás nélkül gyalogolt át a sótlan mezőnyön, egészen a bajnoki címig.

link Forrás

Más kérdés, hogy mivel a BL-ből a Manchester United egyetlen izzadságcsepp ejtése nélkül pöckölte ki őket tavasszal (0-0, 0-2), José pontosan tudta: az ő egójához ennél jóval több dukálna. Nyáron nem is szöszmötölt sokat, behúzta a Bayernnél leselejtezett Luciót (8 millió euró), kikukázta Genovából Thiago Mottát a középpályára (14 millió + többek között Bonucci játékjoga), illetve 19-re is húzott egy lapott azzal, hogy mindenféle szemöldökráncolások ellenére egyrészt elcserélte a gólkirály(!) Ibrahimovic-ot a fegyelmezetlen bohócnak bélyegzett Eto'o-ra és egy zsák pénzre, másrészt elhozta centernek az egészen addig tipikusan második vonalas gólvágónak tartott Diego Militót a Genoától.

Ezt követően természetesen szokásos, univerzum-méretű pofázmányával ugrott neki a bajnoki évadnak, de csak azért, hogy

a Bari (1-1) mindjárt az első adandó alkalommal jelezze neki: ez a csapat még mindig nincs kész.

Szétnézett hát a piacon, és mivel akkor az évek óta önmagát parodizáló Real Madrid játékoskerete volt a legalkalmasabb tűzoltó jellegű vásárlások kivitelezésére, lenyúlta Spanyolországból Wesley Sneijdert, hogy összeálljon az alábbi, immáron közel tökéletes Mourinho-csapat:

Elsőre lepofozták a Milant a városi rangadón (4-0), és bár utána majdnem benne ragadtak a BL-csoportban - Milito és Sneijder mentette meg a seggüket a kijevi télben -, tavaszra úgy összeállt a csapat, mint az a bizonyos bugyi. A BL kieséses szakaszában sorrendben a Chelsea (2-1, 1-0), a CSZKA (1-0, 1-0), és a verhetetlennek hitt Barcelona (3-1, 0-1) testén keresztül jutottak a döntőbe, hogy ott röhögve adják oda a labdát a Van Gaal-féle Bayern Münchennek, pusztán azért, hogy a térdüket csapkodva kontrázhassák őket szana és széjjel.

link Forrás

A csapatjáték kulcsa a jobbhátvéd Maicon volt, aki mellett olyan baltaarcú védelem sarabolt, hogy Sergio Ramos sírva szalad zsebkendőért, ha visszagondol rájuk: Lucio és Samuel áthatolhatatlan falként magasodott az élete formájában játszó Julio César előtt, a balszélen az elnyűhetetlen Javier Zanetti szaggatta az istrángot, és még a padról is olyan szakképzett hentesipari hónap dolgozói tudtak beszállni, mint Materazzi, Cordóba, vagy a Barca elleni visszavágón baloldali támadót játszó Chivu.

A középpályán Motta és Cambiasso dolga csak annyi volt, hogy minden arra kószálót kérdések feltevése nélkül hányjon kardélre, majd a labdát a holttest alól kiszabadítva azonnal Sneijdert keresse egy biztonságos passzal. A holland aztán mesteri irányítómunkával szolgálta ki a szélen gürcölő Eto'ót, és a modern kor talán legérettebb centerjátékát megvillantó Militót, a hab a cseresznyén pedig az agyhalott Balotelli helyére januárban beszákolt Pandev lett, aki balhátvédtől középső középpályásig minden szerepet valószínűtlen művészi hitelességgel játszott el Mourinho rendezésében.

Real Madrid - nem elég nyerni

Elkerülhetetlennek látszó egymásra találás volt ez akkor. Mourinho a csúcsról kellett, hogy továbblépjen - ő is pontosan tudta, hogy a kivénhedt Inter-keretnek a BL-siker és a 'Triplete volt a hattyúdala -, a Real Madrid pedig az emésztőgödör aljáról próbált épp felfelé evickélni, miközben egy korszakossá duzzadó Barcelona, és egy zseniális edző árnyéka vetült rá.

José egója nem tudott ellenállni a kihívásnak. Meglehet: nem is akart.

Nem kellett sokat költenie, mert az előző nyáron beszákolt Alonso-Cristiano Ronaldo-Benzema-Kaká mag eléggé adta magát, de azért így is lecsapott Özilre (15 millió euró), Angel di Maríára (25 millió), Sami Khedirára (12 millió) és a jó öreg Ricardo Carvalhóra (8 millió). Az első öt bajnokin kétszer is beleszaladt egy 0-0-ba (Mallorca, Levante), de aztán összeállt a támadójáték is, és zsinórban hét meccset nyerve, 27-5-ös gólkülönbséget villantva galoppozott fel a tabella élére a Barcelona elleni rangadó előtt.

Aztán jött az a bizonyos 0-5, és valami végleg eltört.

link Forrás

Kakát akkor már egy ideje teljesen elfelejtette, de ez volt az a meccs, ahol kiderült számára Özil korlátoltsága is. Innentől Mourinho leplezetlenül az anti-Barcát építette, és mentálisan is úgy felcsavarta a potmétert, hogy lehetetlenné vált a békés kihátrálás. A tavaszi bajnokira, BL-elődöntőkre és a kupadöntőre egyaránt külön haditervvel készült, Messi semlegesítésének feladatát volt hogy Pepe, máskor pedig Lassana Diarra kapta meg védekező emberfogóként. Özilt próbálta eldugni a kispadra és a szélre is, még Adebayor izomtömegét is leigazolta, de így is csak egy hosszabbításban kibrusztolt kupagyőzelemre futotta - a BL-randik inkább a fékezhetetlen rugdosódásról maradtak emlékezetesek.

A sors furcsa fintora, hogy Mourinho már az első szezonjában több gólt szerzett a Madriddal a bajnokságban, mint Guardiola Barcája, mégis mindenki a defenzív ötletei miatt támadta. Egy évvel később aztán már összejött neki a truváj: bár egymás elleni mérlege rosszabb maradt (otthon 1-3, idegenben 2-1) Guardiola ellen, a bajnokságot végül ismét több gólt szerezve, kilenc pontos előnnyel (100-91) húzta be. Megtette, amiért Madridba szerződött, legyőzte Guardiolát és a Barcát - de ez a siker a csapatát és őt magát is felemésztette.

Itt, Madridban lett Josénál megfellebbezhetetlen erejű a formáció. Itt, Madridban vette a fejébe, hogy felépíti a Barcelona antitézisét, hogy nem elég győzni, és ahhoz a legkézenfekvőbb eszközöket választani (mint Portóban és Milánóban), hanem úgy kell győzni, hogy az a Barca-futball csodálóinak fájjon. Hogy nem szabad kezdeményezni, csak el kell kerülni a hibázást. Hogy egyedül a félelem számít, és akié a labda, azé a rettegés. Hogy ő, a nagy José egyedül van, és mindenki más arra les, mikor bukik el, ezért egy pillanatnyi kiengedés, mentális renyheség sem megbocsátható.

José Mourinho totemmé merevedett Madridban.

Győzött, de ennek oltárán előbb önmagát veszítette el, aztán harmadik szezonjában a csapatát is.

Visszatérés Angliába - a totális talajvesztés

Miután lényegében elzavarták Madridból, José minden követ megmozgatott, hogy Ferguson visszavonulása után ő lehessen a United edzője. Ez nem jött össze - állítólag Sir Bobby Charlton maga ellenezte a leghevesebben a kinevezését, mondván, aki kinyomja az ellenfél segédedzőjének szemét, az nem méltó az MU képviseletére -, így jobb híján visszament a Chelsea-hez. Látványosan kibékült Abramoviccsal, a színfalak előtt pedig eljátszotta, hogy

ő a Happy One, aki ezúttal hosszú távra építkezik.

Hogy nem is akarta betartani, amit ígért, vagy pusztán rosszul mérte fel a helyzetet, ma sem tudni. Ősszel mindenesetre kifejezetten támadó szellemű focit játszatott, ám elég volt egy-két kínosabb eredmény, hogy visszatérjen az úthoz, amit önmagának kijelölt. A Chelsea totálisan konzervatív, kockázatkerülő futballja leginkább a 2013/2014-es szezon BL-elődöntőjében csúcsosodott ki, amikor Mourinho semmiféle kezdeményezésre nem adott utasítást az Atlético Madrid ellen hazai visszavágón. És bár téziseinek alapja, hogy az fél, akinek kezdeményeznie kell, mégis a Chelsea tűnt tanácstalanabbnak a párharc során - és végül ki is esett.

A következő évadban ugyan összejött a bajnoki cím - a City kerete kiöregedett, a Liverpool Suárez nélkül összeomlott, az Arsenal már, a Spurs pedig még nem lehetett igazi kihívó, miközben a United is kereste önmagát -, ám a Chelsea játéka senkit nem lelkesített fel igazán a szigeten. Főleg tavasszal volt szembetűnő a csapat sablonos semmilyensége, bár ekkor még sokan azt gondolták, a szokásos José-féle 1-0-ák emlőin akár egy újabb klasszikus nagycsapat is felemelkedhet.

Nem így lett: a következő évad elején Mourinho magára gyújtotta az öltözőt és a regnáló bajnokcsapat edzőjeként is sikerült elérnie, hogy a klub környékén mindenki ellene forduljon. A játék összeomlott, a kulcsjátékosok nem voltak hajlandóak küzdeni érte, a projekt kilátástlanasága és céltalansága immáron teljes nyilvánvalósággal bukott a felszínre. Mourinho megint szétfeszített maga körül mindent, de ezúttal már az eredmények sem voltak kifejezetten kiemelkedőek.

Játék pedig még annyi sem akadt, mint eredmény.

Az arc mérete maradt, de a pályán már egyre többen és egyre nyilvánvalóbban tudtak versenyre kelni a viselőjével. A korábbi cinikus, éles, tűpontos szúrásokat felváltotta a cséphadarás: José Mourinho az egy darázs könnyedségével mozgó Muhammad Ali helyett ész nélkül, mindenre és mindenkire célzó Ricky Hattonné változott. Ráadásul, míg korábban kifejezetten látszott, hogy élvezi a szereplést és a média előtti csatározásokat, mostanában úgy osztogatja a korábbinál jóval kevésbé frappáns pofonokat, mint aki folyamatosan egy fél kilónyi kovászos uborkát rágcsál.

Mourinho veszte valójában a változás: az egykor gyorsan alkalmazkodó, fesztelen, az eszközök között mindenféle elvi elköteleződés nélkül, pusztán a pragmatizmus által vezérelve választó edző belemerevedett a szerepbe, amit önmagára osztott ki - egy baromi rossz színdarabban. Míg korábban a portugál mindig, és minden áron győzni akart, miközben a hogyan egy fikarcnyit sem érdekelte - ezt nevezhetjük akár jó értelemben vett gátlástalanságnak is -, addig 2010 óta már kifejezetten és inkább a hogyan érdekli.

José Mourinho elvesztette lényegét. Elhagyta azt, ami különlegessé tette. És, hogy mi maradt a Special One helyén?

Egy brutális méretű ego. Más semmi.