"Nem véletlen, hogy 94 óta ő nyert meg minden önkormányzati választást"

- gondolom magamban, ahogy az aluljáróból kibukkanva meglátom a Göncz Árpád köztéri szobrának avatására váró többszáz fős tömeget, ami - mivel a Szóviccek Országában vagyunk - természetesen az Árpád híd hídfőjénél gyülekezik. Tóth József örökös polgármester birodalmában járunk, a XIII. kerületnek is nevezett Balosföldön, ahol még egyszer sem tudott győzni a Mindenható Fidesz. 

A hangtalan megjegyzésemben van némi malicia is, mivel először a szervezettnek tűnő nyugdíjasokat pillantottam meg, de egy fél perc múlva magamban elnézést kérek a tömegtől, a péntek délelőtt tartott eseményre ugyanis több száz olyan ember is eljött, aki láthatóan az egykori köztársasági elnök spontán tisztelője. A munkám miatt aránylag sok szoboravatón jártam életemben, de ennyi nézőre sehonnan sem emlékszem.

Szobrot avatnak, a rendszerváltás utáni első köztársasági elnök első egészalakos köztéri emlékművét, a róla elnevezett metrómegálló kijáratánál, a hídfő Pest felől nézve jobb oldalán.

Az egész esemény olyan, mintha egészen biztosan nem Magyarországon, hanem mondjuk Hollandiában zajlana, csak éppen profi magyar nyelvű szinkronnal: egy település vezetése emlékművet állít egy kedves, jóindulatú liberális politikus-művésznek. 

Tóth polgármester kezdi. Ő egész biztosan nem a magával ragadó szónoklatai miatt uralja 24 éve a helyi politikát, de Göncz még neki is jót tesz, mert önmagához képest egészen érzelmes húrokat penget meg, amikor a 93 évesen meghalt elnök erkölcsi tartásáról és kisugárzásáról, majd a mostani rendszer durvaságáról, cinizmusáról és gátlástalanságáról beszél. 

Húbaszki? Azta!

Utána Gulyás András, a Göncz Alapítvány elnöke mond pár szót, majd szavalat jön és végre leleplezik azt, amiért mindannyian idejöttünk. Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy miután egy ilyen eseményen lerántották a leplet, nem egy elképedt "húbaszki" szakadt ki belőlem spontán, hanem egy csodálkozó-elismerő "azta!".

Erős Apolka, a szobor alkotója ugyanis képes volt egész merészen elrugaszkodni a legújabb kori magyar köztériszobor-hagyománytól és váratlant húzni. A szobor vizuális poénja ráadásul csak fokozatosan tárul fel a szemlélő előtt: ha messziről nézed, egy jellegzetesen szerény testtartással álldogáló, a körvonalait tekintve a lehető leghagyományosabb magyar férfipolitikus-emlékszobrot látsz. 

Aztán, ha megközelíted, fokról-fokra kiderül, hogy ez egy steampunkos stílusú, egy fémhulladéktelepen dolgozó Frakensteinhez illően bronzdarabokból durván összehegesztett, a Bádogembert és a hús-vér Godzilla óriásrobot-ellenfelét, a Mechagodzillát egyszerre felidéző figura. Aki, hiába szeret annyira olvasni, kénytelen igen nehezen lapozgatható kőkönyvek között álldogálni az idők végezetéig.

A szobor stílusa tökéletesen illik mind Göncz Árpádhoz, mind a mű születési évéhez, hiszen manapság Magyarországon simán csak normális embernek lenni is abszolúte forradalmi gesztus.

A harcirobotszerű, brutalista kidolgozás remekül ellenpontozza a szobor szerény, már-már nemecsekes testtartását, amit Göncz Árpád testének szinte papírszerű kilapultsága csak tovább hangsúlyoz. A "Frankenstein robotteremténye"-stílus ráadásul nem öncélú formai bravúrkodás. Az igazi Göncz Árpádban ugyanis éppen az volt a megnyerő kettősség, hogy miközben az ember már idős, jószándékú, aranyosnagypapa-szerű fickónak ismerte meg, tudni lehetett, hogy ez a cuki öregúr milyen kő- vagyis bronzkemény csávó volt és ha kell, tud is lenni, olyan, akit a bosszúálló, véreskezű komcsik sem tudtak megtörni. 

Mindez tökéletesen lejön a szobrot nézve. 

Mármint azoknak, akik ismerték Göncz Árpádot. Akik pedig olyan fiatalok, hogy fogalmuk sincsen, hogy kit ábrázol a szobor, az irtó jól kinéző, liberális értelemben vett bronz C3PO láttán esetleg megkérdezik az anyukájukat vagy apukájukat, hogy ki ez a vicces robotbácsi, és életükben először olyat hallanak a szüleiktől, hogy őszinte lelkesedéssel beszélnek egy politikusról, akit ráadásul "jó fej"-nek is neveznek. És akkor megint Erős Apolka nyert, a nagyközönségről nem is beszélve.

A nagy leleplezés után Bródy János eljátszotta a Búskomor Szabadelvű Magyarok Második Himnuszát, vagyis a Ha én rózsa volnékot, aztán az általában derűs és vicces Göncz szellemében jött a műsor legmulatságosabb része, amennyiben először a megjelent politikusok indultak el koszorúzni.

Természetesen Szanyi "Szanyi Kapitány" Tibor szocialista EP-képviselő és mókamester nyerte a koszorúzásversenyt: letette a koszorúját a szobor lábához, majd felegyenesedett és hirtelen széttárta a két karját, olyan gesztussal, mintha vagy táncolni akarna a bronzkollégával, vagy smackózni vele, vagy azt mutatni neki, hogy "kettesben maradtunk, Árpád", esetleg felidézni Göncz első beiktatásakor bemutatott híres mozdulatát, aztán meghajolt a Liberális Bádogember előtt. 

Hiszékeny Dezső képviselő a demokratikus értelemben vett katonatisztet játszotta el egy kurta, katonás fejbiccentéssel, Varjú László képviselő viszont inkább a hosszú főhajtást kultiválta, míg Tóth polgármester a hossza zakógombolgatásra következő rövid biccentésben hitt. 

Göncz Árpád síron túlról is sugárzó pozitív enegiájának tudtam be, hogy Demszky Gábor időtlen idők után végre az irtó hülyén kinéző hímzett fövege nélkül jelent meg.

A tömegben láttam még Szent-Iványi Istvánt, Majtényi Lászlót, Kéri Lászlót, Gy. Németh Erzsébetet és Ráday Mihályt is, de olyan sokan voltak, hogy egész biztosan ott járt még egy rakás volt és jelenlegi politikus és közéleti figura is. 

A tömegben egy csomóan jól láthatóan igencsak meghatódtak a szobor láttán.

A jelenlegi, az előző és az azt megelőző politikai garnitúrát elnézve egyszerűen nehéz volt betelni azzal az élménnyel, hogy egy rakás embernek bármit is jelenthet egy politikus, nemhogy ilyen sokat. 

Miközben ilyeneken gondolkoztam, egy jókedvű fickó mellé sodródtam, aki éppen azt mondta, hogy

"Én egy budapesti reformkörös voltam és a Szántó Gyuri táján sündörögtem."

Ez olyan jó zárszó volt, hogy szinte erőszakkal leszakítottam magam a rokonszenves robotszoborról és merev, jellegzetesen poszt-SZDSZ-es mozgással elindultam a közelben leparkolt robogóm irányába.

(A rosszul komponált fotók, ahol le van vágva a szereplők lába, az enyémek, a jók Botos Tamás munkái.)