Az egyik első emlékem, talán öt éves koromból, hogy apám üti anyám arcát. Azt gondoltam: Te jó ég, ha őt így megveri, mit fog velem csinálni? Az egész életemben az erő megszállottja lettem, pszichológiai és fizikai értelemben is

- ezt az amerikai színész, Terry Crews mesélte átszellemülten a Hot Ones című Youtube-on futó interjúműsorban.

Crews benne volt az Expandablesben, az Idiocarcyben, meg egy csomó másik filmben, de az Egyesült Államokban a legtöbben valószínűleg a Brooklyn 99 című tévésorozatból ismerik. Nem a legnagyobb nemzetközi szupersztár, de főleg Amerikában felkapott figura. A vele készült 2017-es Hot Ones interjút több mint 10 millió alkalommal nézték meg a Youtube-on. Beszél a saját kapcsolatáról a gyerekével, hogy milyen volt a focikarrierje után, mielőtt a színészet beindult volna, biztonsági őrként dolgozni, aztán pár perccel később sírva fakad.

A sírás már nem a kemény kérdéseknek és őszinte válaszoknak szól. A Hot Ones beszélgetések közben a meghívott vendég, és a házigazda Sean Evans 10 darab, egyre csípősebb sült csirkeszárnyat esznek végig.

Nagyon csípős dolgokat enni fájdalmas, emiatt szenvedő embereket nézni pedig vicces, erre mi már 2013-ban rájöttünk. A Youtube-on ennek a poénnak saját műfaja és órási forrásanyag van, az elmúlt években mi is igyekeztünk feldolgozni a legfontosabb mérföldköveket, például:

• Kilencévesen megette a világ legerősebb chilijét - 4,4 millió megtekintés
  
• Ez a két lány kipróbálta a világ legerősebb paprikáját, de a kísérletnek nagyon-nagyon rossz vége lett - 15 millió megtekintés
  

A teteje talán itt van, 33 millió megtekintéssel:

Mivel a Youtube-on ezek a milliós videók szép pénzt hoznak, ezért sokan próbáltak már felülni a vonatra, több kevesebb sikerrel. A Hot Ones viszont abban az értelemben egyedül van, hogy ők nem csak tartósan nagy nézettséget, és ezzel pénzt hoznak ki az erőspaprikától szenvedő emberek levideózásából, hanem valami ezen túlmutatót.

A 2015-ben kezdődött Hot Ones interjúk három dolog miatt működnek.

Egyrészt a házigazda Evans, a producer Chris Schonberger, és az évek alatt köréjük épült csapat láthatóan sokat készülnek a beszélgetésekre, ezt onnan lehet tudni, hogy a vendégek néha döbbenten pislognak asztal felett, hogy a múltjuk bizonyos részleteire hogy tudnak rákérdezni a műsorban. A másik, hogy amennyire szórakoztató egy ismerősünket vagy egy vadidegent látni viccesen szenvedni, annál jobb, mikor Charlize Theronnal, Tyra Banksszel, James Francóval, vagy Russel Branddel történik ugyanez. A harmadik és legfontosabb, hogy miközben az emberek azzal vannak elfoglalva, hogy taknyuk-nyáluk egybefolyik az erőspaprikától, nem tudnak arra figyelni, hogy a managereik és publicistáik által kicsiszolt tucatválaszokat adják a nekik feltett kérdésekre, ezért lényegesen őszintébbek, mint más interjúhelyzetekben. Az erőspaprika hatásában van valami drogszerű, néha mondják is a vendégek, hogy olyan, mintha beálltak volna, ez is lebontja a beléjük épített pózokat.

Ebben a műsorban az erőspaprika és a szenvedés nem a fő attrakció, hanem egy felkészült házigazdával iszonyú hatékony eszköz, hogy valami érdekeset hozzon ki emberekből, akiknek kb. az a főállása, hogy unalmas interjúkat adjak.

Persze a sorozat tökéletesen simul bele az amerikai szórakoztatóiparba, senki sem kap igazán kellemetlen kérdéseket, és eleve a vendégek többsége azért megy be, hogy az interjú végén fél percben valami aktuális saját projektjét, új filmjét, könyvét, albumát reklámozza. Ezen a világon belül viszont most messze ez a legjobb műsor.

A mainstream szórakoztatóipar és a Youtube-os közeg kulturális különbségei is nagyon érdekesen jönnek ki. A legnézetebb adásokban Joji, Eric Andre, Post Malone és Logic eszi a fűszeres szárnyakat, amiben Ricky Gervais szenved, az csak a 23., Coolio kifejezetten a sereghajtók között van. Az első évadban főleg az amerikai hiphop és rap Youtube-on menő figurái mentek az adásba, nyilván Bryan Cranstont csak azután lehetett meggyőzni, hogy itt érdemes promótálni az új filmjét, és közben végigszenvedni a csirkeszárnyakat, hogy garantálható volt a milliós nézőközönség.

A dolog ma már akkorára nőtt, hogy tényleg bármilyen nemzetközi híresség bemegy a műsorba, és a beszélgetésben nyújtott teljesítményük közvetve a karrierjükre is visszahat. Az kőkemény amerikai gengszter DJ-producer-rádiós DJ Khaled például hosszú időre hülyét csinált magából, amikor iszonyatos nagy arccal ült le beszélgetni majd hat perc után, a 10-ből a harmadik csirkeszárny után feladta. Az amerikai színész és humorista, Bobby Lee konkrétan beszart az adás vége előtt egy perccel, a sztárszakács és televíziós Eddie Huang beszélgetését meg kellett szakítani, míg kirohant hányni.

Az interjúk többsége nem ennyire extrém, csak simán szórakoztató, és van pár igazán izgalmas adás is.

Pár hete az amerikai kajatelevíziós Alton Brown például a gasztronómiai csatorna a Food Network felfutásáról beszélt az interjúban. Ennek a műfajnak az Egyesült Államokban ő az egyik alapembere, mégis viszonylag őszintén tudott beszélni arról, hogy az ételkultúra felmagasztalásának milyen árnyoldalai vannak. Az is kiderült, hogy a Food Network nézettsége a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni hetekben-hónapokban ugrott fel az egekbe Amerikában. Az emberek egyszerűen megnyugtató dolgokat akartak nézni, nem volt kíváncsiak az ijesztő világra, és a vágyott biztonságot az étel adta meg nekik.

A Henry Rollinsos beszélgetésből nem csak egy csomó jópofa dolog derül ki a zenészről, de az egyik kérdésre válaszolva nagyon ajánlgat egy Fiery Trial című könyvet, ami Lincoln politikájának evolúciójával foglalkozik az amerikai polgárháború során, és amihez olyan kedvet csinált, hogy elolvastam, és kiderült, hogy kb. ez az egyik legjobb történelmi könyv az amerikai polgárháborúról.