Amikor Jocelyn Bell Burnell megkezdte doktori tanulmányait a Cambridge Egyetemen 1965-ben, a fizika tanszéken rajta kívül csak egyetlen női hallgató vett részt a doktori programban.

Mint most elmesélte a Washington Postnak, folyamatosan úgy érezte, hogy az egyetem hibát követett el azzal, hogy felvették, és semmi keresnivalója nem lenne itt. Imposztorszindrómája volt, igaz, ezt a fogalmat akkor még nem ismerte. 

Végül azt a megoldást választotta, hogy iszonyatosan keményen vetette bele magát a munkába. Ennek pedig meglett az eredménye, két évvel tanulmányai megkezdése után, 1967-ben ugyanis felfedezte az első pulzárt. Ezért az eredményét a héten megkapta a fizikában nagy áttörést jelentő felfedezésekért járó díjat, és vele hárommillió dollárt. Ezzel a díjjal tüntették ki korábban például Stephen Hawkingot is.

Első ránézésre nem sok csavar van ebben a történetben: Bell Burnell elért egy nagyon jelentős tudományos eredményt, amiért egy jelentős díjat kapott. Csakhogy Bell Burnell elismerése meglehetősen sokat váratott magára: a felfedezéséért ugyanis a nő doktori témavezetője, Antony Hewish 1974-ben Nobel-díjat kapott. 

Mára Bell Burnell személye lett az egyik legismertebb példa azokra a nőkre, akik jelentős tudományos munkát vittek véghez, de a XX. században mégsem részesülhettek ezért elismerésben. 

Bell Burnell 1943-ban született Észak-Írországban, és saját bevallása szerint fiatalkorától kezdve küzdenie kellett azért, hogy természettudományokkal foglalkozhasson. 12 éves korában már megtapasztalta, hogy alapvető szemlélet volt, hogy a fiúk foglalkoznak tudományokkal, a lányok  pedig a háztartásban hasznosítható dolgokat tanulnak meg. Annyira magától értetődő feltételezés volt ez akkor, hogy ki sem kellett mondani. 

A glasgow-i egyetem egyetlen női fizikahallgatója volt, és mint mondta, jellemzően füttyögés fogadta, ha besétált egy terembe. De hamar megtanulta, hogy nem szabad elpirulnia, mert akkor csak hangosabbak lettek a diáktársai. Az egyetem elvégzése után Cambridge-ben tanult tovább, ahol a szexizmus ugyan nem volt jelen ennyire nyílt formában, de azt folyamatosan érezte, hogy mindenki arra számít, hamar ki fog hullani, ezért nem érdemes bele annyi energiát fektetni. 

1967-ben aztán jött a felfedezés, ami óriási tudományos szenzáció lett: Bell Burnell egy rádióteleszkóp jeleit figyelve felfedezett egy apró, alig észrevehető, és nem megmagyarázható eltérést. Azonnal értesítette témavezetőjét, Antony Hewisht. Az hamar kiderült, hogy nem emberi eredetű jelről van szó, 200 fényévnyi távolságra lehetett tőlük. 

Mivel nem tudták, mit is találtak pontosan, LGM-1-nek nevezték, az Apró zöld emberek (Little Green Men) nyomán. Egy decemberi éjszaka, hajnali háromkor aztán Bell Burnell megértette, hogy mit is látnak: átböngészve a teleszkóp által rögzített rengeteg adatsort, még két hasonló jelet talált, amelyek ugyanonnan érkeztek.

Ekkor világossá vált, hogy egy eddig ismeretlen típusú csillagot találtak meg: egy gyorsan forgó neutroncsillagot, amely erős mágneses térrel rendelkezik. Ezeket nevezték el később pulzároknak. 

Bell Burnell és témavezetője közösen publikált egy tanulmányt a felfedezésről, amely 1968-ban jelent meg, és azonnal nagy nemzetközi figyelem irányult rá. Bell Burnell akkor úgy érezte, hogy a sajtó nem is tudott mit kezdeni egy fiatal tudósnővel, aki egy nagy áttörést jelentő eredményt ért el. Voltak fotósok, akik arra kérték meg, hogy kapcsoljon ki pár gombot a ruháján, míg más újságírók arra voltak kíváncsiak, hogy hány barátja volt már élete során. 

Majd jött a Nobel-díj 1974-ben, amit Hewish kapott meg a pulzárok felfedezésében betöltött meghatározó munkájáért. Mint Bell Burnell nemrég egy interjúban elmondta, nem is számított akkor másra, úgy működött a világ, hogy a professzorok, és nem a diákok kapták az elismerést az eredményekért. Ekkor mindenki úgy gondolt erre, hogy a tudományban vannak a férfiak, akik alatt egy rakás fiatal dolgozik. És ha jönnek az eredmények, akkor az egy szem férfit díjazzák, ha viszont hiba csúszik a kutatásba, akkor is őt kárhoztatják. 

Burnell Bell elmaradt Nobel-díja mára az egyik legismertebb és legtöbbet idézett példája lett annak, hogy hogyan hagyták figyelmen kívül a nők munkáját a XX. század tudományos eredményeiből. De őt személy szerint nem bántja, hogy nem kapott Nobelt. Jelenleg Oxfordban tanít csillagászatot, és mint fogalmazott, ha valaki Nobel-díjat kap, van egy fantasztikus hete, utána viszont nem ad neki már senki semmit, hiszen felért a csúcsra. Ha viszont nem kapsz Nobelt, akkor évente beesik valamilyen díj, ezért többet lehet ünnepségekre járni és sokkal szórakoztatóbb az egész. 

A most odaítélt, hárommillió dolláros pénzdíjról elmondta, hogy mivel kvéker hit szerint él, egyszerű életmódot folytat, nincs szüksége menő autóra és semmiféle értékes tárgyra. Ezért a pénzt ösztöndíjakra szánja, olyan embereknek, akik a tudomány területén alulreprezentált háttérből érkeznek, és fizikát akarnak tanulni. (Washington Post)