A bölcs tudós, aki szélsőséges antiszemita miniszterelnöke lett Magyarországnak

Aligha készült ennél vonzóbb borítójú történelemmel foglalkozó magyar könyv, mint Ablonczy Balázs: A Miniszterelnök élete és halála című (borítóterv: Hegyi Péter) munkája. 

A rajta szereplő férfiről, Teleki Pálról könnyű elképzelni, hogy „nagy tűzzel táncolt, s erre a tudására meglett korában is nagyon büszke volt”, három költséges szenvedélye volt: „a könyvek, az autók és az, hogy Budapesten néha furcsán mutató angolos sportruháit Bécsben csináltatta” és Karl May indiántörténeteit felnőttként is szerette.

A könyv ajánlásával is egyet lehet érteni: a két világháború közötti időszak magyar miniszterelnökei közül alighanem Teleki alakja él a legelevenebben a társadalmi emlékezetben, legalábbis róla pár alapinformációt sokan kapásból tudnak. 

Ő volt az,

  • aki nem szégyellt cserkész-egyenruhába bújni hatvanéves korában sem
  • aki tudósként a trianoni határok revíziójának egyik legnagyobb ideológusa volt
  • aki fejbe lőtte magát, amikor Magyarország Németország oldalán megtámadta Jugoszláviát 1941-ben.
  • aki búcsúlevelében Horthy-nak azt üzente, hogy szószegők lettünk és hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet.

Az talán kevéssé közismert, milyen jelentős szerepe volt az 1920-as numerus clausus és a későbbi zsidóellenes törvények meghozatalában. Az erről szóló vita leghevesebben 14 éve lobbant fel, miután a Teleki Emlékbizottság Teleki-szobor felállítását javasolta a Sándor-palota elé. (Teleki az egykori Miniszterelnökség, ma már a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó épületben lett öngyilkos.) A rendszerváltáskor úgy tűnt, hogy konszenzusos figura lehet belőle, emlékévet tartottak halálának 50. évfordulóján, 1991-ben, a fővédnök Göncz Árpád köztársasági elnök, az emlékévbizottság elnöke Antall József miniszterelnök volt. 

„Ki kell vágni a magyarságból mindent, ami nem magyar” 

A szoborállítást is támogatta először a főváros kulturális bizottsága, ahogyan Demszky Gábor akkori főpolgármester is. Csakhogy a szoborállítás körüli vitában hangsúlyossá váltak azok az adatok, hogy Teleki kulcsszerepet játszott a zsidóellenes jogszabályok elfogadásában. Demszky visszavonta a támogatását, a többség is ellene szavazott, a MIÉP támogatta volna így is, a Fidesz tartózkodott. 

A földrajztudós, miniszter és kétszer is magyar miniszterelnökként tevékenykedő gróf antiszemitizmusával részletesen foglalkozik Ablonczy. 

1919 előttről Ablonczy egyetlen, zsidókkal kapcsolatos előítéletes megjegyzést talált Teleki megnyilvánulásai között, amikor a Magyar Földrajzi Társaság főtitkárának választották 1911-ben, rendbe hozatta volna a könyvtárat, de nem volt erre pénze a társaságnak. "Erre meg kellene ölni valami zsidót" - írta Teleki egy Cholnoky Jenőnek írt levelében. 

1919 után aztán már egyértelműen a zsidókérdés megoldása lett politikusi programjának egyik fő pontja. Ablonczy nem mentegeti Teleki ilyen típusú megszólalásait. Arról, hogy miért jutott el idáig egy nagy műveltségű tudós, azt írja: „Vélhetően 1918-19 sokkja és különösen a Tanácsköztársaság váltotta ki belőle ezt a reakciót. Arra a durva általánosításra jutott, hogy a hazai zsidóság - a pénzügyi, kereskedelmi állásokban és a szabad értelmiségi pályákon szerzett jelentős részesedés után - a politikai hatalom átvételére tör, és a Tanácsköztársaság »zsidóuralom lenne«”.

Teleki gondolatmenetében és egyre gyakoribb ilyen témájú cikkeiben, beszédeiben a „keresztény középosztállyal szemben egy hasonló erejű zsidó származású középosztály áll, amelynek politikai célkitűzései immár eltérnek attól, amit ő elfogadhatónak tartott. A kommünnel azonosított »zsidó uralom« megismétlődésének az állampolgári jogegyenlőség felrúgásával akarta elejét venni. Itt gyökereztek a nem sokkal később a numerus claususért, majd a zsidótörvényekért harcba szálló Teleki eszméi” - írja Ablonczy.

A Szegedi Új Nemzedékben publikált vezércikkében Teleki arról írt, hogy Magyarország küszöbönálló területi veszteségei és a bolsevizmus csak felszíni veszedelmet jelentenek, a bajok forrása sokkal mélyebben van. Véleménye szerint a liberalizmus nem volt elég nemzeti, és az újabb nemzedékeknek ismét magyarrá, magyar érzésűvé kell lennie, szent egoizmussal ki kell vágni a magyarságból mindent, ami nem magyar vagy ami nem tud azzá válni vagy nem akar bennünk felszívódni. 

1920 januárban Szegeden indult a választásokon, kampányában már erőteljesen összekapcsolta a zsidóságot a bolsevizmussal. „Ahhoz, hogy ez a közrend összeomoljon, és vele mindaz, amit védett, ahhoz egy hosszú előkészületre volt szükség: hosszú évtizedek alatt rágta meg mindazt a destrukciónak férge, lassanként pusztították ki a nemzeti érzést, lassanként szívták ki a keresztény erkölcsöt társadalmunkból” - vélekedett Teleki.

A destrukció - Teleki nézete szerint - a zsidóságban találta meg azt a közvetítő réteget, amelynek segítségével belopakodhatott a magyarság életébe. „Ezek a galíciai bevándoroltak rontottak meg minket, ezek nem tudtak nálunk hazát találni, mert ennek a nemzetiségnek odakünn nem volt hazája és hazafias érzés, a lakott föld iránti szeretet nála soha ki nem fejlődhetett”. A probléma megoldása érdekében felszólította a hazafias érzelmű zsidóságot, hogy indítson harcot a nemzetietlen keleti zsidósággal szemben.

A fene képviselőség

Teleki a békeszerződés aláírása után lett először miniszterelnök 9 hónapig. Ablonczy szerint „a szociális feszültségekre, a magyar társadalomfejlődés egyenetlenségeiből adódó kérdésekre, egy radikális kisebbség, a kommunisták gyors, látványos, ám átmeneti sikerére felületes választ talált: a zsidóság egészét tette meg bűnbaknak. A zsidó származású középosztály veszélyt (mert versenyhelyzetet) jelentett az általa vizionált keresztény elit és tágabban a keresztény középosztály számára. A versenyelőnyt diszkrimináció árán is biztosítani akarta.” Ebből lett a radikális jobboldal egyik fő követelésének a teljesítése, a felsőoktatásban a zsidó hallgatók számát korlátozó numerus clausus. 

Ablonczy szerint Teleki konzervativizmusa sajátos volt: antiliberális, politikaellenes, keresztény korporativizmussal átitatott, elkötelezett a szociális reformok iránt, nyitott a koreszmék, következésképp a szélsőjobboldali autoriter nézetrendszerek irányába és elfogadó, sőt támogató a jogegyenlőség felrúgása, a zsidóellenes diszkrimináció iránt. 

A politikát megvetette, sokkal inkább tartotta magát tudósnak, mint politikusnak. Miután először megválasztották képviselőnek, nem jelöltette magát újra, mert jobban érdekelte a földrajz és a tudomány, amitől elveszi az időt „a fene képviselőség”. 

Első miniszterelnöksége után visszább is lépett. Csak akkor vett részt a politika élvonalában, ha azt érezte, hogy az országnak szüksége van rá. Szegeden ugyan elindult egy mandátumért 1922-ben, meg is nyerte, de a következő négy évben mindössze egyszer szólalt fel, választókerületét elhanyagolta, a városban csak elszórtan tartotta meg képviselői beszámolóit, ha szóba került a távolléte, mosolyogva úgy védekezett, hogy "én nem akartam képviselő lenni. Én nem is vagyok politikus. Az én terveim nem a politika felé irányulnak". 

Aztán azt mondta, hogy beszámolót annak kell tartania, aki csinált valamit, ő viszont nem csinált semmit. 

De nemcsak a politika vette el az életkedvét, „a menekülési késztetéssel kombinált kétely és önmarcangolás állandó kísérője maradt Teleki földrajzi és tudományos pályafutásának, sőt halálvággyá erősödött” - írja Ablonczy. Telekinek szorongással vegyes kétségei voltak saját alkalmasságában és tudományos munkájának értékében. Kedélyállapotának nem használt, hogy kivették az egyik veséjét, vizeletürítési problémái is voltak, ezért élete utolsó 19 évében naponta háromszor kellett katétereznie magát.

Teleki Pál, tiszeletbeli főcserkész

Maga is érezte, hogy lelki hullámzásai sok gondot okoznak a körülötte állóknak, s megpróbált mentegetőzni, amikor neheztelést érzett: "Ezért ne haragudj - egy-két csúnyát káromkodhatsz - de legjobb, ha in effigie úgy felrúgsz, hogy még Szt. Péter is alám baszik".

A zsidósággal szembeni gyűlölete viszont nem hagyott alább. 1927 őszén a Bethlen-kormányzat külső és belső nyomásra a numerus clausus enyhítésére tett javaslatot. Teleki azon kevesek közé tartozott, akik meghagyták volna az eredeti szabályozást és felszólaltak a módosítás ellen.

Amikor 1938-ban szerepet vállalt az Imrédy-kormányban kultuszminiszterként elsősorban „nevelésügyi miniszternek tartotta magát, aki nemcsak az iskolásokat, hanem a nemzet egészét szeretné oktatni”. Majd kiderült, hogy leginkább a revízió ideológusaként lesz rá szükség, amikor Csehszlovákia feldarabolása miatt lehetőség adódott a Felvidék egy részének visszaszerzésére.  

Teleki még szigorúbb zsidótörvényeket akart 

Teleki volt az, aki a második zsidótörvény indoklásának egy részét, de talán az egészet megírta, ebből nem is csinált titkot. A zsidóságot a felekezeti jegyeken túlmenő faji tulajdonságokkal ruházta fel. Elkülönülése eszerint nemcsak vallási, hanem „faji, élettani, lelki, szellemi és érzelmi” egységen alapul, és létrejöttének és évezredes életkörülményeinek földrajzi, történeti meghatározottsága folytán képtelen a földdel bensőséges viszonyt kialakítani, tagjai hajlanak a szélsőségekre, és úgyszólván képtelenek a beolvadásra.

Így aztán nem meglepő, hogy miután Imrédy lemondott (azzal támadták, hogy a felmenői között zsidók vannak), és Teleki lett a miniszterelnök 1939. február 16-án, már kormányfőként simán elfogadtatta a nem felekezeti, hanem már faji alapokon álló törvényt, ami korlátozta a zsidók közéleti tevékenységét, és megalapozta a későbbi antiszemita jogszabályokat.

Teleki és kormánya 1939-ben.Fotó: leemage

Teleki a legrészletesebben egy angol újságíró ismerősének írt levelében fejtette ki antiszemitizmusát. Ebben határozottan tagadta, hogy német nyomásra cselekedett volna, szerinte a magyar antiszemitizmus nem német másolat, történelmi gyökerei vannak, és 1919, „amely zsidó propagandisták műve volt" csak lökést adott neki, szerinte a zsidóság nemcsak biológiai faj, hanem egyúttal szellemi faj is, amelynek asszimilálása a jelen körülmények között csaknem lehetetlen. Szerinte a magyarság négy nagy ellensége a történelem folyamán a mongolok, a törökök, a zsidók és a németek. Volt egy olyan erőtlen próbálkozása is, hogy a törvény valójában csak a tömeghangulat által kiváltott érzelmi hullámokat vezeti le. Ez utóbbi érvéről írja Ablonczy, hogy a társadalmi viharok megelőzésének a szándéka a gyakorlatban jogfosztást, kisemmizést és a társadalom peremére szorítást jelentett; ez nemcsak visszatekintve látszik így, hanem a kor tisztán látó politikusai is így gondolták. 

Teleki egyébként még szigorúbb törvényt akart volna, szerinte akinek egyik nagyszülője zsidó, az már zsidónak tekinthető (a törvényben két nagyszülő szerepelt). A felsőházi vitában elismerte a jogfosztást, de azt azzal indokolta, hogy az a nemzet magasabb érdeke. Ő készítette elő a harmadik zsidótörvényt is, amit már Bárdossy László idején fogadtak el. A végül elfogadott szabály enyhébb lett, mint amit eredetileg Teleki szeretett volna. 

„Az általa szorgalmazott zsidótörvények bűnösek abban, hogy nyomukban megkezdődött a magyar zsidóság kormánypolitika támogatta marginalizálódása. A zsidósággal kapcsolatos politikai diskurzus magával hozta a sajtóét és a közvéleményét, majd szabad prédává tette a zsidóság társadalmi pozícióit, később javait, legvégül munkaerejét és puszta létét. Ebben Teleki világnézete menthetetlen és folytathatatlan, a magyar konzervativizmus zsákutcája"- írja Ablonczy. A szerző megismételte azt a véleményét, hogy nem tudhatjuk, hogy Teleki mit tett volna 1944-ben: támogatja a deportálásokat (mint kormányának tagjai közül később jó néhányan), passzív marad, vagy szembefordul a német szándékokkal, a magyar kormányzattal és közigazgatással (mint például Makkai János, a második zsidótörvény előadója). A hangsúly szerinte a nem tudhatjukban a nemen van, és nem a tudhatjukon. 

Teleki Ciano és Mussolini társaságábanFotó: Roger-Viollet

Telekinek a nácikkal ellentmondásos volt a viszonya. Korán kereste velük a kapcsolatot, Hitler Telekit leszámítva a teljes magyar tárgyalódelegációt meglepte 1939-ben, amikor felidézte, hogy ő már 11 évvel korábban találkozott Telekivel. A gróf 1933-ban is elismerően nyilatkozott róluk. Amivel problémája volt, az a felerősödő német nemzetiségi törekvés és a szélsőjobb térnyerése Magyarországon, ami mögött a nácik álltak. Sokáig ugyanakkor meggyőződése volt, hogy a nyugati szövetségesekkel szemben nincs esélye a németeknek, Ciano olasz külügyminiszternek el is mondta, hogy pestisként fél a teljes német győzelemtől és Berlin vereségében reménykedett. Megkérdezte Cianót, tud-e bridzsezni, mert Dachauban majd játszhatnak a koncentrációs táborban. 

Amíg tehette, ellenállt a német kérések egy részének, így jelezte, hogy Magyarország nem vesz részt a lengyelek elleni katonai támadásban, és nem engedi át a német hadivonatokat sem az ország területén. Ez különösen felháborította a németeket, hiszen olyan felvidéki területekről volt szó, amiket nem sokkal korábban szerzett vissza Magyarország, német közvetítéssel. Magyarország ráadásul utat nyitott a lengyel menekülteknek is. 

Depresszióba esett Észak-Erdély visszaszerzése után

Teleki úgy próbálta stabilizálni a revíziós eredményeket (Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély), hogy mindvégig próbálta letapogatni az angolok és a franciák véleményét, és megtartani a függetlenség látszatát. Ez kevéssé sikerült, és az angolok szemében az ellenséges semlegesek táborából egyre közelebb sodródott Magyarország az ellenséghez. Az is igaz, hogy sem a britek, sem a franciák nem ígértek semmiféle védelmet arra az esetre, ha Magyarországot megszállja Németország. 

Teleki sokáig bízott a nyugati szövetségesek győzelmében, de ez megrekedt a németek gyors nyugati sikerei miatt. (A francia összeomlás kezdetén például visszautaltatta azt az ötmillió dollárt, amit egy reménybeli emigráns kormány működési költségeire tett félre.) Június 17-én nyíltan éltette a német nép nagy vezéreként Hitlert, és a versaille-i kastélynál őrt álló német katonát is. Új Európáról beszélt. 

Teleki ráadásul maga vetette fel, amikor Hitlerrel utoljára találkozott 1940-ben Bécsben, hogy a zsidókat a háború után el kell távolítani Európából.

A második bécsi döntés után, amikor Teleki háborút akart indítani Románia ellen, de végül elfogadta Hitler döntőbírói szerepét, már semmiféle lehetősége nem maradt arra, hogy visszautasítása a német kéréseket, így simán átroboghattak német vonatok Magyarország területén Románia felé a román olajmezők biztosítására. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélő bécsi találkozóról hazafelé tartva mély depresszióba zuhant, mert olyan jogokat kellett megadni az itthoni német kisebbségnek, amit addig határozottan elutasított, meg is kellett állnia a vonatnak Komáromnál, hogy gyógyszert vegyenek a miniszterelnöknek. Miközben amikor megérkeztek a Keletibe, ünneplő tömeg fogadta a küldöttséget. Teleki pár furcsa mondatot szólt csak, és átengedte a szereplést külügyminiszterének, aztán másnap benyújtotta lemondását Horthynak a katonák túlhatalmára hivatkozva, de ezt a kormányzó nem fogadta el. 

Majd eljött az a pillanat, amikor már maga Hitler ajánlotta fel Telekinek, hogy Magyarország visszakapja a Jugoszláviához került területeket, ha a honvédség részt vesz Jugoszlávia lerohanásában és a német csapatok felvonulási terepnek használhatják az országot. Ez olyan csapda volt, ami elől nem volt menekvés. Teleki éppen azért kötött pár hónappal korábban örök barátsági szerződést Jugoszláviával, hogy valami mozgástere maradjon az egyre erősödő német présben.

És akkor néhány legendáról:

  • A Churchillnek tulajdonított mondat, miszerint a Jugoszlávia elleni támadásban való magyar részvétel miatt öngyilkos Telekinek jár majd egy üres szék a majdani béketárgyalásokon sem az alsóházban, sem a rádióban nem hangzott el, bár az angol miniszterelnök más szavakkal kétségtelenül méltatta Teleki áldozatvállalását. 
  • Élete utolsó két évében nem a sokszor emlegetett "fegyveres semlegesség" politikája vezette a döntéseit: a kifejezést soha nem használta, az utólagos történészi konstrukció. 
  • Teleki - a közhiedelemmel ellentétben - nem a Délvidék visszaszerzésére irányuló katonai akció ténye, hanem annak módja ellen foglalt állást még életében. Ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar csapatok csak a horvát önállóság kikiáltása után léphetnek akcióba, amikor Jugoszlávia formailag már megszűnt létezni. Ez így is történt végül. Ahhoz is ragaszkodott, hogy a magyar csapatok nem tevékenykedhetnek az ezeréves magyar határokon túl. Ezt viszont nem tartotta be a magyar hadvezetés. És szintén kikötötte Teleki, hogy magyar csapatok nem kerülhetnek német alárendeltségbe, de végül ez sem valósult meg. 

Ablonczy azt írja a könyvéről, hogy az egy 2005-ös, vaskosabb kötet olvasóbarátabb verziója, aminek megjelentetését az indokolta, hogy Teleki haláláról az elmúlt években fantáziadús blődlik jelentek meg. Így aztán végigveszi azokat a felvetéseket, hogy Telekit egészen biztosan meggyilkolták, aztán egyesével cáfolja őket. Azt írja, nehéz rekonstruálni egészen pontosan, hogy mi történt, de Telekit döntésében nemcsak az befolyásolhatta, hogy Magyarország hadviselő fél lett, de éppen akkor tért vissza az erdélyi birtokáról, ahol szembesülhetett azzal, hogy a visszacsatolt részeken a viszonylag toleráns nemzetiségpolitikai elképzeléseit a helyi közigazgatás semmibe veszi. Ebben az időszakban felesége és édesanyja is súlyos beteg volt, talán már értesült róla, hogy a felesége állapota visszafordíthatatlan. A kétségbeesés korábban is jellemző volt Telekire, legalább egy öngyilkossági kísérlete ismert volt korábbról, komorság uralta a közszerepléseit is, Teleki Ablonczy szerint akkor már hetek, sőt hónapok óta úgy érezhette, hogy egyre szűkülő folyosón halad. 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.