Trump híres róla, hogy évtizedek óta megszállottan vágyik a média elismerésére, és ez nem változott azután sem, hogy a világ legfontosabb politikai pozíciójába került. Az egyik legutóbbi kis példa, hogy a történelmi Kim Dzsongun-találkozó utáni sajtótájékoztatón félbeszakítja a Time riporterének kérdését, hogy megtudakolja, kirakják-e a címlapra megint.

Ez a régi vonzalom segíthet megérteni, miért kért találkozót annak a lapnak a tulajdonosától, amelyről amúgy egyfolytában megvetően nyilatkozik és amelyet fake news-nak bélyegez. A.G. Sulzberger később elmondta, hogy off record, vagyis bizalmas beszélgetésre hívta az elnök, de aztán persze 

Trump nem állta meg, hogy el ne dicsekedjen vele, milyen „nagyszerű és érdekes” megbeszélést folytatott Sulzbergerrel az álhírekről.

Erre már a New York Times tulajdonosa is reagálni volt kénytelen: közleménye szerint alapból azért fogadta el a meghívást, hogy elmondja az elnöknek, aggasztja a sajtóellenes hozzáállása, ami szerinte nem csak megosztó, hanem veszélyes is.

Ezek után menetrendszerűen érkezett Trump kirohanása Twitteren. Ebben egyszerre állította azt, hogy a New York Times és a Washington Post „mást sem tesz, mint rossz cikkeket ír a legpozitívabb eredményekről is” és elferdíti az igazságot, illetve azt, hogy megírják az igazságot a kormány belső ügyeiről, amivel amerikaiak életét sodorják veszélybe.

Hogy mennyire más közeg ez mégis, mint amit itthon ismerünk, arra jó példa a közelmúltból az az eset, amikor Trump sajtófőnöke kitiltotta a CNN riporterét a Fehér Házból, mert az kérdéseket kiabált be az elnöknek a nap legfontosabb témáiról, például Putyinról. Ezek után sok más médium mellett a Trumphoz legközelebb álló tévé, a Fox elnöke adott ki közleményt, amelyben elítélte a lépést és szolidaritásáról biztosította piaci vetélytársát, a CNN-t.

Ráadásnak itt van néhány eset a sok közül, amikor 

Trump vagy az emberei fake news-nak minősítettek valamit, aztán kénytelenek voltak elismerni, hogy igaz.