Így tette tönkre Kendrick Lamar, a seggfej rapper egy magyar apa álmát, aki én voltam

Pedig úgy tűnt, hogy Tökéletes Tervet dolgoztam ki.

Amikor még a tavasszal kiderült, hogy a 2018-as Sziget legmenőbb fellépője maga Kendrick Lamar lesz, vagyis egy igazi aktuális szupersztár, aki mindezek tetejébe rapper is, előbb a gyerekeim jöttek lázba, aztán én is.

Ők azért, mert háromnegyedrészt csak hiphopot hallgatnak, és ő az egyik kedvencük. Annyira, hogy amikor Miri hajlandó befonni, Borisznak mostanában Kendrick-haja van. Én egyrészt azért, mert Lamar legalább nem a Lil Uzi Vert-féle szuperbelassult-nyávogós-depressziós-xanaxos nyafiiskolához tartozik, mint a passzívan hallgatott, tök egyformán hangzó új haverjaim túlnyomó többsége. 

Másrészt mert óriási cikkötletem támadt: 

kipróbálom, talán az életben utoljára, hogy milyen együtt - na jó, mondjuk párhuzamosan - fesztiválozni a gyerekeimmel. 

Az egyikük 15 lesz, a másikuk 16 múlt, tavaly még pont kicsik voltak ahhoz, hogy fesztiválozzanak, jövőre meg talán már túl nagyok ahhoz, hogy minket is a közelbe engedjenek. De a mostani Sziget nyitónapja pont ideálisnak ígérkezett: sosem jártak még egyedül a Szigeten, Lamarnak meg már a gondolata is lenyűgözte őket. Hamar meg is volt a terv: délután bemelegítünk, aztán a gyerekek a Megasztártól felpörögve őrült bulizásba kezdenek, mi az Imolával meg néha-néha rájuk nézünk, hogy mit művelnek. Az egészen kiskorukban átélt Fishing On Orfűt kivéve ez lesz életük első fesztiválja, ahol úgy buliznak, ahogy nekik tetszik, és első igazán nagy koncertje, így a Terv támadhatatlannak tűnt.

Fotó: Bodorkós Máté/Sziget

Az elmúlt napokban már a Velünk élő történelem stílusában előadott elemzésekkel szórakoztattam őket arról, hogy a Sziget mennyire más, mint az első tíz évében volt, amikor még egész Magyarország odajárt, bezzeg most már csak részeg franciák dobálnak festékkel féleszméletlen hollandokat. Elmagyaráztam nekik, hogy a Szigeten az elmúlt években már egyre kevésbé volt fontos a zene, és az egész egyre inkább összművészeti vurstlivá alakult, ahol a labdadobálás, az óriás gumiparittya meg a kaja-pia legalább olyan fontos, mint a koncertek, de most mintha megpróbálnának visszatérni ahhoz a koncepcióhoz, hogy egy zenei fesztiválon azért mégse mindegy, mi szól a színpadról, amit Kendrick Lamar beszervezése illusztrál a legjobban.

Érdemes volt okoskodnom, mert Lamar miatt csütörtökön a mostanában szokásosnál sokkal több magyar középiskolás jött ki a Szigetre.

Az ideális, vagyis igénytelen és mindent bíró Sziget-ruházatról is okoskodtam egy csomót, aztán a Miri közölte velem, hogy ne vicceljek, az egészben az az egyik legfontosabb, hogy milyen fotókat osztanak meg az emberről a barátnői.

De ne szaladjunk ennyire előre: attól, hogy újra voltak magyarok, ráadásul fiatal magyarok, azonnal visszatértek a klasszikus Sziget-szokások, még abból az időből, amikor csóró gótok, punkok és metálosok is jártak ki: a közönség egész nagy része melegített az Auchanban, majd az áruház környékén, hogy a töredékáron megvett piától feltüzelve vagy belassulva hatoljon be aztán a 800 forintos sörök és 1300-as kis maréknyi sült krumplik földjére.

Persze már az elképzelt közös bevonulásból se lett semmi, mert a Miri is előbb ment ki nálunk a haverokkal, meg a Borisz is külön az ő barátaival. A Terv technikai háttere egyébként az volt, hogy megkértem őket, kapcsolják be a telefonjukon azt az alkalmazást, amin barátként meg tudom nézni, hogy merre járnak, különben elképzelhetetlen volt, hogy egyszer is összefussunk.

Az életben általában a kisebbek és a nők szívnak, amit a mi esténk is tökéletesen illusztrált: a Mirivel, aki még nincs 15, és jobban féltettük a Fesztiválszodomától és Gomorrától, 3-4-szer futottunk össze, a Boriszékkal egyszer. Még az első összefutásunk előtt történt, hogy pont akkor tévedtünk a Nagyszínpad környékére, amikor Stormzy, dél-London királya kezdett rappelni. Stormzy DJ-je a mester megérkezése előtti percekben jó brutálisan kihangosított hip-hop diszkóval gerjesztette a közönséget, és mivel még mi is megismertük a számokat otthonról, Imola gyorsan felhívta a gyerekeket, hogy jöjjenek ugrálni, de pont messzebb jártak. Mint utóbb kiderült, ezzel lemaradtak az este egyetlen értékelhető hip-hop-produkciójáról, mert az egyveleg végére befutó Stormzy egész jó rappernek, ráadásul a maga kalózos módján őrülten sármos pasinak bizonyult.

Fotó: Csudai Sándor/Sziget

Előzetesen egyedül attól tartottam, hogy nehogy zavarba hozza a gyerekeket, hogy néha rájuk törünk bulizás közben, mint valami ellenőr. 

Ebből persze az lett, hogy csak én jöttem zavarba az egésztől, én viszont annál inkább. Kezdődött azzal, hogy másfél óra elteltével észrevettem az appon, hogy maximum 200 méterre vagyunk a Miriéktől. Kinéztem, melyik színpadnál van a pont, aztán odamentünk meglesni, hogy mit művelnek. Ahogy kiszúrtam őket a távolból, egyből úgy éreztem magam, mint valami kukkolóba oltott komcsi titkosrendőr, és azonnal elkaptam a tekintetem, de már késő volt, a kukkolórendőr-érzés tartósan megmaradt. Ráadásul nem is láttam semmit!

A hülye gyanakvás viszont megmaradt: amikor éjfél felé újra összefutottunk, és a Miri a sok vonulástól már tök fáradtan mozgott, egyből beleláttam a merevrészegség összes tünetét, pedig végig színjózan volt. Ha nem ugyanazon a pár hektáros területen buliztunk volna, eszembe se jutott volna ilyesmi.

Az eredeti Terv egyik sarokpontja tehát az volt, hogy Kendrick Lamar Szupersztár majd mindannyiunkat intergalaktikus bulihangulatba hoz, aminek utána mindenféle következményei lesznek. Borisz barátai között akkora rajongói voltak a mesternek, hogy akadt közülük, aki elképesztő módon 8 órát állt a Nagyszínpad előtti első sorban, hogy egészen közelről láthassa. Persze már a Nagyszínpadhoz is külön-külön, három irányból érkeztünk. 

Mi baloldalon, középtájt hatoltunk be a tömegbe, ahol az utóbbi évek élményeihez képest meglepően sok magyar gimnazista és poszt-gimnazista vett körbe minket a Mesterre várva. Aki közismert módon nem jött meg időben. Aztán tíz perc múlva sem. Aztán félóra múlva sem. Aztán negyven perc múlva sem. Miközben pontosan lehetett tudni, hogy 11-kor így is, úgy is be kell fejeznie.

Fotó: Sziget

A tömeg jobb híján tolongással, értelmetlen ki-be vonulgatással, lökdösődéssel és hőfejlesztéssel töltötte az időt, így a gombolyag belsejében akkor, amikor már az egész Sziget legfontosabb koncertjének a felénél kellett volna tartanunk, úgy 58 fokra ment fel a hőmérséklet. 

Ekkor végre megjelent Kendrick Lamar, akit vagy húsz perce már jobban gyűlöltem bármelyik emberi lénynél. 

Nem cáfolt rám, hiszen a gusztustalan szarjankó nemhogy elnézést sem kért, de még arra is képes volt, hogy szinte lebassza a közönséget, amiért nem lelkesebb. Hogy utána lenyomjon egy rettentő kínos playbackelést, amire láthatólag oda se bagózott. Az egész szórakoztató teljesítménye abból állt, hogy néha tagolatlanul mormogott valamit a felvételről hasító száma alá. Ennél a Stormzy koncertje előtti rövid hiphopdiszkó is ezerszer klasszabb élmény volt, mert ott legalább marha hangosan szóltak el nem rontott slágerek.

Ha legalább megkészültnek nézett volna ki közben, de még azt sem! Simán csak cinikus volt.

Boriszék mindezt a tömeg másik térfelének a közepén fuldokolva, Miriék hála istennek kicsit kijjebbről szenvedték végig.

Kendrick Lamar koncertjében egy jó volt: a hosszú várakozás, a forróság és a tömeg kipárolgása miatt százával készültek ki a középen tolongó emberek, akik végig, folyamatosan vonultak-tolongtak-könyököltek kifelé. Önmagában az állva maradáshoz ezért annyit kellett nyomakodni, hogy olyan klasszul elfáradtam az egészben, mintha végig táncoltam, ugráltam és pogóztam volna egy Szent Patrik napi bostoni Dropkick Murphys-koncerten.

A hervasztó attrakció után megroppant az este alapkoncepciója, amennyiben bármikor összefutottunk valamelyik gyerekcsapattal, kiürült tekintettel, kört alkotva ültek vagy álltak valahol. Erre - amikor nem láttak minket - nagy mennyiségű alkohol bevitelével reagáltunk, így rövidesen a mi tekintetünk is egy kitömött haléhoz vált hasonlóvá.

Előtte azért még volt egy isteni élményem, amikor odatévedtünk az Irie Maffia koncertjére, ahol Sena éppen a már 20 éve Magyarországon élő, grenadai MC Kemont éltette. Pont elbüszkélkedtem az Imolának, hogy Kemon, mielőtt dancehall MC-vé vált volna, a mi - mármint az MTK - játékosa volt, és a Király Andrissal pont kint voltunk azon a meccsen, amikor életében először beállt az NB1-eben, amikor Sena megkérdezte a színpadról, hogy tudja-e itt valaki, mi az az MTK, így szívből bömbölhettem egy óriási igent.

Fotó: Bodorkós Máté/Sziget

Egy gimisnek szerencsére sokkal több szórakozási lehetősége van, mint egy felnőttnek: Boriszék, mint kiderült, hajnalban egészen jól elszórakoztak azzal, hogy órákig gyalogoltak nemfizetős vízforrást keresve, és végül találtak is egyet egy táborozós részen, így megvolt az az elégtételük, hogy kicselezték a rendszert. A Miriék bandájáért egy felé eljött egy önfeláldozó szülőpár, így a Lamar-tolongásban megtört testtel egész korán hazavánszoroghattunk.

A kijáratnál járva egyszer csak azt éreztem, hogy nem volt mindig könnyű, de összességében azért tök jól éreztem magam. Gyorsan rájöttem, hogy ennek az volt az egyik oka, hogy talán most szigeteztem úgy életemben először, hogy egyáltalán nem jártam a nagyszínpad egyik VIP-büféjében sem, így nem kellett egész este seggfejeket néznem.

Az események fényében szomorú, elkerülhetetlen, mégsem elkeserítő gondolat az, hogy jövőre talán már teljesen külön fogunk bulizni a gyerekeinktől.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.