Kurvára nem reformálunk meg semmit, maximum megpróbáljuk közelebb hozni az irodalmat az olvasókhoz

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiáról eddig a legtöbben annyit tudtak, hogy bőséges, 1,5 milliárd forintos állami támogatást kapnak, és hogy az élén a Magyar Idők egyik vezető kultúrharcosa, Orbán János Dénes (OJD) áll, aki itt akarja kinevelni az „új kurzust”. De hogy mi jön ki ebből az egészből, arról már jóval kevesebben tudnak.

Tusnádfürdői előadásán OJD azt mondta, szerinte lapos, bátortalan a fiatal magyar kortárs irodalom, és ez a politikai korrektség miatt van. Ezért az állam létrehozott egy „példátlanul nagy támogatású akadémiát”, aminek segítségével bátor, néhol már obszcén, politikailag nem korrekt írások születhetnek. „Fura mód az a helyzet, hogy ma állami támogatással lehet csak leírni az igazat” - mondta.

Dezső Kata (balra) és Pejin Lea (jobbra)Fotó: botost/444.hu

Az akadémián eddig három elsőkötetes szerző mutatkozott be, közülük ketten ott voltak Tusnádfürdőn. Egyikük a 22 éves, vajdasági Pejin Lea, aki Szegeden tanul szociológiát, és Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel jelent meg az első kötete decemberben. Másikuk Dezső Kata Rédicsről, aki 21 éves, esztétika-néprajz szakon tanul Pécsen. Az ő kötetének címe Akiket hazavártak, szintén decemberben jelent meg. A bemutató után velük beszélgettünk.

Az Előretolt Helyőrség Akadémiát sokan azért ismerik, mert OJD alaposan beleállt a kultúrharcba. Ti azt gondoljátok, hogy megújítjátok a magyar irodalmat?

Dezső Kata: Nem. Szerintem kurvára nem célozza meg senki, hogy mi akármit megreformáljunk, maximum annyit, hogy közelebb hozzuk a köznapi olvasókat az irodalomhoz. Mi is így kerültünk bele, meg azok is vagyunk szerintem, köznapi olvasók. Az akadémia olyan emberekkel foglalkozik, akik enélkül nem írnának, és ehhez példátlanul sok támogatást kap.

Pejin Lea.: Én két éve tudom, hogy mi az, hogy kortárs magyar irodalom. 22 éves vagyok, semmit nem tudok a világról.

Szóba kerül egyáltalán a kultúrharc az akadémián?

D.K.: OJD ezt az akadémián kívül hagyja.

P.L: Politika nincs benne, ez irodalomról szól. Arról is kell, hogy szóljon.

Hogy kerültetek az akadémiához?

P.L.: Nézegettem a pályázatokat, és rátaláltam erre. Olyat kerestem, ahol nem kell fizetni a jelentkezésért. Nem tudtam semmit az akadémiáról, és a magyar kortárs irodalom helyett inkább a vajdaságit ismertem, de jelentkeztem az eddigi írásaimmal.

D.K.: Nekem Szálinger Balázs hívta fel a figyelmem. Pályáztam, és felvettek.

(Pejin Lea: Babaházban babaelvek)

Mit tanultok valójában az akadémián?

D.K.: Van például beszédtechnika, irodalomtörténet és regényírókurzus. Fel vagyunk osztva oktatók szerint, egy oktató négy-öt emberrel foglalkozik. Félévente pedig értékelő van, az eléggé motiválja az embert, nem mindegy, hogy 3 vagy 33 verset ad le.

P.L.: Sokszor motivál az írásban, hogy kihúz a szegedi, kicsit vidéki életből. Önmagában az, hogy két és fél órákat vonatozok, már nagyon sokat ad. Kis dolognak tűnik, de már attól, hogy egy másik közegbe kerül az ember, máshogy látja a világot.

D.K.: Nekem a kezdetektől OJD a mentorom. Szigorú, van egy munkamorálja, és elég feszes tempója, és motiválja az embert, hogy írjon. Elég rendesen kikérdezi a szakirodalom-listát.

P.L.: Az egyetemen kezdtem írni, akkor volt 10 darab versem, aztán az akadémián egy év alatt született meg a kötet. Valamit csak elindított bennem. Nem biztos, hogy ezt az oktatók adták, de történt valami az életemben, ami más, mint eddig.

Fotó: botost/444.hu

Miért verseket írtok? Érdekel még valakit a költészet?

D.K.: Szerintem nekem nincs kompetenciám ahhoz, hogy prózát írjak, ahhoz sokkal több ambíció és kognitív energia kell.

P.L:: Írok mást is, lehet hogy egyszeri dolog volt ez a kötet. Volt bennem annyi érzelem, amit versekben tudtam kifejezni, de nem hiszem, hogy ebben fogok kiteljesedni.

D.K.: Az átlagfizetéshez képest drágák a könyvek, nagyon kevés olyan kötet van, ami a potenciális olvasókat szólítja meg. Az ellen küzdünk, hogy az irodalom egy patetikus dolog legyen. Azt akarjuk, hogy azokhoz szóljon, akik nem feltétlenül szakmai szemmel olvasnak.

Szerintetek van arra esély, hogy a költészet visszanyerje az erejét és befolyását? A hetvenes években még sokkal nagyobb szerepe volt a társadalomban, mint most, sokkal több verset olvastak akkor még az emberek.

P.L.: Szerintem nem, nem lesz ugyanolyan szerepe. Egyszerűbb dolgok kellenek az embereknek. A zene is megváltozott, az lett a fontos, hogy az ember kimondja azt, ami van. Ne legyenek titkok, ne legyenek szimbólumok, mondd ki azt, ami van.

Fotó: botost/444.hu

Költőnek tartjátok magatokat?

D.K.: Én kurvára nem, csak írtam egy könyvet, mert sok versem volt.

P.L.: Megboldogult Kányádi Sándor is azt mondta, ő még mindig nem mondja magát költőnek.

Slamhez vagy raphez képest mi a különbség?

P. L.: Hogy nem mondjuk el őket. Sokáig nem tudtam megemészteni a slamet. Eljártam és erőszakoltam magamra, aztán rájöttem, hogy csak annyi a különbség, hogy elmondják, és kapcsolat van a közönség és az előadó között.

D.K.: Nagyon közel lehet vinni a szöveget az előadással a befogadóhoz. Abban már stílus van. Szeretem az AKPH-t meg Simon Marcit is, de tőlem idegen, nem lennék erre képes.

(Dezső Kata: Ingovány)

OJD szerint a politikai korrektség gúzsba köti a mai fiatalokat, nem mernek akár erotikáról vagy a valóságról úgy beszélni, ahogy van, ezért a művészet sem elég szenvedélyes. Ti érzitek ezt?

P.L.: Mindenki, nemcsak a fiatalok, nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Kelet Európában, fél valamitől. Mindentől. Attól, hogy kimondja, mit érez. Nagyon kevés emberről érzem azt, hogy önazonos, hogy tudja, mik az elvei és értékei, bár elvekről nem is nagyon merek már beszélni. Nincsenek tisztában a saját értékeikkel, az ország értékeivel és Európa értékeivel, ezért egy identifikációs harc zajlik.

D.K.: Ez művészi hiúság kérdése is, mindenki azt gondolja, sokkal emészthetőbb az, ami túl van szofisztikálva. Persze az sem feltétlenül jó, ha tele van káromkodással a szépirodalom.

P.L.: Sokszor azt érzem, hogy a „nem önazonosság” abban nyilvánul meg, hogy az emberek ideáltípusokhoz simulnak. Ahhoz, hogy milyen egy kortárs költő, miről írjon, mik a menő témák. Nem arról írnak, ami őket tényleg foglalkoztatja, hanem megpróbálnak simulni. Valójában ez az, ami gúzsba köti őket.

Fotó: botost/444.hu

Kik a példaképeitek?

P.L.: Nekem a régi klasszikusok, József Attila és Kosztolányi fan vagyok, tele van post-it-ezve az összes könyvük. Kortársak közül nem sokat olvasok, de Erdős Virág verseit nagyon szeretem, mert nagyon ritmusosak.

D.K.: Akiket személy szerint is ismerek, és jóban is vagyok velük, és nem az alapján ítélnek meg, hogy akadémiás vagyok, hanem hogy mit írok, azok Körösztös Gergő, Csete Soma és Vida Kamilla. Még Kemény István és Szálinger Balázs, akiket nagyon szeretek és példának tartok. Vagy Izsó Zita, Horváth Veronika, Karafiáth Orsolya. Egyébként a Műútnak, a Helikonnak vagy a Hévíznek nagyon szép a hozzáállásuk az Előretolt Helyőrség akadémiásokhoz, soha nem dobták vissza szövegemet azért, mert itt tanulok. Példamutatóan szépen bántak a szövegeimmel.

(A beszélgetés végén pedig megkértük, hogy mondják el egy-egy versüket.)