„A legegyszerűbb iskoláslánynak is, ha szerelembe esik, ott van Shakespeare vagy Keats, hogy segítsenek kifejezni az érzéseit, de amint egy szenvedő beteg próbálja egy doktornak leírni a fejében lévő fájdalmat, a nyelv egyszerre kiszárad.”

Virginia Woolf foglalta így össze, mennyire nehéz dolga van az embereknek, amikor megpróbálják szavakkal leírni, és másoknak lefesteni a saját fájdalomérzetüket. Nem is kell itt rögtön lelki fájdalomra gondolni, éppen elég gondban vagyunk a fizikai fájdalommal is, a migrénesek például állítják, hogy akinek ritkán fáj a feje, el sem tudja képzelni, hogyan tudja megakadályozni a legalapvetőbb teendőink elvégzését is egy légkalapácsszerűen lüktető migrén.

„Légkalapácsszerűen lüktető?” - kérdezhetné egy másik migrénes. „Hiszen a migrén nem is légkalapácsszerűen lüktet, hanem élesen hasogat!”

Az ötvenes éveiben járó brit Irene Tracey évtizedekkel ezelőtt pont azért kezdte el az emberi agy fájdalomészlelését kutatni, mert az idegtudománynak ez a területe nemcsak izgalmas és rengeteg filozófiai vetülete van, de szinte teljesen feltérképezetlen is, alig tudunk róla valamit. Most az Oxfordi Egyetemen kutat, itt látogatta meg a New Yorker újságírója, aki írt is egy hosszú cikket a fájdalomkutatásról.

Az utóbbi évtizedekben a területen dolgozó minden tudós értelemszerűen azt tűzte ki kutatása végcéljául, hogy összehasonlíthatóvá tegye a fájdalmakat vagy legalább ellenőrizni tudja, tényleg szörnyű fájdalmai vannak-e valakinek, aki erre panaszkodik. A 19. században egy francia orvos még a szenvedő betegek kiabálásának intenzitása és gyakorisága alapján próbálta osztályozni a fájdalmakat, a 20. század közepén amerikai kutatók fájdalomskálát igyekeztek felállítani azzal, hogy tesztalanyok bőrén fűtöttek fel eszközöket, a tesztalanyoknak pedig meg kellett mondani, mikor éreznek növekedést a fájdalomban. Tavaly az MIT-n olyan algoritmust fejlesztettek, ami arcjáték alapján jellemzi az emberek által érzett fájdalmat.

De a legtöbb ilyen kísérlet bukással végződött, hiszen mindig arra hívta fel a figyelmet, mennyire másképp észlelik az emberek a fájdalmat.

Így a mai napig világszerte a szubjektív, szóbeli beszámolók maradtak a fájdalom jellemzésének legfontosabb eszközei. A kanadai Ronald Melzack pszichológus az alapján csoportosította a fájdalmakat, hogy a betegek milyen szavakat használtak a leírásukra. De idővel ő is csak arra jött rá, hogy ha valaki más kultúrkörből érkezik, máshogy írja le a fájdalmát, sőt az sem kizárt, hogy pont a nyelv eltérő használata miatt, máshogy is érzékeli. Ráadásul a máig széles körben használt Melzack-féle kérdőív megjelenése után a fájdalomleírások is elkezdtek a kérdőívben használt fordulatokhoz hasonulni, ezzel eltérítve a kérdőív tárgyilagosságát is.

Irene Tracey majd 30 éve zajló kutatásai azonban már eddig is számos áttörést hoztak. Ő egy nagy teljesítményű MRI-vel, úgynevezett fMRI-vel elemzi az emberek agyát, miközben különböző erősségű fájdalmat okoz nekik. A Tracey kísérletei előtt rosszabb felbontású gépekkel elvégzett tesztek alapján úgy tűnt, hogy az agyban a fájdalomészlelésnek nincs olyan, pontosan lokalizálható központja, mint a beszédnek, a szaglásnak vagy az ízlelésnek. Ezekkel szemben a fájdalom az emberi agy több részét is aktiválja egyszerre. Az újabb kísérletek azonban képesek voltak aszerint kategorizálni a fájdalmak fajtáit, hogy azok milyen módon és milyen területeken stimulálták az agyat (a fájdalmat észlelő neuronoknak oxigéndús vérre van szükségük, az fMRI pedig látja, az agy mely területeire áramlik épp nagyobb mennyiségű oxigénban dús vér).

De hogy az agy pontosan hogyan képzi a fájdalmat, azt még így is jórészt homály fedi.

Még a 90-es években Tracey és egyik tanítványának áttörő kísérlete volt, amiben rájöttek, hogy ha egy tesztalany még épp nem érez fájdalmat, de valamilyen inger alapján fájdalmat vár, az agy meghatározott részeibe áramlik vér, készülve a fájdalomra. Ezzel kezdődött az a ma is tartó kísérletsorozat, amiben megpróbálják elemeire bontani a fájdalomészlelést.

Ezután rájöttek például arra, hogy a depressziósok erősebben észlelik ugyanazt a fájdalmat, és hogy a numerikus figyelemelterelő feladványok épp az agy azon részeit foglalják le, amik a fájdalomérzetkor aktiválódnának. Az egyik legérdekesebb kísérletük pedig azt mutatta meg, hogy ha egy keresztény hívőnek a fájdalomkeltés pillanatában Sassoferrato Szűz Mária-képét mutatják, elviselhetőbbnek érzik ugyanazt a fájdalmat. Ugyanannak a Sassoferrato-képnek ateistáknál nincs hatása, világi témájú festmények mutogatása pedig sem hívőknél, sem ateistáknál nem fejt ki hatást.

Ez nemcsak azért fontos, mert megmutatja, hogyan befolyásolja a kulturális közeg és a neveltetés a fájdalomészelést, hanem azért is, mert felhívta a figyelmet arra, hogy a hívők agyában gyakran erősebbek a fájdalomérzetet elnyomó mechanizmusok. A tudomány most arra keres módszereket, hogyan lehetne ezeket vallásos meggyőződés nélkül is stimulálni a hatékonyabb fájdalomcsillapítás érdekében.

A fájdalomkutatásnak az Egyesült Államokban hatalmas löketet adott, hogy 2000-ben a Kongresszus határozatban nyilvánította a következő 10 évet a fájdalomenyhítő kezelések fejlesztésének évtizedévé, miután a Legfelső Bíróság úgy határozott, hogy az eutanázia nem alkotmányos jog. Ezek után rengeteg pénz áramlott a fájdalomcsillapítók fejlesztésébe, az orvosok pedig igyekeztek új módszereket kidolgozni arra, hogyan foglalkozhatnak jobban a kezelések során a betegek fájdalomérzetének csökkentésével. (Ennek egyik folyománya lett egyébként a mára hatalmas problémává váló opioidfüggőség az Egyesült Államokban.)

A fájdalomcsillapítók tesztjeibe azonban gyakran nem várt hibák csúsztak, hiszen a gyógyszerészek sokáig nem tudták, hogy a depressziós betegek fájdalmát teljesen máshogy kell csillapítani, mint azokét, akiknek nincsenek ilyen lelki problémái.

Éppen ezért a gyógyszerészetben is hatalmas áttöréseket hozhatnak még Tracey további kutatásai.

Épp úgy, ahogyan a jogban is, ahol a különféle kártérítési perekben csak egyéni beszámolók alapján tudják megítélni a bírák, kinek mennyire teszi tönkre az életét a fájdalom. Ha erre lesz pontos mérés, akkor a perek eldöntése sokkal egyszerűbbé válik. Persze ez még évek kérdése, és vannak kutatók, akik szerint ez az áhított állapot sosem jön el, pont azért, mert a fájdalomérzet szubjektív, és attól is függ, milyen környezetben van épp a beteg. Egy laboratórium pedig sosem lesz olyan, mint egy hangos utca. A témáról bővebben a New Yorker cikkében lehet olvasni.

(A címlapi kép a Wikipediáról van.)