A #besztlíg utolsó fordulója előtt egy kicsit még ismerkedjünk meg a League Two, azaz az angol negyedosztály bajnokával. Az Accrington Stanley csapatáról egyik állandó olvasónk, Peterborough, a Focibolond Facebook-oldal szerzője küldött egy remek kis anyagot. Vendégposzt.

Sokunk kedvenc FIFA-menedzsermód csapata, az Accrington Stanley hatalmas, már-már a Leicester City PL-címéhez hasonlítható bravúrt hajtott végre a League Two megnyerésével. Az egész Football League legkisebb költségvetésű együttese megközelítőleg évi 800 ezer fontos büdzséből gazdálkodik, ami picit több, mint amennyit Álexis Sánchez, a Premier League legjobban kereső futballistájaként vághat zsebre a Manchester Unitednél két hét alatt - a keret értéke pedig még úgy is a legalacsonyabb a liga 24 csapata közül, hogy sok játékosé bőven emelkedett a szezon során, a jó szereplésnek köszönhetően. Ennek következtében főként a lejáró szerződésű, a csapat nélküli és a kölcsönben megszerezhető játékosok között kénytelenek kasztingolni éves rendszerességgel, esetleg az amatőr csapatoknál szétnézni néhány tehetséges játékos után, vagy a nevesebb akadémiákról eltanacsolt fiatalokat átfésülni. Igen, éves rendszerességgel, mivel a keret kis túlzással szinte minden nyáron kicserélődik.

A kiugró teljesítményt produkáló játékosaikat egyszerűen képtelenek megtartani a sokkal jobb anyagi helyzetben lévő riválisokkal szemben, ráadásul gyakran csupán egy éves szerződést tudnak biztosítani számukra, így legnagyobb értékeiket olykor ingyen veszítik el. Így talán nem is annyira meglepő az a tény, hogy a keret legrégebbi bútordarabja a csapatkapitány Séamus Conneely, aki 2015 januárjában csatlakozott a kerethez - a sikerkovács John Coleman még együtt dolgozott vele az ír Sligo Roversnél, az ő hívószavára érkezett az Accringtonhoz.

Apropó, John Coleman: a liverpooli születésű és ízig-vérig Pool-drukker szakember játékos-pályafutása alatt több mint 500 gólt termelt a csapataiban, amivel máig az egyik legeredményesebb Non-league csatárnak számít. Liverpool és Accrington között egyébként messze nem ez az első kapocs, ugyanis az Accrington Stanley nevét a legtöbben akkor ismerték meg (már ha leszámítjuk azt a furcsa rekordot, hogy ők voltak az első angol csapat, amely csak külföldi játékosokkal állt ki: még 1955-ben történt, hogy 11 skót labdarúgó szaladt ki a gyepre az Accrington szerelésében az egyik bajnokira), amikor a 80-as években futott egy felkapott tej reklám Nagy-Britanniában, ahol két, futballozás közben megszomjazó kisfiú rohamozza meg a hűtőt, majd a következő beszélgetés zajlik le közöttük:

- Van valami innivaló itthon?

- Nincs semmi, csak tej.

- Tej? Fúújjj!

- Pedig ezt issza Ian Rush is.

- Ian Rush?

- Igen... és azt mondta, hogy muszáj sok tejet innom ha jó futballista akarok lenni, különben csak az Accrington Stanley fog leigazolni.

- Accrington Stanley? Az meg mi a franc???

link Forrás

link Forrás

Az 55 esztendős tréner nem először irányítja a Stanleyt, mivel 1999 és 2012 között már lehúzott egy laza 13 évet a lancashire-i gárda élén. Ezen időszak alatt a hetedik ligából a negyedosztály élmezőnyéig verekedték fel magukat vele, ám a Stevenage ellen elbukták a harmadosztályú feljutásért vívott play-off elődöntőt 2011 tavaszán. 2012 januárjában aztán elfogadta a Rochdale előnyösebb ajánlatát, ám sem ott, sem a Southport és Sligo Rovers együtteseinél nem találta meg számításait, ezért 2014-ben visszatért az Accringtonhoz. Első intézkedéseinek egyike az volt, hogy amint lehetőség nyílt rá, azonnal visszacsábította a klubhoz a Billy Kee - Sean McConville duót, akiket anno 2010 környékén már trenírozhatott az Accrington Stanley menedzsereként.

Mit ad Isten, a feljutásban főszerepet vállaló játékosok pont ők voltak: a Barnsley együttesétől kijjebb rudalt Kayden Jacksonnal kiegészülve hárman összesen 89 pontot gyűjtöttek a kanadai táblázaton (Billy Kee 25, gólkirályságot jelentő találata mellé még 9 asszisztott jegyzett, Kayden Jackson 15+15, Sean McConville 12+13), ami még a Szalah-Mané-Firmino trió 80 gól+gólpassz kombóját is túlszárnyalja. Az Accrington 76 lőtt góllal zárta a szezont, ebből csupán 12 olyan találat akadt, amelyben az előbb felsorolt hármas közül egyik sem vállalt szerepet gól vagy gólpassz formájában! Billy Kee egyébként saját bevallása szerint másfél évvel ezelőtt annyira depressziós volt, hogy többször is eljátszott azzal a gondolattal, hogy véget vet az életének, ám a klub segítségével legyőzte a betegséget, most pedig gólkirály lett, megválasztották az idény játékosának és bajnoki címet ünnepelhetett a csapatával.

Coleman - avagy Coley, ahogy a szurkolók becézik - stabil védekezésre, és az abból való labdaszerzéseket követő sebészi pontossággal végigvitt kontrákra épített csapatával, ráadásul amikor előnybe tudtak kerülni, azon találkozókat kevés kivételtől eltekintve könyörtelenül be is húzták: 31 ilyen összecsapásra volt példa, ebből 29 győzelem és mindössze 2 vereség a mérleg. Ezen felül a támadó harmadban gyakran a legnagyobb csapatok által is megirigyelhető kombinatív passzokkal és üres területekre való beindulásokkal nyitottak réseket a pajzson, és a távoli próbálkozásaik is ültek. Ők szerezték - megosztva - a legtöbb 16-oson kívülről elért találatot. Az együttes formája a tavaszi szezonra csúcsosodott csak ki igazán, amikor 15 meccses veretlenségi szériát produkáltak (február 3 és április 24 között nem találtak legyőzőre), amiben volt zsinórban 7 megnyert találkozó is (10 a rekord a League Two történetében).

Néhány mutató, amiben a legjobbnak bizonyult az Accrington az idény során:

Legkevesebb kapott gól:
Accrington Stanley 41
Coventry City 41
Lincoln City 43

Legtöbb 16-oson kívülről szerzett találat:
Accrington Stanley 14 (Sean McConville 6, Billy Kee pedig 4 ilyet szerzett)
Luton Town 14
Wycombe Wanderers 14
Coventry City 13

Legtöbb kapott gól nélküli találkozó:
Accrington Stanley 17
Luton Town 17
Cambridge United 16

Legtöbb megszerzett pont hazai pályán:
Accrington Stanley 54
Luton Town 53
Notts County 49
Exeter City 49

Ráadásul mindezt úgy, hogy jóformán ugyanazzal az egynéhány emberrel nyomták le a végeláthatatlan hosszúságú negyedosztály nem éppen kisasszonyoknak való darálóját: mindössze 30 játékos lépett pályára a bajnokság 46 fordulója alatt, abból hárman időhúzó csereként (ők negyedórát "játszhattak", mármint nem fejenként, hanem összesen), a Sunderlandtől kikölcsönzött Max Stryjek kapus sérülés miatt kemény 9 percet védett, míg rajtuk kívül tízen is úgy voltak bevetve, hogy egyiküknek sem gyűlt össze a hárommeccsnyi, avagy 270 percnyi játékideje. Ezen számokat összeadva 1392 percet kapunk, ami az jelenti, hogy a maradék 44 150 játékpercen 16 játékos osztozott. Egészen megdöbbentő mennyiségű meccsterhelés, és akkor még a kupasorozatokat (FA-kupa, Ligakupa és Checkatrade-trophy) nem is vettük figyelembe. Minden tétmérkőzést egybevéve a középhátvéd Mark Hughes például 9 hónap alatt 4620 percet, vagyis majd' 51 és fél meccset töltött a pályán.

Gyakorlatilag 5 naponta végigjátszott egy találkozót téliszünet és minden egyéb pihenő nélkül, közel sem a topligákban megszokott, biliárdasztal simaságú pályákon, miközben olyan "piszkafa" támadókkal kellett végigbirkóznia az összecsapásokat, mint Adebayo Akinfenwa, Matt Rhead, John Akinde, Thomas Verheydt, Shola Ameobi vagy Jabo Ibehre. Hiába, védőnek lenni a League Two-ban nem épp a legkeresettebb kategória a profession.hu-n...

A remek szereplés és a bajnoki cím ellenére az együttes mérkőzéseit azonban továbbra sem látogatják valami túl sokan. A mögöttünk hagyott idényben szám szerint átlagosan 1979-en, és ebben még a Lincoln City elleni bajnokavató is benne van, ahol nézőcsúcs született az 1968-ban, a csapat újraéldésével egyidejűleg átadott Crown Groundon (a jogelőd 1962 márciusában ment csődbe, amely így az első Football League csapat lett, mely szezon közben lépett vissza a bajnoki küzdelmektől), 4753 fizető nézővel.

A 92 darab profi ligás angol csapat közül ennél kevesebben egyedül csak a Morecambe találkozóin voltak (1489), bár utóbbi egylet egész szezonban a kiesés ellen kapart, és csak egy zárófordulós döntetlennek köszönhetően menekült meg. Ám a nezőszámokban valószínűsíthetően emelkedés várható, ami annak köszönhető, hogy a klub augusztustól kezdődően 1960 után újra a negyedosztálynál magasabb szinten szerepelhet majd, többek között az ellen a Sunderland ellen is, ahol a parkolópályára állított egykori tehetség, Jack Rodwell bére havi 175 ezer font (úgy, hogy a másodosztályból való kiesés miatt 40%-kal csökkentették az apanázsát), és amelynek a stadionjába simán beférne akár Accrington teljes lakossága.

A fogadóirodák és a szakértők valószínűleg megint csont kiesőnek tippelik majd őket, mint ahogy tették azt minden League Two szezon kezdetén is (bár ha a költségvetés döntene, akkor valóban minden évben ki kellett volna esniük a ligarendszerből, mégis itt vannak immár több mint egy évtizede), ez azonban nem fogja megzavarni a lassan nyolcszázadik, Accrington élén vívott tétmérkőzésére készülő John Colemant, aki szerint a League Two élmezőnye és a League One alsóháza között nincs számottevő különbség, ők pedig ezúttal is megfognak tenni minden tőlük telhetőt, hogy újfent borítsák a papírformát.