Az angol labdarúgás régóta küzd a kreatív középpályások nevelésével. Ám még mielőtt az iménti állítást mélységében is körüljárnánk, fontos csöppet elidőzni a kreativitás szónál. A latin eredetű „creare” szó jelentése: szülni, alkotni, nemzeni, aki pedig kreatív az – az Idegen Szavak Gyűjteménye szerint – ötletes, leleményes. Ha mégis összegezni kéne, mit takar a fogalom, akkor az olasz festő Giuseppe Arcimboldo szavai álljanak itt:

„A kreativitás alkotóképességet, teremtőképességet jelent, amely során a különféle képességek szerveződése lehetővé teszi az elszigetelt tapasztalatok összekapcsolását, újszerű értelmezését és új formában történő megjelenését.”

S, hogy a labdarúgás területen, ki a kreatív? Erre valószínűleg ahány ember, annyi a válasz is. A legvalószínűbb talán, amelyre egy-egy szurkoló asszociál a kreativitás és a futball kapcsán, az a váratlan megoldás. A mára átalakult, de korábban virágzó klasszikus tízes pozíció (a tízes mezszámban lévő játékosok játszottak ebben a szerepkörben a csatár- és a középpályás-sor között, mint például Rui Costa, Zinédine Zidane vagy Alessandro Del Piero) mértékegysége egyértelműen a finom, pengés, kreatív megoldás. Ellenben az a szurkoló sem téved, aki a kreativitást a magas szintű játékhelyzet-teremtő és -megoldó képességgel, így például Xavival, Pirlóval vagy Busquetsszel azonosítja.

Ezek után lehet vitatkozni a tételmondaton, miszerint :

„az angol labdarúgó társadalom küzd a kreatív középpályások nevelésével.”

Hiszen, ha a játékhelyzet-teremtő és megoldó képesség a kiindulópont, akkor Michael Carrick adott esetben kiváló példa, s máris bukik az állítás. Azonban, ha a váratlan megoldás, vagy épp a finom, pengés jelzők jelentik az alapot, már elgondolkodtató a helyzet. Mekkora szüksége lett volna például egy váratlan megoldással előrukkoló játékosra az angol válogatottnak a 2016-os Európa-bajnokság nyolcaddöntőjében, Izland ellen!? A szervezett északi válogatott azonban történelmi tettet hajtott végre azzal, hogy 2-1-re legyőzte a nálánál sokkal többre taksált Angliát.

Pedig a Premier League a világ legjobb bajnoksága, fontmilliókat kereső játékosok rúgják a bőrt hétről-hétre a modern stadionokban. Akkor ebből miért nem származik előnye az angol válogatottnak? Annak az angol válogatottnak, amely 1990 óta nem jutott nagy torna elődöntőjébe, miközben ugyanennyi idő leforgása alatt a német, spanyol és francia nemzet legjobbjai azóta összesen hat nagy tornát nyertek. Ha a kérdésre rövid választ kéne adni, akkor ez lenne az:

A Premier League saját csapdájába esett azzal, hogy az erőre és gyorsaságra épülő bajnokságához „állított” elő játékosokat.

Talán nem véletlen, hogy, amikor Pep Guardiola megérkezett Angliába, többen úgy vélték: az a fajta technikás, sok passzon alapuló stílus, amit a katalán szakember képvisel, a Premier League közegében nem lesz, nem lehet életképes.

Paul Merson 2016 októberében a Daily Star virtuális felületén arról értekezett, hogy Guardiola nem fogja megnyeri a bajnokságot, ha ragaszkodik az elképzeléséhez. „Azt akarja, hogy csapata hátulról építkezve, a játékba a kapust is bevonva játsszon. De ez nem működőképes” – írta Merson, akinek véleményét osztotta a Manchester United korábbi játékosa, Gary Neville is.

Az eredmény ismert: a katalán úriember együttesével úgy nyerte meg a 2017/2018-as szezont, hogy 19 pontot vert a második Manchester Unitedre. Ja, és még valami: a City átlagban 70 százalékban birtokolta a labdát, továbbá a statisztikák szerint összesen 28 242 alkalommal passzolt az évadban, ami természetesen rekord. Mindezt olyan játékosokkal valósította meg, mint David Silva, Leroy Sané vagy épp Kevin de Bruyne. Róluk pedig sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy beleillenének az angol futballról alkotott képbe.

A Manchester City edzője jó nagy pofont adott annak az angol közegnek, ahol azért már akadtak korábban is olyanok, akik jelezték, le kéne szállni a magas lóról, s újragondolni a futballkoncepciót, ellesni másoktól ezt-azt. A Sheffield Unitednél és a Manchester Citynél korábban egyaránt trénerként dolgozó Alex Clapham úgy véli, az angol kultúra nem támogatja a kreativitás kiteljesedését. „Nem látom, hogy a mentalitásunk és a kultúránk képes lenne változni” – fogalmazott. A Sunday Times sportújságírója, Jonathan Northcroft máshonnan közelítve, de ugyanerre mutatott rá.

„Történelmileg a csibészség, a kreativitás nem szerves része az angol sportoknak.”

A Premier League aktuális statisztikái egyértelműen alátámasztják a fenti okfejtést. A Whoscored kimutatásából kiderül: a 2017/2018-as szezonban azon az ötvenes listán, amelyen a belső középpályásokat a kulcspasszok alapján rangsorolták, csak tizennégy angol játékos szerepelt. Tehát 72 százalékuk nem angol nemzetiségű. Talán mondani se kell, hogy spanyol vagy német első osztály esetében jóval magasabb az ezen a listán szereplő hazai játékosok aránya. Ez, azaz a kreativitás hiánya tehát az a tényező, amely különbséget jelent egy jó és egy nagyszerű csapat között.

Megoldás lehet, ha az angol szakemberek, vezetők tanulnak a spanyol példából. Főképp azért, mert a spanyol labdarúgó-válogatott sem játszott mindig szemet gyönyörködtető, technikás, kombinatív futballt. A '70-es években – mielőtt Johan Cruyff betette volna a lábát Barcelonába – a spanyol válogatottat a direkt futball, a letámadás és a fizikum jellemezte. „Érdemes visszanézni a '80-as évek elejének Athletic Bilbaóját. Hiába akadt számos technikás, tehetséges játékosuk, esetenként brutálisan keményen futballoztak” – jelezte a These Football Timesnak Graham Hunter, spanyol tagozatos futballszakíró.

Aztán – folytatta Hunter gondolatatmenetét – megérkezett a holland zseni, s egy addig keveset látott filozófiát, illetve az ehhez tartozó 3-4-3-as játékrendszert behozta a köztudatba. „Az hatás, amit Cruyff munkája a spanyol futballban eredményezett, nem merült ki annyiban, hogy évekig a Barcelonánál dolgozott. A csapatok, edzők, fiatalok országszerte rádöbbentek: igen, ez az, ahogyan mi játszani szeretnénk” – mondta Hunter.

Jon Townsend, aki szintén jól ismeri a spanyol labdarúgást, arra mutatott rá, hogyan gondolta újra saját futballját Spanyolország azért, hogy jobb, technikailag magasan képzett játékosokat „termeljen”. A Spanyol Labdarúgó-szövetség (RFEF) 1995-ben egy olyan átfogó, magas szintű és mindenki számára hozzáférhető edzőképzési rendszert alakított ki, amely biztosította, hogy a tehetségek országszerte hozzáférhessenek a szükséges erőforrásokhoz és minőségi edzői módszertanokhoz, mindezt már fiatal kortól. (Érdekesség, hogy Spanyolországban sokkal olcsóbb az edzői papír megszerzése, továbbá a trénerek tanulási ideje alatt több időt töltenek a gyakorlati résszel, mint Angliában.)

„Míg más nemzetek toptehetségeket importálnak azért, hogy pénzt és szurkolókat vonzanak, addig Spanyolország azt az utat választotta, hogy minél jobb játékosokat képez” – fogalmazott Townsend. Azt azért fontos megjegyezni: ez az út bizonyos szempontból kényszer is, hiszen a klubok (itt főképp a spanyol másodosztályú vagy az alatti együttesekre kell gondolni) jelentős része nem teheti meg, hogy nagy pénzeket fektessen játékosvásárlásokba. Nem csoda, hogy számukra több értelme van játékost nevelni, majd őket a nemzetközi piacokon értékesíteni.

A rendszer másik, legalább ennyire fontos eleme a bizalom. Egyrészt minél fiatalabb korban megadni a lehetőséget a bizonyításra az első csapatban, másrészt hagyni időt a fejlődésre. Erre a bizalomra jó példa a BBC tavaly végzett felmérése, amelyet a 2017-es U21-es Európa-bajnokság elődöntőibe jutott csapatokról készített:

az angol keret tagjai a 2016/2017-es Premier League idényben összesen 20 ezer percet játszottak, míg ez a szám spanyol vonatkozásban 37 ezer volt.

A két nemzet között van kulturális különbség is a módszertanin túl. Spanyolországban a sport a kultúra része, míg - ahogyan Townsend látja – az Egyesült Királyságban a fiatalok hamarabb leragadnak a videojátékoknál. Lehet, hogy ez időjárásból fakadó jelenség is, hiszen a mediterrán országban éves szinten több a napsütéses órák száma, mint Angliában, így több nap van arra, hogy a gyerekek a szabadban futballozzanak.

Mindenesetre a lemaradást az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) észlelte, s 2014-ben egy új, ambiciózus tervet hirdetett „Angol DNS-filozófia” címen. Ez az egységesített filozófia azt tartalmazza, hogyan is akarja látni a futballt a szövetség az egyes korosztályoknál. Az England-DNA öt alkotóeleme a következő:

• kik vagyunk?
  
• hogyan játszunk mi?
  
• milyenek a jövő angol játékosai?
  
• hogyan tanítunk?
  
• hogyan támogatjuk a játékot?
  

Ez tehát az angol út. Az angol út, amely a pályán labdabirtoklás esetében intelligens fölényt jelent, kiválasztva a megfelelő pillanatot a játék előremeneteléhez és az ellenfél megbontásához. Míg védekező fázisban szintén intelligens módon, minél korábban, és minél hatékonyabb módon a labda visszaszerzésére irányul.

Annak ellenére, hogy fiatal programról van szó, már látszódnak pozitív jelek: 2017-ben az angol U17-es és U20-as válogatott vb-aranyat nyert, mi több, az U19-es csapat Európa-bajnok lett. Ráadásul az U17-esek éppen Spanyolországot verték a tavaly októberi döntőben, 5-2-re. Szakértők egyetértettek abban, hogy több kiváló középpályás található most az utánpótlásban. Közülük is talán a legnagyobb név Phil Foden. A tizennyolc éves Manchester City-játékosról edzője, Pep Guardiola egy Manchester United elleni felkészülés találkozó csak ennyit mondott:

„Ő egy ajándék, egy igazán különleges játékos”.

Jonathan Northcroft sportújságíró összességében úgy látja, az U17-es vb-győzelem megmutatta, hogy jó irányba változnak a dolgok az angol utánpótlásban - főleg, ami a technikai képzettséget érinti. Szerinte Guardiola jelenléte jó hatással van az ország labdarúgására, változásra készteti a közeget. További hatásként már lehet látni: egyre több angol fiatal kerül külföldre (például a Bundesligába), hogy ott megerősödjön, és mind taktikai, mind kulturális értelemben tapasztalatot szerezzen. Ráadásul a fiatalok ott megkapják azt a játékidőt, amit a Premier League-ben nem valószínűleg nem tudnának kiharcolni maguknak a hatalmas versenyben. Ez pedig jó a játékosnak, és jó az angol futballnak is.

A cikk vázát a These Football Times három részes (amelyet itt, itt és itt olvashat) cikksorozata képezte, kiegészítve néhány saját gondolattal. A cikket Havasi Zsolt jegyzi.