Kik pörgették a klasszikus zenét 2017-ben?
2018 január 11., 22:54
„Egyetlen hangban is az egészről van szó”
A világ legfoglalkoztatottabb zongoristáinak egyike, bár ennek a titulusnak egyáltalán nem örül. Szívügye a kamarazene, de rendszeresen lép fel szólóban is, legközelebb október 15-én a Budapest Music Centerben, ahol Bartókot és Kurtágot játszik. Várjon Dénes beszélt a Kurtággal közös munkáról, a feleségével, Simon Izabellával alapított kamarazenei fesztiválról, a kamara.hu-ról, és arról is, hogy miként készül fel egy-egy koncertre, illetve hogy milyen együtt dolgozni a legendás ECM kiadó igazgatójával, Manfred Eicherrel.
Őrületes mennyiségű koncertet adsz. Hosszú Katinka módszere, hogy a versenyeket is edzésre használja. Nálad is így van?
Fontos a koncertrutin, és szerencsére sok felkérésem van, de a zene nem versenysport. Nem örültem igazán annak a bizonyos januári statisztikának, amelyben a tavalyi év legfoglalkoztatottabb zongoristáinak egyikeként szerepelek. A koncertek mennyiségének semmi jelentősége. Most éppen így alakult az életem, és harcolok is ezzel erősen, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez jó nekem. Ráadásul a statisztika mindig csalóka: az ő adatbázisuk szerint így jött ki az eredmény, pedig tudom, hogy számos kollégám nagyságrendekkel többet játszik, mint én. Nekem évente nagyjából hatvan koncertem van, miközben egyesek jóval száz fölött teljesítenek. De még egyszer mondom, az efféle teljesítménynek önmagában nincs értéke. A legfőbb probléma egyébként én magam vagyok, mert szeretek sok mindent játszani, nemcsak örökösen ugyanazokat a műveket, ez viszont ilyen tempó mellett nagyon nagy kihívást jelent. Most éppen azon a határon vagyok, ahol még többé-kevésbé lehet normális életet élni.
Hogyan gyakorolsz?
Szeretek előre dolgozni. Fontos, hogy minden mű, amit eljátszom, az életem részévé váljon. Ha olyan nehézségű darabot játszom, akkor előfordul, hogy a koncert időpontja előtt egy-másfél évvel elkezdek foglalkozni vele. Ez eleinte még nem intenzív munkát jelent, eljátszom, félreteszem, újra előveszem. Nemrég a bonni Beethovenfesten játszottam a Hammerklavier-szonátát. Nyilvánosan még soha nem adtam elő korábban, és köztudomású, hogy olyan műről van szó, amit nem lehet csak úgy, két hónap alatt megtanulni. Másfél éve játszom, olvasok róla, nézegetem a kottát, elemzem, gondolkozom rajta, egy évvel a koncert előtt volt egy szabadabb időszak, akkor intenzívebben gyakoroltam, aztán eltelt némi idő és újra volt egy valamivel lazább néhány hetem, akkor újra alaposabban dolgoztam rajta. Aztán a koncert előtt két hónappal már a Hammerklavier volt a központban.
Egy magamfajta zenehallgató számára a Hammerklavier afféle rettegett monstrumnak tűnik. Belülről is ilyen?
Annyira inspiratív mű, olyan fantasztikus élményt jelent a nehézségeivel együtt, hogy a betanulás folyamata során megszelídül. Ami valóban rettegett monstrum, belülről is, az Beethoven Nagy fúgájának négykezes verziója. Utolsó műveinek egyikéről van szó, eredetileg az op. 130-as B-dúr vonósnégyes zárótételeként képzelte el Beethoven, de akkorára nőtt és olyan mérhetetlenül bonyolult lett, hogy barátai javaslatára végül külön opus-szám alatt adta közre, és csinált belőle egy négykezes verziót is. Bonnban játszottuk először feleségemmel, Simon Izabellával, aztán lemezen is rögzítettük. A felkérés a koncert előtt fél évvel érkezett, de képtelenek voltunk ellenállni a lehetőségnek. Pedig nagyon be voltunk táblázva akkoriban, és a művel csak az utolsó pillanatban tudtunk elkezdeni komolyan foglalkozni. A nehézségek egyrészt magában a zenei anyagban rejlenek – itt Beethoven már tényleg egy egészen más régióban jár –, másrészt a zongoraletét is borzasztó kényelmetlen. A négykezes kényes műfaj, mert a zongora billentyűzetét úgy találták ki, hogy egyetlen ember tud rajta kényelmesen játszani, két ember számára már szűkös a hely. Sokat négykezesezünk, úgyhogy többnyire minden nagyon természetesen működik köztünk, a Nagy fúgában azonban olyan közlekedési dugók alakultak ki a kezeink között, olykor annyira kicsavarodott kézzel kell játszani, ami teljesen egyedülálló a repertoárban. Azt mondhatom, hogy bizonyos helyek soha nem válnak biztonságossá. Akármennyit játsszuk, a rizikó megmarad. Mint egy veszélyes útszakasz: akárhányszor megy rajta végig az ember, azért csak veszélyes marad. De ez is a mű része. A Nagy fúga tényleg egy csodálatos szörnyszülött. Stravinsky azt mondta, hogy mindig kortárs zene marad, és igaza van.
Nem túl gyakran hallható Bartók-műveket és Kurtágot játszol a CAFe Budapest keretében megtartott koncerteden. Hogyan állítottad össze a műsort?
A felkérés eleve egy Bartók-Kurtág programra szólt, és megpróbáltam szimmetrikusan felépíteni a két félidőt. Mindkét rész egy ifjúkori Bartók-elégiával indul. Számomra nagyon fontos a fiatal Bartók a maga posztromantikus-expresszionista zenei nyelvével, amelyben erősen érződik Wagner Trisztánjának a hatása. A második elégia olyan, mint egy lejegyzett improvizáció, óriási szabadságot ad az előadónak. És miközben a hallgatónak az lehet az érzése, hogy a mű keresi az útját, az is érződik, hogy a fiatal Bartók is keresi a zeneszerzői útját. Az elégia után mindkét félidőben Kurtág Játékok című sorozatából szólal meg válogatás, aztán népzenei ihletésű Bartók-művek következnek. A Kurtág-darabok előadása számomra különösen fontos most. Tíz évig tanultam kamarazenét Kurtágtól, de hosszú évek óta nem találkoztunk. Most a koncert kapcsán jártam nála a BMC-ben, és végig vettük a műsort. Hihetetlen élmény volt újra együtt dolgozni vele, pontosabban velük, hiszen Márta, a felesége elválaszthatatlan tőle, nemcsak emberileg, hanem zeneileg is.
Hogyan kell elképzelni, amikor egy hozzád hasonló, befutott zongoraművész találkozik újra Kurtágékkal?
Az ő szemükben semmi jelentősége, hogy az ember hol tart a pályáján. Egyetlen dolog számít, ami éppen ott, éppen akkor a hangszeren megszólal. Gyerekkoromtól ismerem őket, tizenöt éves voltam, amikor először tanultam tőlük. Kurtág jelenlétében most is diáknak érzem magam: próbálom a legtöbbet kihozni magamból, és a lehető legtöbbet profitálni ebből a helyzetből. Az embernek ritkán adódik alkalma arra, hogy egy ilyen jelentős zeneszerzővel dolgozhasson együtt. Ami a konkrét munkát illeti: nincs mellébeszélés, megérkezem, leülök a hangszerhez és játszom, megyünk végig a darabokon.
Kurtág híres arról, hogy amikor tanít, egy-egy ütemmel, vagy akár egy-egy hanggal hosszú ideig foglalkozik, s ilyen módon teljes művek vagy tételek áttekintésére nem marad idő, neked azonban a végén az egészet el kell játszanod. Nincs rád bénító hatással ez a hozzáállás?
Kurtágnál egyetlen hangban is az egészről van szó. Sőt, ha az ember hosszú évekig tanul tőle, akkor világossá válik, hogy abban a bizonyos hangban sokkal több is benne rejlik. Egyetlen hangból összefüggések olyan láncolata bomlik ki, ami fontos felismerésekhez vezet az adott zeneszerző egész életművével kapcsolatban. Vagyis lehet, hogy valaki egy adott darabnak csak két hangján dolgozik Kurtággal, de a közös munka során kapott élményanyag a teljes mű előadásában segít. Ami pedig az esetleges bénító hatást illeti: nálam ez soha nem jelentkezett, miközben persze tudom, hogy vannak, akiknek nehezére esik az ilyen jellegű munka. Diákkoromban gyakran előfordult, hogy nagyon-nagyon összementünk egy-egy kamarazene órán, olykor volt, aki sírva fakadt, mert nem tudott megcsinálni valamit, amit Kurtág kért. És persze olykor erős kritikát fogalmazott meg, de ebben soha semmi személyesség nem volt, a megjegyzései kizárólag a zenéről szóltak. Kurtág mindig is hihetetlen nagy szeretettel dolgozott, neki elég volt, ha egyetlen vékonyka szálat meglátott, amibe bele lehetett kapaszkodni. Ha azt látta, hogy a határainkat feszegetve próbáljuk megcsinálni, amit kért, akkor a dolog rendben volt. És sokat segített, hogy ő maga mutatott példát azzal, hogy minden egyes hangért az utolsó csepp vérét is odaadta. A kivagyiságot, a felületességet az érdektelenséget gyűlölte és nem tolerálta. Ha valami túl egyszerűen ment, akkor akadályokat állított fel. Számára nem létezett könnyű út. Mindig az az érzésem, hogy a jelenlétükben olyan mélységek mozdulnak meg bennem, amelyekről nem is tudtam. Azt hiszem, ez elsősorban a figyelmüknek köszönhető. Úgy hallgatnak, hogy már önmagában attól jobban zongorázom.
Nem minden zongoristáról mondható el, hogy fontos szerepet játszik az életében a kamarazene. Neked mikor csípődött be, hogy másokkal zenélni jó?
Mindig is természetes volt számomra, azt hiszem, a habitusomból is adódik, hogy szívesen játszom másokkal. De fontos szerepe van ebben a Zeneakadémiának is, ahol egészen káprázatos kamarazenei képzésben részesültünk. Hosszú éveken át minden szombaton reggel nyolcra mentem a 23-as terembe Kurtág kamarazeneórájára, aztán hazaszaladtam ebédelni, délután pedig mentem vissza Rados Ferenchez. De tanultam Devich Sándornál is, aztán Schiff András meghívására többször is jártam Végh Sándor kamarazenei szemináriumán az angliai Prussia Cove-ban, ahol nemcsak tőle tanultam rengeteget, hanem Végh Sándor mesterkurzusait is látogattam. Hiába nyertem meg huszonhárom évesen a svájci Anda Géza Versenyt, és kaptam ennek révén rengeteg gyönyörű szólófelkérést, a kamarázás annyira meghatározóvá vált az életemben, hogy egészen az utóbbi évekig több kamarazenét játszottam, mint szólót. Az elmúlt négy-öt évben kialakult egy nagyon jó egyensúly, most nagyjából ugyanannyi szóló fellépésem van, mint kamarazenei. Amikor az embernek megadatik, hogy olyan partnerekkel zenélhet, mint Perényi Miklós, Steven Isserlis, Jörg Widman vagy Leonidas Kavakos (és a sort hosszan folytathatnám), akkor képtelenség ellenállni a csábításnak.
2015 óta minden novemberben megrendezitek a kamara.hu nevű fesztiválotokat a Zeneakadémián. Honnan jött az ötlet, hogy fesztivált alapítsatok?
Évtizedek óta vonzanak bennünket a tematikus koncertsorozatok. Közel húsz évig jártunk Schiff András és Heinz Holliger fesztiváljára a svájci Ittingenbe, ahol mindig valamilyen rendkívül izgalmas téma köré csoportosították a műveket. Ez adta az inspriációt, ezt szerettük volna valamilyen módon hazahozni. A legendás koncertszervező, Strém Kálmán, aki Schiff koncertjeit is rendezte itthon, többször is járt Ittingenben, és vele indítottuk el az első tematikus sorozatunkat a Zeneakadémián, még 2005-ben. Az még nem fesztivál volt, hanem egy négy hangversenyből álló sorozat, amelynek címét – A tegnap világa – Stefan Zweig memoárjától kölcsönöztük. A 19–20. század fordulójának zenéjét és kulturális világát mutattuk be koncertekkel és zenetörténeti előadásokkal. Az első esten még ott volt Kálmán, a másodikra azonban már nem tudott eljönni, mert váratlanul meghalt. Óriási veszteség volt a halála nemcsak számunkra, hanem az egész magyarországi koncertélet számára. Néhány év szünet után aztán az eredeti koncepciótól némiképp eltérve zeneszerző-évfordulókhoz kapcsolódtunk az Erdődy Orsolya által vezetett Klassz Iroda jóvoltából: itt egy-egy életmű köré építettük fel rövidebb-hosszabb fesztiválok műsorát. A kamara.hu végül 2015-ben született meg, mi vagyunk a művészeti vezetők, de a fesztivál rendezője a Zeneakadémia. November harmadik hetében tartjuk csütörtöktől vasárnapig, és az eredeti koncepciónak megfelelően mindig egy fontos könyvtől kölcsönözzük az adott év fesztiváljának címét. Idén Hermann Hesse regénye, az Üveggyöngyjáték határozza meg a műsorok tematikáját. Az asszociációk persze nagyon szabadok. Lesz olyan koncert, amelyen mesterek és tanítványok műveit játsszuk, Haydnt és Beethovent, Bartókot és Veress Sándort, hiszen ez a téma központi szerepet játszik a regényben. Aztán több olyan mű is meg fog szólalni, amely valamilyen módon kötődik Svájchoz, ahol Hesse a regényt írta, és így tovább.
Mennyire fontos számotokra, hogy a meghívott zenészeket személyesen is ismerjétek?
Fontos, hogy egy hullámhosszon legyünk, ez a kamarazenéhez nélkülözhetetlen, a fellépők jó része közeli barátunk. A kamara.hu úgy működik, mint egy nagyobb család: vannak, akik visszatérnek, mások most kerülnek be. Bizonyos fesztiválokra a zenészek miatt megy a közönség, és szinte mindegy is, hogy mi a műsor. A kamara.hu esetében a rangos muzsikusok jelenlététől függetlenül a zene, a fesztivál tematikája és az adott téma üzenete a legfontosabb. Az adott regényből kiindulva próbálunk nyitni a társművészetek felé, idén például Enyedi Ildikóval is lesz egy zenés beszélgetés, de meghívunk írókat is, a nagytermi koncerten pedig, amikor a Svájcba emigrált Veress Sándor művét, az Hommage à Paul Klee-t fogjuk játszani, kivetítünk kapcsolódó Klee-festményeket. Azt szeretnénk, ha fesztivál inspirálná a közönséget: nem a puszta szórakoztatás a célunk, hanem az, hogy kérdéseket vessünk fel, gondolkodásra sarkalljuk a hallgatókat.
Augusztusban jelent meg a második ECM-szólólemezed De la nuit címen. Schumann, Ravel és Bartók éjszaka-zenéi szerepelnek az albumon. Mesélnél az ECM alapítójával, Manfred Eicherrel közös munkáról?
Manfred Eicher egészen megdöbbentő jelenség, különösen ma, amikor hihetetlen mértékben tolódik minden az olcsó megoldások felé. Lenyűgöző, hogy van valaki, aki egyetlen centit nem hajlandó eltávolodni attól, amiben hisz, hogy van valaki, aki semmit nem enged a minőségből. Az ECM lemezei esetében mindent ő talál ki: a borítón szereplő képet, a műsorfüzet illusztrációit, az albumok címét. Napokig gondolkozott például azon, hogy mi volna az ideális cím a lemezem számára, hogy De la nuit legyen, és ne Nachtmusik, vagy Music of the night vagy valami hasonló. A luganói rádió stúdiójában vettük fel mindkét lemezemet (és még néhány továbbit is, amin csak közreműködöm), minden alkalommal ott van személyesen, maga felügyeli a hangbeállást, ha kell ő maga rakja odébb tíz centivel a zongorát, hogy jobban szóljon a felvétel, és pontosan tudja zenei rendezőként, hogy mikor kell egy felvételi folyamat során leállni, hányszor kell újra rögzíteni valamit. Ahogy azt is pontosan tudja, hogy miként épüljön fel és milyen hosszú legyen egy adott lemez, hogy az végül több legyen, mint a rajta szereplő számok összessége.
Az interjút Fazekas Gergely készítette.