Így néz ki Jamie Oliver feneke érintésnyi közelségből

Hol lehet Jamie? - kérdezgetik egymást a karszalagot viselő újságírók a várbeli Jamie's Italian étterem előtt proseccózva. Egy riporternő a háttérből megkockáztatja, hogy mintha vécében látta volna, mire egy másik újságírónő megjegyzi, hogy amikor a múltkor a Müpa női vécéjében kilépett a fülkéből, ki másba botlott, mint Orbán Viktorba. Na de mit keresett Orbán a női vécében? - kérdezi egy Ismert Gasztroszakíró. Hát belökték a testőrei - feleli az újságírónő a világ legtermészetesebb hangján, de mire fel tudnám fejteni, hogy ez miért lenne annyira nyilvánvaló, mindenki elkezd befelé áramlani, mert előkerült Jamie Oliver. Aki nem is pisil, hanem Iain Lindsey brit nagykövettel médiakvaterkázik éppen pár kamera és vagy nyolcvan telefon kereszttüzében. 

Azért jöttem el Zsidai Roy Oliverrel közös éttermébe, a Mátyás templom közelében található Jamie's Italianbe, hogy a saját szememmel lássam, az életében Magyaroszágon először road show-zó Oliver igazából milyen figura, amikor nem a tévében jófejcsávóskodik vagy szakácskönyvet ír, hanem kőkemény üzletemberként tolja a napi PR-igát. Mert miközben Tévéséf Jamie mindig laza és jókedvű, sőt egyenesen kölykös, Üzletember Jamie-nek annál inkább kell a keménység: idén kezdtek áradni a hírek arról, hogy rogyadozik a legendás tévéséf étterembirodalma. Az óriási adósságokat felhalmozó cég januárban jelentette be, hogy 37-ból 13 nagy-britanniai Jamie's Italian éttermet kénytelen bezárni, két napja meg arról jelentek meg cikkek, hogy a teljes ausztráliai láncszakaszt kénytelen volt eladni, egy ottani éttermét pedig hirtelen bezárta. (A budapestihez hasonló nemzetközi Jamie's Italianek külön cégben vannak, ami tavaly is nyereséges volt, ellentétben a sokkal nagyobb brit anyavállalattal.)

Hát ebből itt semmi sem látszik. 

Az előtérben a brit nagykövet és Jamie Oliver médiabeszélget

Eddigre már megtudtam egy fotóstól, hogy Oliver reggel 9 óta pörög, beszélget és már százas nagyságrendű emberrel szelfizett. Efölött odakint még átsiklottam, de az étteremben hamar kiderül, hogy a szefizés itt nem valami mellékes kedveskedés a legkeményebb rajongóknak, hanem maga a lényeg. Addig azonban még meg kell hallgatnunk Lindsay nagykövet dicséretesen rövid, Oliver-kaseroló beszédét, aztán maga a főhős kapja meg a szót. Hogy konkrétan 2 másodpercen belül kiderüljön, mi is Jamie Oliver titka. 

Hát az, hogy én még meg sem nyomtam a tollam végén lévő gombot, ő meg még ki sem fújta az első slukk levegőt, máris figurában van, mutogat, vigyorog, és úgy tolja a vicces és kölyökkutyásan lelkes szöveget, mint egy vérprofi filmszínész, aki éppen Jamie Olivert játssza, és ha kell, egymás után 18-szor mondja el a szerepét, a szövegét az utolsó alkalommal is pont ugyanolyan viháncolósan adva elő, mint legelőször. Ráadásul olyan jól adja, hogy az ember még akár azt is elhiszi, hogy élvezi a dolgot.

Oliver totál hitelesen tud viccelődni azzal - egyszerre önironikusan és az újságírókat heccelve - hogy most jön a program szelfizős fejezete, úgyhogy legyünk gyorsan túl rajta, hogy utána újra emberként viselkedhessünk. 

De ez persze nem valami parttalan összevissza szelfizgetés. 

Zsűritag Pierre és Biznisz Oliver kézművesszelfiznek

A főszereplő rutinosan beáll a szelfizőpontra, amit tudatosan úgy jelöltek ki, hogy csak a pult és egy ülőpad háta közötti szűk átjárón lehessen megközelíteni, és a sajtóhiénák semmiképp se tudják ostromgyűrűbe fogni a sztárt. A legbátrabbak már sorban is állnak előtte, majd elindulnak a mester felé. A legelső nem más, mint Vajda Pierre gasztróújságíró és egykori Konyhafőnök-zsűritag, aki rutinosan az élre tör, majd jutalmul legalább két egész percig beszélgethet Oliverrel, hogy utána kézműves módszerrel szelfizzenek egyet. Nemsokára ki fog derülni, hogy nem minden szelfi kézműves!

A helyzet annyira kreatív hangulatba hoz, hogy a soromra várva csinálok magamról egy olyan metaszefit, amin a háttérben Jamie Oliver szelfizik:

Aztán elkészítem a Fotó a szefizőket fotózókról című kompozíciómat:

Olyan szefit csak azért nem csinálok, amin a háttérben egy csomóan fotózzák a szelfiző Jamie Olivert, mert ehhez túl rövid a karom.

Mint látható, a sajtóesemény innentől átalakult egy "Ilyenek lesznek a gyerekeink felnőttnek, ha nem tiltjuk le őket azonnal a folyamatos telefonbasztatásról" tematikájú rituális színházi előadássá.

Hamar kiderül, hogy Vajda milyen jól csinálta, mert Jamie a következő harminc sorbanállóval már csak egy-két mondatot vált, hogy a rákövetkező harminccal már olyan gyorsan végezzen egy asszisztens segítségével, mint valami automata szelfigyártó gépsor.

Végre én is sorrakerülök, szerencsére még azok között, akikkel vált két mondatot. Megmondom neki, hogy még sosem csináltam szelfit híres emberrel, mert szerintem hülyeség, csak kiváncsi vagyok, hogy ő hogy csinálja. Ezen elneveti magát - képtelen vagyok eldönteni, hogy imitálja-e vagy szívből jön - aztán az asszisztense megcsinálja a műszelfit. Merthogy nekünk a gyorsítás érdekében már ez jut.

Legjobb barátommal, Jamievel

A végére olyan viccesen felpörög a tempó, hogy Attenborough stílusú tényfeltáró videót készítek arról, hogy Jamie Oliver hány emberrel tud szelfizni 25 másodperc alatt:

Már majdnem véget ér a szelfizés, éppen egy újabb pohár proseccót kajtatok a pultnál, háttal a tömegnek. Hirtelen olyan furcsa érzésem támad, mintha valami fordított meglepetésbuliban lennék, ahol mindenki eltűnt a teremből, annyira elhalkul az alapzaj. Ijedten megpördülök, erre a látványra:

Igen, MINDENKI posztol éppen:

Sátáni megvetéssel kikacagom a lájkfüggő pojácákat és legalább 5-6 percig ki is bírom, hogy ne posztoljak sehová!

Ez azért elég béna 

- kommentálja Jamie a jelenetet egyszerre csipkelődve és önironikusan, majd kivág egy rövid beszédet, amit főleg a gyerekkorára és a családi pubra épít. Nyilvánvaló, hogy nemhogy több százszor, de akár több ezerszer is előadta már ezeket a sztorikat, de ezt egyáltalán nem érezni az előadáson. 

Eddigre már elég biztos vagyok abban, hogy Oliver alapvetően nem egy ügyesen kamuzó vérprofi .- bár engem ez sem zavarna -, hanem valamennyire furcsa mód tényleg élvezheti ezt az egészet. Azért gondolom ezt, mert hősünk, aki 23 évesen robbant be szemtelenül fiatal, sőt kölykös bájú tévészakácsként, ma már egyáltalán nem az a hamvas barack, aki volt, mégsem hat disszonánsnak vagy hamisnak a kölykös lelkesedése. 

Egészen biztos vagyok benne, hogy eddig életében minimum 100 alkalommal dicsérhette a salátánkat feldobó olasz bio bivalymozarellát, de most sem lóg ki a bivalyláb. Az ilyen nagyi kedvence típusú csávók mindig tudják, mit kell mondani a közönségnek, így hosszan kaserolja a magyarok wonderful porkját és világhódító alapanyagként magasztalja a mangalicát. 

Az esemény hivatalosan az étterem új étlapjának a bemutatója. Jamie egy csomó fun-t és joy-t kíván a mindjárt érkező tesztmenühöz, amit a robotmozgással kényszerposztoló tömeg azon része, aki fel mer nézni, lelkesen fogad. Jamie minden fogás előtt tart egy kis ismertetőt, evés közben pedig Zsidai Roy társaságában végigjárja az összes asztalt. 

Ennek köszönhetően tudok szembesülni azokkal az apró, de igen fontos részletekkel, amiket még - nem akarok túl nagy szavakat használni - egy Instagram Story sem mutatna meg. Például Jamie fenekével, ami nem apró, nem is kufferszerű, és egy abszolúte közönséges földi halandóhoz illő farmernadrágba van burkolva:

Igen, ez bármelyikünk feneke lehetne, ami Jamie orbitális sikerének egyik titka. És nekem is mindig összevissza foltos az ingem, így szabályosan vissza kell fognom magam, hogy hirtelen meg ne öleljem hátulról a lelki társamat.

A menü egyébként ígéretes, a sokat kaserolt bivalymozarella tényleg adja, az utána következő, lassan főzött bolognai szószos tészta pedig egészen kiváló. 

A fő főfogás egy - ne kerteljünk - szopósmalacszűz mindenféle sült zöldségekkel, köztük nagy örömömre édesköménnyel, és egy spéci, zöldes színű, bagna cauda nevű olasz mártással, aminek tejben főtt perezselyem, szardella és kapribogyó az alapja. A bagna cauda pont úgy néz ki, mint egy lisztes menzai spentófőzelék a hetvenes évek Magyarországáról, de az íze hála istennek teljesen más, bár az asztalszomszédaim nincsenek kibékülve a szardellával.

A menüsor kifejezetten kellemes, kivéve a megmagyarázhatalan módon megint előkerülő superfoodot, ami most egy olyan saláta, amiben van egy rakás lencse és még ezerféle különböző apró mag, főleg apró gabonafélék meg pár zöldség, hogy az ember úgy érezze magát a fullasztó magkásától, mint valami túl nagyra nőtt, felöltözött tengerimalac. Jamie Oliver évekkel ezelőtt elkezdett superfoodban utazni, ami azért furcsa, mert egyébként tényleg nagyon kedves és szórakoztató fiú, akinek az általam kipróbált receptjei eddig mind megérték a próbálkozást.

A kaja végén jön a kérdezős rész, amitől először igencsak fellelkesülök. A legelső kérdés ugyanis az, hogy

mit gondolsz a disznózsírról?

Gondolatban földig hajtom a pincérszőr süvegemet az Ismeretlen Kolléganőm előtt: ilyen klassz kérdést az életben nem tudtam volna kitalálni. Jamie itt már politizál egy kicsit, amennyiben se nem isteníti, se nem alázza a disznózsírt, hanem Demszky Gáborba oltott Sallai Róbert Benedekként megpróbál egyenlő távolságot tartani a két szélső pólus között. 

Én vagyok a második. Azt kérdezem tőle, hogy mikor cseszett el utoljára kaját és mi volt az. Érezni, hogy lazaság ide, simán lehetnék a szomszéd fiú is-érzés oda, azért van, amivel nem lehet viccelni. Előbb mond egy fb-megosztásra kitalált bloggerbölcsességet, miszerint a hibáink határoznak meg minket, majd elmondja, hogy nem szokott hibázni, de olyan azért van, hogy nem pontosan úgy sikerül egy fogás, ahogy elképzelte. Aztán megsajnál, és elmeséli, hogy gyerekkorában egyszer az volt a konyhában a feladata, hogy megfőzze a sűrített tejes konzervet, de elfeledkezett róla, a víz elforrt, a konzerv pedig felrobbant. 

Ezután újra megcsodálhatom, mennyire bele tud lelkesedni a saját sztorijaiba, pedig olyan rémes kötelező köröket kell lefutnia, hogy mi inspirálta a szakácskodásra. Okos fiú, minden egyes kérdésre - az enyémet kivéve - azzal kezdte a választ, hogy good question.

Aztán a sok lelkesen előadott gyerekkori sztori között egyszer csak megvillant, és megejtő őszinteséggel, még mindig jól érezhető meglepetéssel elejtett egy mondatot arról, hogy 23 évesen, a Pucér szakács idején milyen volt egyik nap tök csórónak, másik nap meg már fontmilliomosnak lenni. Oké, a családjának pubja volt, szóval ez relatív csóróság volt, de akkor is jól hangzott. 

Food is massive, isn't it

- mondja a vége felé, ami, lássuk be,  istentelen nagy hülyeség is lehetne, de az ő szájából még ez sem hangzik kínosnak, sőt ellenkezőleg.

Ennél már nem lesz feljebb

- gondolom magamban, azzal a desszertet kihagyva motorra ülök és elpöfögök a tojással és tejföllel megbolondított Vifon-levesek univerzumának irányába. Nem volt rossz látni egy olyan embert, aki legalább élvezi, amit csinál, pedig én bagna caudába fojtanám magam, ha heti rendszerességgel kéne újságírókat táplálnom és szórakoztatnom.



Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.