Történelmi időket élünk Magyarországon, lassan nincs olyan nap, amiről ne tudnánk már reggel, hogy évtizedekre emlékezetes marad. Ilyen a mai is: 2018-ban, a költészet napján jelenik meg utoljára a nyomtatott Magyar Nemzet. Ezen a néven sok újság létezett már az országban, konkrétan ez 1938 óta.

Az utolsó szám címlapján Pethő Tibor, az alapító Pethő Sándor dédunokája búcsúzik az olvasóktól, ő veszi számba az újság történetének fordulópontjait. Feleleveníti az indulást 1938 augusztusában, amikor a nagyapjától hallott történet szerint az alapító Vergiliust idézve vette a kezébe az első lapszámot: „Hoc opus, hic labor est” - mondta (nagyjából: Ez a feladat, ez a küzdelem).

Ír arról is, hogy a Magyar Nemzet 80 év alatt kétszer kényszerült ideiglenesen elnémulni, először 1944-ben, mikor a nyilasok feldúlták a szerkesztőséget, és a lap két munkatársát deportálták, egyet pedig agyonvertek. Aztán 1956-ban, a forradalmat leverő szovjetek miatt nem jelenhetett meg a lap.

„A hadra kelt idő most újból végigsöpört rajtunk. A kései utódok kezéből ismét a politika ütötte ki a tollat 2018 áprilisában”

- áll Pethő cikkében. A Magyar Nemzet 1938-as beköszönőcikke a magyar szélsőjobboldal térnyerésére utalva azt írta: a szószék „hirtelen, egy titokzatos földrengés érintésére omlott össze alattunk”. Ezt az időszakot állítja párhuzamba a lap mostani bezárásával.

A cikk végigveszi a Magyar Nemzet fénykorait, azt hogy a 70-es és a 80-as években hogyan tudott a lap egy kicsit megőrizni másságából, és hogyan tudott elkülönülni a hatalomtól. Pethő Tibor szerint, miután Orbán Viktor és Simicska Lajos 2015-ben összeveszett, a Magyar Nemzet „megszabadulva az egyre fojtogatóbb gyámkodástól” visszatért a hagyományaihoz, és onnantól a lap szelleme kifejtésének nem volt más gátja, mint az alkotók lelkiismerete, tehetsége és meggyőződése.

A Magyar Nemzet most először vallott nyíltan arról, hogyan működött az újság Orbán és Simicska barátsága idején, amikor a lap a Fidesz és a kormány első számú szócsöve volt.

De a cikk optimizmussal zárul:

„A fájdalom belső szava most, az utolsó szerkesztőségi munkanapon, mindennél erősebb. Mégsem búcsúzunk. Elhallgatni sem fogunk. Várunk, reménykedünk, imádkozunk. Mert lehet egy újságnak bárki is a tulajdonosa, azt pontosan tudjuk, hogy a mi igazi »gazdánk« az olvasó. Akit nem hagyhatunk cserben.”