Nemes Jeles László új filmjére jó ránézni, de szabályosan riasztja a nézőket

Amikor 2015-ben a cannes-i filmfesztiválon bemutatták a Saul fiát, egy gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes rendező filmjére ültek be a kritikusok és a nézők, nem sejtve, hogy mire számíthatnak – a vetítések végén aztán hosszú percekig tapsolták a később Oscar-díjat nyert alkotást. Nemes Jeles László három évig fürödhetett a filmes társadalom bálványozásában, de hiába kapta meg a Filmalap történetének második legnagyobb támogatását (1,59 milliárd forint), Cannes-nak nem kellett az elkészült film, Velencében pedig ugyan az első sajtóvetítés elején még az egész teremben hatalmas ováció kísérte a neve felbukkanását, a film végén legfeljebb 10-15 másodpercig tapsolt a teremben maradt közönség egy része.

„A képeslapgenerálás nem az én stílusom” – mondta nemrég egy interjúban a rendező, és bár a főcím már rögtön egy óriási képeslap 1913 Budapestjéről, ami utána következik, az – a történettől eltekintve – szinte minden ízében egy Saul fia 2. A hosszú beállításokban, komplex koreográfiával, gyakran kézikamerával felvett jelenetekben elsősorban Jakab Juli arcát, másodsorban Jakab Juli tarkóját és csak harmadsorban a körülötte feltáruló, elképesztően részletgazdag Budapestet láthatjuk.

Amíg azonban a Saul fia egy olyan történetet mesélt el a maga kaotikus tempójában és kissé mesterkélt párbeszédeivel, amelyben végig együtt él a közönség a főhős minden mozzanatával, mondjuk ki, izgulunk érte, addig a Napszálltában egy olyan történetetben vagyunk kénytelenek végigkövetni a főszereplőt (ráadásul újra egy eltűnt személy keresése áll a középpontban), ami még akkor sem túl érdekes, ha egyáltalán tudjuk követni a félmondatokból és suttogásokból kibontakozó rejtélyt.

Nemes Jeles többször is nyilatkozta, hogy történetmesélés szempontjából az volt a legfőbb célja, hogy a néző a főszereplővel együtt lépjen be a korabeli Budapest labirintusába. Ez megtörténik, és majdnem minden összetevő adott is ahhoz, hogy élvezhető legyen ez az alámerülés, egyetlen, elég fontos kivétellel: Nemes Jeles László, Clara Royer és Matthieu Taponier együtt sem volt képes összehozni egy épkézláb forgatókönyvet.

A Napszállta így tulajdonképpen nem más, mint egy kétségtelenül gyönyörű, de végtelenül frusztráló filmélmény. Előbbiről nagyrészt a Saul fia precíz, maximalista stábja gondoskodik: Rajk László építész, díszlettervező egy teljes, a kor stílusában megtervezett kalapszalont húzott fel a Palotanegyedben, Zányi Tamás hangmérnök mesterien idézi meg a multikulti metropoliszt, Erdély Mátyás operatőr pedig úgy foglalja keretbe a környéket, hogy a lovaskocsiktól és a Ford T-modellektől porzó utcák, a gőzmozdonyok és a villamosok ablakai mögött se tűnjön fel, hogy a vehemensen CGI-fóbiás Nemes Jeles csak eredeti helyszíneken és épületekben volt hajlandó forgatni. Hozzájuk csatlakozott Szakács Györgyi jelmeztervező, aki mint mindig (A napfény íze, A hídember, Sorstalanság), kihozza a maximumot az anyagokból, a film minőségétől függetlenül.

Fotó: Laokoon Filmgroup

A frusztráltság viszont a történetből fakad. Az alapsztori már ismerős lehet, hiszen egy éve folyamatosan adagolják: az árvaházban nevelkedett Leiter Írisz 1913 nyarán a fénykorát élő Budapestre érkezik, hogy kalaposlányként munkát szerezzen néhai szülei egykori szalonjában, de annak új tulajdonosa, Brill Oszkár (a hírnevéhez méltóan játszó Vlad Ivanov) eleinte elutasítja és visszaküldi Bécsbe. A fiatal, makacs nőt viszont nem hagyja nyugodni a múltja, és miután megtudja, hogy van egy kétes hírű bátyja, mindent megtesz, hogy megtalálja.

Nemes Jeles klasszikus filmekből táplálkozó stílusa (a Napszállta fő inspirációjának F.W. Murnau 1927-es Virradatát jelölte meg) miatt a színészvezetés is alapjaiban különbözik a modern filmek többségétől: a Saul fiához hasonlóan főszereplőjét ikonként használja, ami ugyan tud jól kinézni (Jakab Juli amúgy is a hatvanas évek francia színésznőit idézi), de az ezzel járó mesterkéltség miatt olyan életidegen lesz a szerep, hogy az megnehezíti a rendező szándékát a labirintusban való alámerüléssel kapcsolatban.

Ennél is nagyobb probléma az, amit az elmúlt két-három évtizedben már ugyan megszokhattunk a hazai filmgyártásban, de a legsikeresebb magyar rendezőtől talán többet várunk: a párbeszédek. Néha az volt az érzésem, hogy több nyelven írt forgatókönyv fordításában veszhetett el az életszerűség, néha pedig az, hogy Nemes Jelesék valójában egyáltalán nem tudnak párbeszédeket írni, de amíg a Saul fiánál a koncentrációs tábor káoszába kapaszkodhattak, addig a Napszálltában nincs mentség: a filmszerű félmondatokból és válasz nélkül maradó visszakérdezésekből álló dialógusok esetében még a kor hűvös modorosságával sem lehet takarózni.

Jakab Juli kalapbanFotó: Laokoon Filmgroup

Ahogy a háttérben mozgó karakterek (a több ezer statiszta egyébként szintén jót tesz a filmnek), úgy a szereplők motivációi is homályban maradnak. Írisz mindig rosszkor van rossz helyen (a legtöbbször elhangzó mondatok: „Menjen innen!” és „Magának nem szabadna itt lennie!”), és annyi szakállas-kalapos férfi tűnik fel a környékén, hogy a mellettem ülő nézők már csak sóhajtással vették tudomásul, hogy végleg elvesztették a fonalat. „Segítsen tisztán látnom!” – mondja Írisz egy orvosnak a 2 óra 22 perces játékidő háromnegyedénél, és ekkor a néző is pont ezt kérheti a rendezőtől.

A Leiter-testvér rejtélyének feltárása során a raktárakban, titkos klubokban és erdőkben szerveződő sötét, elitellenes lázadásra készülő csoportok szimbolizálnák a jóléti civilizáció bukását (volt, aki Harcosok klubja 2-nek nevezte a filmet a Twitteren), de a kalaposlányok versengése, Brill Oszkár titkai, valamint a Bécsből érkező hercegnő és társasága teszik még rételgeltebbé a bemutatott társadalmat. A szimbólum viszont nem elég erős: a Napszállta túl kis helyen, túl személyes térben játszódik ahhoz, hogy ebből az első világháborúhoz vezető eseményekre következtessünk.

A díszbemutató napján, hétfőn tartott sajtótájékoztatón egy újságíró rákérdezett arra, hogy milyen kapcsolatot lát a filmben látottak és Magyarország mai helyzete között, a félelemkeltés, az indulatok, a gyűlölet szempontjából. Nemes Jeles diszkréten kerülte a kérdést, és azt mondta: ő elsősorban a civilizáció lelkét kutatta, azokat az erőket, amelyeket elnyomunk magunkban, de később a felszínre törnek.

A Napszállta ezekre nemhogy választ nem ad, de befogadhatatlanságával még a nézőt is elrettenti attól, hogy feltegye magának a megfelelő kérdéseket.

A Napszálltát szeptember 27-től vetítik a magyar mozik, de előtte még a miskolci Cinefesten és az országban több premier előtti vetítésen is meg lehet nézni.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.