Nagyon hosszú még az út a Marsig
2016 október 15., 11:24
Volt egy évtized, amikor meg lehetett volna menteni a világot
Nem újdonság, hogy a klímaváltozás elleni fellépés egyre sürgetőbb lenne, tekintve, hogy a bolygó átlag-hőmérséklete 1 Celsius-fokkal emelkedett az ipari forradalom óta, és még a 2016-os Föld napján aláírt – nem kötelező érvényű, ellenőrizhetetlen és már szinte el is felejtett – párizsi klímaegyezmény jelentett némi reményt arra, hogy a felmelegedést 2 fokban sikerül maximalizálni. Az ENSZ idei jelentése szerint a mostani emissziós trendek alapján a siker esélye mindössze 5 százalék.
Ha valami csoda folytán ez 2 fokos limit összejönne, akkor csak a trópusi zátonyok kipusztulásával, néhány méter tengerszint-emelkedéssel és a Perzsa-öböl elnéptelenedésével kellene számolnunk. James Hansen klímakutató szerint ez a hosszú távú katasztrófa forgatókönyve, és most még ez a legkedvezőbb lehetőség. A 3 fokos felmelegedés már rövidtávú katasztrófát jelentene: sarkvidéki erdőket és a legtöbb tengerparti város elvesztését. Robert Watson, az IPCC volt igazgatója szerint az a legreálisabb, hogy minimum ez be fog következni. 4 fokos felmelegedés már állandó szárazságban lévő Európát hozna, hatalmas kínai, indiai és bangladesi területek elsivatagodását, a Colorado-folyó egy érré vékonyodna, Polinézia eltűnne a tengerben, az amerikai Nyugat déli része pedig lakhatatlanná válna. Az 5 fokos felmelegedés pedig a világ több vezető klímakutatója szerint is az emberi civilizáció végét okozná.
Az évtized, ami majdnem megmentette a világot
A New York Times történetének leghosszabb, fotókkal és videókkal teli cikke több mint 100 interjún keresztül mutatja be az 1979 és 1989 közötti időszakot, amiben a klímaváltozásra felfigyelt az emberiség, és majdnem tudott ellene tenni valamit. A világ vezető hatalmai gyakorlatilag közelebb kerültek a szén-dioxid-kibocsátás kötelező, világméretű korlátozásához, mint azóta bármikor. Abban az évtizedben akár sikerre is vihették volna a tervüket, hiszen alig állt valami az emberiség útjába. Csak saját maga.
Az 1957-től kezdve összegyűjtött adatok 1979-re igazolták, amit már a századforduló óta sejtettek: az emberi tevékenység megváltoztatta a Föld légkörét a fosszilis tüzelőanyagok égetésével. A tudományos alapok megvoltak, az 1980-as évekre eljött a következmények latolgatása. Leegyszerűsítve arra jutottak, hogy minél több szén-dioxid van a légkörben, annál melegebb lesz a bolygó. Ennek ellenére az emberiség szén, olaj és gáz égetésével egyre növekvő mennyiségű szén-dioxidot bocsátott a légkörbe. Nathaniel Rich A Föld elvesztése című cikke azt mutatja be, hogy egy maroknyi tudós hogyan tette fel kockára az egész karrierjét, csak hogy szembeszálljon a világ a globális felmelegedéssel, és hogy végül miért nem tettünk semmit.
Sokan a gazdasági lobbit szokták támadni, nem ok nélkül: könyvtárnyi anyagok születtek arról, hogy a nagy energiacégek milyen manipulációkkal, fenyegetésekkel, áltudományos tanulmányokkal vagy lefizetésekkel próbálták meg átejteni az emberiséget. Csakhogy a cikk szerint ezek jellemzően 1989 után történtek, előtte pedig a legtöbben – még az Exxon és a Shell is – jóhiszeműen próbálták megérteni, mi történik az éghajlattal, és mik a kilátások. De még csak nem is a Republikánus Párt vádolható: bár ma már a szavazóiknak csak a 42 százaléka tudja, hogy „a legtöbb tudós szerint globális felmelegedés zajlik” (és ez az arány is csökken), a nyolcvanas években több vezető republikánus politikus is kiállt a klímavédelem mellett, ami akkor még pártokon átívelő ügy volt. Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban a Friends of the Earth egyik környezetvédelmi lobbistája baloldaliként is meg tudott győzni republikánus kongresszusi képviselőket, hogy fontolják meg a szénenergia kivezetését.
Az 1980-as évek elején az amerikai kormány tudósai azt jósolták, az évtized végére lesz perdöntő bizonyíték a felmelegedésre, de akkor már túl késő lesz a katasztrófa elkerülésére. Akkoriban az emberiség közel harmadának nem volt hozzáférése villamossághoz, nem kellett több milliárd „amerikai életet” élő ember ahhoz, hogy drasztikusan megnőjön a globális szén-dioxid-kibocsátás, egy újabb villanykörte minden faluban elég volt hozzá. A Fehér Ház által rendelt jelentés is azt írta, hogy „a szén-dioxid kérdésének a nemzetközi napirenden olyan kontextusban kell megjelennie, ami maximalizálja az együttműködést és a konszenzus kiépítését, és minimalizálja a politikai manipulációt, vitát és megosztást”. Az 1980-as évek végén úgy számoltak, hogy ha a világ elfogadja az akkoriban széles körben támogatott javaslatot, miszerint a széndioxid-kibocsátást be kell fagyasztani és 2005-re 20 százalékos csökkenést kell elérni, akkor a felmelegedést 1,5 Celsius-fok alatt lehetett volna tartani.
1979 februárján Genfben, az első Éghajlati Világkonferencián 50 ország tudósai egyeztek meg abban, hogy „sürgősen szükséges” cselekedni, majd négy hónappal később, az ötödik, tokiói G7-csúcson a világ hét leggazdagabb országának vezetői aláírtak egy nyilatkozatot a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szükségességéről. Tíz évvel később Hollandiában, az első diplomáciai találkozón, amin egy kötelező érvényű szerződés kereteit akarták kidolgozni 67 ország, 11 nemzetközi szervezet és az EU elődjének képviselőivel, hogy kb. egy évvel később egy világtalálkozót tartsanak az ügyben. Tudósok és a világ vezetői úgy vélték, lépni kell, és a cselekvést az Egyesült Államoknak kell vezetnie.
De erre végül nem került sor, ahogy azt már mindenki tudja. A következmények drámaiak: a noordwijki konferencia utolsó napja, 1989. november 7. óta több szén került a légkörbe, mint az emberi civilizáció során előtte összesen. 1990-ben az emberiség több mint 20 milliárd tonna szén-dioxidot égetett el, tavaly pedig – a kutatásokba ölt több milliárd dollár, a nem kötelező érvényű nemzetközi szerződések, és a megújuló energiaforrásokba történő beruházások ellenére – már 32,5 milliárd tonnát, ami rekord. 2017-ben négy év után először nőtt a szénkereslet, miközben a megújuló energiák iránti igén sok helyen csökkent, és az ezekkel kapcsolatos beruházások is akadoznak, a nukleáris energia pedig drága és népszerűtlen – írja az Economist, ami szerint nem átmeneti visszaesésről van szó, hanem arról, hogy a környezetvédelem elveszíti a háborút.
A konferencia, ami felelt a kérdésre, hogy érdekel-e minket a jövő
A New York Times cikkének legfőbb új állítása, hogy egészen közel voltunk azon, hogy megmentsük a bolygót. A történet egyik főszereplője Rafe Pomerance klímakutató, aki tíz évvel korábban segített felhívni a Fehér Ház figyelmét a fosszilis energia veszélyeire, egy évvel korábban pedig kidolgozta az első, jelentős nemzetközi konferencián javasolt kibocsátás-csökkentési célt, és aki addig minden nagy találkozón ott lehetett, és számított a szava. Csakhogy az 1989-es noordwijki konferencián sem ő, sem a többi tudós nem vehetett részt, csak a környezetvédelmi miniszterek vitathatták meg az első kötelező érvényű klímaváltozási szerződést. Pomerance egy évtizednyi előkészítő munka után a terem előtt várta, hogy mi fog történni.
A találkozó reggel kezdődött, és éjfélnél is tovább tartott, jóval tovább, mint várták, hiszen a delegáltak többsége úgy érkezett, hogy kész aláírni a javaslatot. De minden alkalommal, amikor az ajtó kinyílt, majd egy miniszter a folyosó végén lévő mosdó felé indult, azt lehetett látni, hogy a kérdésekre makacs hallgatással felelő miniszterek arckifejezése egyre komorabb, és amikor Daniel Becker amerikai aktivista századszorra is odaüvöltött, hogy mi történik, a svéd miniszter ingerülten így válaszolt:
„A maga kormánya szétbassza ezt a dolgot!”
Amikor a levert delegáltak végül előjöttek a teremből, kiderült, hogy az Egyesült Államok delegáltja Nagy-Britannia, Japán és a Szovjetunió hallgatólagos beleegyezésével arra kényszerítette a konferenciát, hogy letegyenek a szén-dioxid-emisszió befagyasztásáról. A végső nyilatkozatban csak az áll, hogy „sok” ország támogatja a kibocsátás stabilizálását, de nincs szó arról, hogy pontosan mely országok vagy hogy milyen emissziós szintről beszélnek. Ezzel pedig egy évtized fáradságos és fájdalmas, de azért ígéretes fejlődés vált köddé.
Reggel még többen próbáltak diplomatikusan fogalmazni, mondván, talán sikerült az alapokat megteremteni egy következő tárgyalásra, de a Greenpeace „katasztrófának” nevezte a történteket, Becker pedig bejelentette, hogy a konferencia kudarc volt, a szerződést megfúró országok pedig olyanok, mint „a bűzösborzok egy kerti partin”.
Nem az emberiség, hanem az USA és az ipari lobbi ásta meg a sírt
Ilyen, és ehhez hasonló anekdotákból áll össze a nagy cikk, amit – ahogy az ilyenkor lenni szokott – egyből értek pontosítások. Az epilógus például azzal zárul, hogy az emberi természet juttatott minket ide, de valójában a világ nagy része tehetetlenül nézte a folyamatokat, a fő felelős az Egyesült Államok volt.
Az Atlantic már meg is jelentette a kritikáját, amiben felhívják a figyelmet, hogy még a szerző is feltárta az összes tényt arról, mennyit ártott a klímavédelemnek Ronald Reagan elnöksége: a Fehér Ház már az első évben megvonta a forrásokat a napenergia-kutatásoktól, majdnem bezárta az Energiaügyi Minisztériumot, és miután ez nem sikerült, megpróbálta megvonni a forrásokat a szén-dioxid-kutató programból, illetve kiterjesztette a szénbányászatot szövetségi területeken. Amikor pedig egy kormányügynökség felhívta a figyelmet arra, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése „véglegesen és katasztrofálisan” árt a légkörnek, a Fehér Ház (sikertelenül) megpróbálta bezáratni az ügynökséget.
George H. W. Bush pedig annak ellenére, hogy ma már szokatlanul környezetvédő elnökként ismerik, valójában nem mutatott különösebb érdeklődést a klímavédelem iránt, így a Fehér Ház kabinetfőnöke foglalkozott az ezzel kapcsolatos kérdésekkel. Márpedig ha van a New York Times cikkében valaki, aki egy filmes gonosztevőre emlékeztet, az John H. Sununu, aki megakadályozta az Amerikai Környezetvédelmi Hivatalt vezető William K. Reillyt, hogy tárgyaljon egy ENSZ-egyezményről, ami jelentősen korlátozta volna az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, és aki a noordwijki konferencia delegáltjára is nyomást gyakorolt, hogy elszabotálja az egészet. A volt New Hampshire-i kormányzó, a most 79 éves Sununu egyébként még mindig hírhedt klímaváltozás-szkeptikus.
Vagyis már 1980-ban a klímaváltozás-szkeptikusok voltak fölényben a Republikánus Pártban, és mivel ez még nem vált hangsúlyos társadalmi témává, nem volt megkötve a kezük, amikor pillanatnyi érdekeiknek megfelelően szembementek a klímavédelemmel. Ráadásul 1980 óta a Demokrata Párt összesen 4 évig uralta egyszerre a Kongresszust és a Fehér Házat is, míg a Republikánus Párt 6,5 éven át, ehhez képest kormányon nem tettek semmit a klímaváltozás ellen, és mindig megakadályozták a nagyobb klímavédelmi próbálkozásokat, míg a Bill Clinton-kormány legalább beterjesztett egy adót a fosszilis tüzelőanyagokra, ahogy később az Barack Obama-kormány is egy visszafogottabb, piacorientáltabb javaslatot. (Mindkettő elbukott a Szenátus előtt.)
De az Atlantic szerint Nathaniel Rich az ipari lobbi felelősségét is elkeni. Az Exxon vezetőit ugyanis már 1977-ben értesítették, hogy „az emberiség befolyásolja a globális légkört”, majd 1982-ben a cég tudósai a saját modelljeikkel is megerősítették a mainstream klímaváltozási elméletet. Ehhez képest az Exxon 1983-ban a klímakutatásra szánt költségvetést 900 ezer dollárról leszállította 150 ezerre, majd az évtized végére megszüntette a klímakutató programot. A cikk arra sem tért ki, hogy az Amerikai Ásványolaj Intézet (API) már 1980-tól nyilvánosan lebecsülte a globális felmelegedés veszélyeit, illetve az is kimaradt, hogy a klímaváltozást-tagadó erőfeszítések már 1982-ben elkezdődtek, amikor 1982-ben megjelent Sherwood B. Idso könyve, a Carbon Dioxide, Friend or Foe.
A New York Times cikke talán abban is téved, hogy utólag sokkal jobbnak láttatja a 40 évvel ezelőtti helyzetet, miközben egy sor kérdés merülhetett fel akkoriban, ami alapján nem biztos, hogy akár 1989-ben is rendezhető lett volna a kérdés. Vajon a szél- és napenergia technológiája időben kifejlődött volna? Az Egyesült Államok át tudta volna alakítani a gazdaságát, amikor még nem is volt nagyobb, népszerű mozgalom, ami erre rákényszeríti? Az éghajlatváltozás mérséklésének kérdése elkerülte volna, hogy olyan pártos kérdéssé váljon, mint az abortuszt vagy a fegyvertartás kérdése? Már sosem tudjuk meg, volt-e esélyünk.
Marad a Mars? Marad, lakhatatlan
Közben tudósok a NASA által összegyűjtött adatokra hivatkozva azt mondják: a Mars atmoszféráját szén-dioxiddal felmelegítve lakhatóvá tenni a szomszédos bolygót képtelenek lennénk, a birtokunkban lévő technológia messze nem ilyen fejlett. Egyszerűen nincs elég szén-dioxid a Marson ehhez – írják, elvetve Elon Musk ötletét is, aki a jégsapkákat bombázva szabadítana fel elég szén-dioxidot, csakhogy ehhez kb. a felszín alatt 100 méterig fel kellene fűteni a bolygót, amire 10 ezer évre lenne szükség. (Egyébként legkorábban is csak 2035-ben tudnánk embert küldeni a Marsra, és akkor még mindig nem vagyunk sehol.)
Vagyis úgy néz ki, csak a Föld van nekünk, de ha minden így marad, és nem jön el valamilyen tudományos áttörés vagy olyan forradalom, ami alapjaiban megváltoztatja a helyzetet, már ez sem sokáig lesz itt nekünk. (New York Times, Economist, Quartz)
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.