Az utánozhatatlan mexikói író Juan Villoro szerint "a válogatottat edzeni a mexikói büntetőjogi rendszer legjobban fizetett szankciója. Egy időre elég pénzt és bántalmat lehet félretenni. És mégis, két-három évente akad egy mértéktelen ember, aki vállalja a kínos feladatot, hogy reményeket ébresszen." (Juan Villoro, Gólöröm, Európa könyvkiadó 2016)

Juan Carlos Osorio lehet nem ismeri a mértéket, vagy csak szereti a kínos feladatokat. Az mindenesetre biztos, hogy az 56 éves kolumbiai, akinek 26 évesen véget ért a futballkarrierje, nem az a könnyen feladó típus. Iowa felé vette az irányt, majd egy év után már New Yorkban dolgozott illegálisan éttermekben, építkezésekben, miközben a futballt szívta magába mindenhonnan, bármi áron. Eladta a kocsiját, óráját sőt még a nagy nehezen megtakarított pénzéből vett konditeremüzletét is, hogy Liverpoolba költözhessen, és ott titokban Gerard Houllier edzéseit látogassa az egyetem mellett. Összességében így is belekerült vagy jó tíz évbe mire 1998-ban egy egyetemi diplomával (testnevelés), és egy UEFA B licensszel a zsebében 38 évesen megkapta első segédedzői állását, ismét Amerikában, a United Soccer League-ben szereplő Staten Island Vipersnél. Mivel Osorio korábban egy kisebb konditermet üzemeltetett, kézenfekvő volt, hogy ő legyen az erőnléti edző, de a csapat hamar fel is oszlott. Osorio azonban előbb a NY Metrostars vezetőedzőjének, Octavio Zambranonak a figyelmét keltette fel, majd 2001-ben a Manchester Cityét, ahol nem más, mint Kevin Keegan figyelt fel rá és hívta el másodedzőnek.

A City akkor még korántsem volt az a félelmetes pénzügyi tartalékokkal és Pep Guardiolával megerősített szuperhatalom, mint mostanában, ezért a Unitednél edzősködő Sir Alex Ferguson nem bánta, hogy a kis kolumbiai megfigyeli az edzéseit. Fergusontól a rotációt tanulta meg, de Shawn-Wright Phillips szerint őt személy szerint Jose Mourinho edzésmódszereiről és a rögzített szituációkról faggatta. A mexikói kapitányi posztig is újabb tíz év telt el, ezalatt a kolumbiai Millionarios, az amerikai Chicago Fire, majd a NY Red Bulls, a mexikói Once Caldas és a Puebla csapatainál ért el sikereket, hogy aztán a brazil Sao Paulo kispadját 2015-ben a mexikóira cserélje.

Azóta gyakorlatilag hetente akarják leváltani a csak Professzornak csúfolt mester, bár ez az olyan önjáró hülyék, mint az újságírót verő mém exkapitány Miguel Herrera és Hugo Sanchez ("megnyerjük a 2006-os vébét, ha kineveztek"), valamint a mexikói futballkultúra ismeretében nem annyira meglepő. A mexikói szövetség azonban kitartott Osorio mellett, még a Chilétől elszenvedett 7-0-ás Copa America vereség ellenére, pedig akkor már a "Osoriohúzzel" hashtag nagyon ment a közösségi médiában. A június eleji, skótok elleni felkészülési meccsen a nyolcvanezres Azteca stadion egy emberként követelte Osorio eltávolítását!

link Forrás

Nem mintha a szövetséggel való viszonya ideálisnak mondható volna, hiszen márciusban végleg eldőlt, hogy Osorio a vébé után már nem fogja a válogatottat irányítani. Sokak szerint az USA kapitányi posztjára hajt. Mivel kiválóan beszél angolul, és több mint húsz évet az Államokban töltött (itt született mindkét gyermeke is), valamint több amerikai csapatot is edzett, az abszolút médiaképes Osorio ideális választás a finoman szólva is válságban levő jenki csapat megreformálásra. A mexikói szövetség javára írandó, hogy nem esett abba a hibába, mint mondjuk Spanyolország és Lopetegui, és kitartott Osorio mellett, a személyes ellentétek, az óriási média és szurkolói nyomás ellenében.

A többi meg már szinte történelem: zseniális taktikával meccselte le Jogi Löwöt, amikor is a feltolt szélsővédők mögé Chicharito visszapasszaival beindították a sokak által kezelhetetlennek tartott, de a Osorio alatt nagyot fejlődő Hirving Lozanót, aki csak és kizárólag életveszélyes kontrákat vezetett. (Lozanót a horrorfilmekből ismert Chucky becenévvel illették, mert ágyak alól és szekrényekből előbújva halálra rémítette csapattársait.)

Az, hogy a nem éppen bulldog típusú, de Osoriót csak zseninek hívó Chicharitót kvázi defenzív középcsatárként játszatja, vagy a labdával igencsak jó viszonyban levő Carlos Velát Toni Kroos emberfogásával bízta meg, óriási (már-már fergusoni) pedagógiai érzékről tesz tanúbizonyságot.

Brazília ellen is kénytelen volt kitalálni egy véghezvihető haditervet, hiszen a már vébé előtt is lesérülő hiányzó középhátvédek táborát az eddig remeklő Hector Moreno is gyarapította. Az első meccsen jobbhátvéd Salcedot behozta középre Hugo Ayala (nem a Gulyás Laci féle ASALA!!) mellé, míg a védelem előtt a 39 éves Rafa Marquez biztosított. És ez sokáig remekül működött. A Dél-Korea elleni meccsen harcosságával és szereléseivel kitűnő Edson Alvarez kapta Neymar semlegesítését, annak ellenére, hogy Svédország ellen óriási öngólt lőtt. Osorio úgy taktikázott, hogy Alvarez és Gallardo a két szélen egy az egyben maradnak hátul Neymar és Willian ellen, a támadásokhoz szinte tilos volt felmenniük.

De ez korántsem jelentette azt, hogy Mexikó beállt volna bunkerfocizni, hiszen a Herrera-Guardado kettős amolyan box to box szerepben a 3 csatár mellett folyamatosan letámadta a brazilokat. Ez láthatóan jól működött, hiszen Casemiro és Paulinho nem éppen a presszing legyőzésében jeleskednek, és Felipe Luis plusz Fagner sem tudtak (vagy nem szabadott nekik, hiszen Tite nem akart Löw sorsára jutni) fellépni a támadásokkal. Fagnert például eléggé kipécézték (helló Kimmich!) a mexikóiak, az első félidőben 6-szor is kellett szerelnie. Ha nagy ritkán Coutinho, vagy Neymar labdát kapott, akkor Rafa Marquez (3x) tisztázni tudott. Elől pedig Lozano és Vela folyamatos veszélyt jelentettek Alisson kapujára. Azt valószínűleg minden edző tudja, hogy a taktika csak egy bizonyos pontig (mondjuk a tizenhatosig) tudja eljuttati a csapatot, onnan a többi már a játékos dolga. Sajnos Mexikó hiába jutott el számtalanszor három a hármas szituációban a brazil kapu elé, a döntéseik nagyjából a "lőjük el, ha lehet" opcióban merültek ki. Egy extra passz választásával pedig akár még vezethettek is volna, de akkor ettől a mémtől fosztották volna meg a nagyérdeműt:

link Forrás

Tité remekül reagált a letámadásra (amit persze nem lehet egész meccsen csinálni, lásd Németország elleni második félidő), és a Neymar-Willian duó sokkal feljebb kapott labdákat:

Ekkor már Neymar párszor nagyon átverte Alvarezt, aki be is sárgult, Ochoa kapus azonban remek védéseivel meccsben tartotta Mexikót.

Osorio a félidőben ismét taktikát váltott, és a jobboldal erősítésére (Neymar ellen) behozta Miguel Layúnt, aki később nagy barátságot kötött Neymarral, de előbb még 3 társával együtt kísérte középre. Egy fantasztikus sarkazás Willannek, majd egy keresztbelőtt passz és Neymar be is vágta a vezetőgólt.

link Forrás

Innentől kezdve eléggé felborult Osorio haditerve, és beindult a Neymar faragása (taposása?) küldetés, Layún tábornokkal az élén. Hiába volt végig pariban a lövéseket illetően Mexikó (20-14 a végén, de 1-0 után is csak 7-6), a helyzeteik minősége a rossz utolsó megoldások miatt meg sem közelítette a brazilokéit.

Jól mutatja mindezt, hogy a várható góljaiknál ( az XG azaz expected goals - a helyzetek minőségét méri) megrekedtek 0.5 körül, míg a brazilok ugrottak előre folyamatosan.

link Forrás

Neymar még előbb benevezett az Oscar-díjra, majd Firmino - aki egymaga került akkora helyzetbe, mint Mexikó a 14 lövéséből összesen!! - megadta a kegyelemdöfést.

Az elkeseredett Osorio szégyenről és Neymar túlzott bírói védelméről beszélt a meccs után.

Persze Osorio élettörténetének kontextusában, és a meccs alakulását ismerve abszolút érthető a kifakadása, de talán a kolumbiai mester tanulhatott volna valamit a Belgium elleni katasztrofális utolsó szöglettel véget érő vereség utáni Nishino Akira roppant szimpatikus felelősségvállalásából.

Nishino 7 embert küldött fel ugyanis egy utolsó utáni percbeni szögletnél a győztes gól megszerzéséért, és Belgium egy szenzációs kontrával megbüntette őket.

link Forrás

Talán egyszer valamikor a két mester el tud diskurálni Villoro örökérvényű szavairól:

"A mexikói szurkoló szenvedélye nem az eredményből, hanem a fantáziájából fakad. A mazochizmus, hogy szándékosan veszítsünk, távol áll tőle, de egy sztoikus filozófus belenyugvásával fogadja a sorscsapásokat. Ha a brazil válogatott szenved vereséget, röpülnek ki a tévékészülékek az ablakokon. Ha Mexikó kap ki, csak még több sört rendelünk, és a fantázia birodalmába áttelepülve konok büszkeséggel énekeljük: "Mégis mi vagyunk a királyok...."

乾杯 (kanpai, vagyis egészségedre) mondhatná Nishino valahol egy karaokebárban, és rendelne még egy kör Kirint.