Meddig kell figyelni egy neonáci tömeggyilkosra?

Véletlenül alakult így, de szinte egy időben jön ki két film Norvégia közelmúltjának legsúlyosabb tragédiájáról: az Oslóban és Utøya szigetén elkövetett tömeggyilkosságról.  2011. július 22-én Anders Behring Breivik hosszas tervezgetés után felrobbantott egy teherautót a norvég főváros kormányzati negyedében, majd a körülbelül 40 kilométerre fekvő szigetre hajtott, ahol a kormányzó Munkáspárt ifjúsági tagozatának diákjai táboroztak éppen. Breivik szabályosan levadászta őket, összesen 69 emberrel végzett, sokan megsebesültek. A merénylő több mint egy órán át üldözhette az előle bujkálókat, mert a rendőrség lassan ért a helyszínre, és sokáig helikopter sem állt rendelkezésükre. Breivik az oslói robbantás áldozataival együtt összesen 77 ember halálát okozta, és 42-t megsebesített. 2012. augusztus 24-én a Norvégiában kiszabható leghosszabb büntetésre, 21 év börtönre ítélték, amelyet elkülönítve kell letöltenie, és ami meghosszabbítható, ha a bíróság szerint továbbra is veszélyt jelent a társadalomra.

Breivik 2012. augusztus 24-én az oslói központi bíróságon.

A hét évvel ezelőtti események nem csak Norvégiát, de egész Európát megrázták. Az, hogy egy magányos elkövető ilyen csapást tudott mérni az országra, rengeteg kérdést vetett fel. Többek közt azt, hogy milyen hibákat követett el az ország vezetése és rendvédelmi szervei, illetve hogy egészen addig talán nem vették elég komolyan azt a fenyegetést, amit a radikális szélsőjobb jelent. Október 10-től látható a legtöbb európai moziban és a Netflixen a brit Paul Greengrass filmje, a 22 July, szeptember óta pedig Magyarországon is vetítik Erik Poppe alkotását ugyanabban a témában, Utøya, július 22. (Utøya 22. juli) címmel. A két film egészen más megközelítésben tálalja a történteket. A kétféle megjelenítés remekül mutat rá a tragédia óta újra és újra felmerülő, megoldatlan kérdésre, azaz, hogy mennyire kell teret adni egy neonáci gyilkos szereplési vágyának, érdemes-e szóba állni vele, meg kell-e hallgatni, és van-e annak értelme, ha megpróbáljuk megérteni a szándékait. Mindkét rendező azt vallja, hogy Breivik annyit sem ér, mint a körmük alatti piszok, úgyhogy Poppe úgy döntött, meg sem jeleníti a filmjében, csak afféle távol fenyegetésként, ugyanakkor Greengrass alkotásának ő az egyik főszereplője.

Greengrass az egyik túlélő, Viljar Hanssen történetét meséli el. A merénylet idején 18 éves fiú egy a fővárostól több mint 2000 km-re fekvő, apró településről érkezett öccsével együtt a táborba. Amikor Breivik megtámadta a tábort, Hanssen néhány tásával a tenger felé menekült, egy meredek sziklafalhoz lapulva próbáltak elbújni. Breivik, aki magát rendőrnek álcázva jutott be a táborba, rájuk talált, és tüzet nyitott a tengerparton menekülő tinédzserekre. Hanssent öt lövés érte, de túlélte. Ugyanakkor sebesülései következtében a teste - ahogy a tárgyaláson fogalmazott - teljesen összetört. Golyó érte a jobb vállát, karját, bal kezét, és a fejét, ahonnan a felrobbant lövedék darabjainak egy részét sosem sikerült eltávolítani. Jobb szemét is elveszítette, rehabilitációja évekig tartott.

A film nem sokkal a támadás előtt, a készülődő Breivikkel nyit, és egészen a végéig, a tárgyalásig legalább akkora hangsúlyt fektet a támadóra, mint áldozatára. Ez a megközelítés a legkevésbé sem jelenti azt, hogy felmenteni akarná Breiviket, még csak az sem mondható, hogy meg akarná érteni. A brit rendező inkább arra próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy a demokrácia igenis rászorul, hogy megvédjék, ugyanakkor bármit is szeretne elhitetni a tömeggyilkos, az, amit tett, nem egy széleskörű neonáci összeesküvés terméke, és Breivik nem egy mozgalom hősies katonája, akire képzelt harcostársai büszkén tekintenek, hanem egy szerencsétlen idióta, aki képtelen volt feldolgozni a nehézségeket, amelyek osztályrészül jutottak neki.

Poppe egészen más eszközt választott. Az ő szereplői, a főszereplő is kitalált személyek, amit azzal magyaráz, nem akarta, hogy a túlélőknek, illetve az áldozatok hozzátartozóinak végig kelljen nézniük, ahogy talán az ő szerettüket öli meg a merénylő. A film 72 perces, épp olyan hosszú, mint amennyi ideig Breivik ámokfutása tartott. Öt nap alatt vették fel, és olyan, mintha egyetlen, vágás nélküli snitt lenne az egész, ami a főszereplő, Kaja szemszögéből mutatja a történéseket. Bár Kaja kitalált személy, mindaz, ami vele történik, egy valós résztvevő tanúvallomásán alapul. Poppe filmjét a Berlini Filmfesztiválon felállva tapsolták, és a túlélők közül is sokan azt mondták, helyeslik, hogy fiktív szereplőkkel, az ő élményeikre alapozva forgott a film, és nem egyetlen túlélő szempontjából ábrázolta az eseményeket.

Greengrass, aki olyan, szintén valós eseményeken alapuló filmeket rendezett korábban, mint a Phillips kapitány vagy a United 93, Åsne Seierstad En Av Oss (Egy közülünk) című könyve alapján dolgozott. A kötetben az írónő Breivik életére koncentrál, de számos túlélő és áldozat családtagjaival is interjúzott. Ebből fakadóan kevésbé meglepő, hogy a 22 July-ban nagyobb szerepet kapott a merénylő, de a rendező hangsúlyozta, nem akart reklámot csinálni neki. Anders Behring Breiviket  olyan embernek mutatja be, akire soha nem figyelt senki, és aki tele van sértettséggel és gyűlölettel. Az, hogy saját maga döntött úgy, hogy bíróság elé akar állni, és nem akar beszámíthatatlanságra hivatkozni, jól jelzi, hogy bármire hajlandó volt a figyelemért. A támadás reggelén körbeküldte ismerőseinek fő művét, melyben nézeteit fejtette ki, és amit ő maga a Breivik-manifesztónak nevezett. A film szerint imádta viszontlátni magát a tévében és a lapokban, és egyetlen percig sem mutatott megbánást. Egyre csak azt ismételgette, a bevándorlás, a muszlimok tönkreteszik Norvégiát és Európát, és ezt a folyamatot már csak erőszakkal és a hatalom erőszakos átvételével lehet megállítani.

Breivik jelenleg is börtönbüntetését tölti, legutóbb akkor került a hírekbe, amikor nevet változtatott: a leggyakoribb norvég vezetéknevet, a Hansent vette fel, ami mellé a már szinte egyáltalán nem használt keresztnevet, a Fjotolfot választotta. Utóbbi annyiban érdekes, hogy azért kerülik a norvég szülők, mert az első fele azt jelenti, idióta, és nyilván kevesen szeretnék, ha gyereküknek ilyen könnyen csúfolható neve lenne. Korábban azzal keltett felháborodást, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, mert úgy érezte, embertelen és lealacsonyító körülmények között tartják fogva. (Például mert nem internetezhet. Arról, hogy milyenek a börtönállapotok Norvégiában, itt lehet megtekinteni egy nagyszerű videót.) Kérelmét a bíróság elutasította.

Norvégiában van a legrégibb hagyománya a katasztrófa-pszichiátriának, az utøyai események után is többfordulós felmérést végeztek az áldozatok és a túlélők és családtagjaik körében. Ennek eredményeiből tanulmány készült, melyet a tömeggyilkosság évfordulóján adtak közre egy svéd pszichológiai szaklapban. Az áldozatok szüleinek fele azt mondta, hogy a veszteséget követő, másfél-három évben részben vagy teljesen kiestek a munkából, és sokkal visszahúzódóbb életet éltek. A felmérés szerint a szülők többségénél a poszttraumatikus stressz lassan, de csökkent, és a gyászfolyamat a támadás után 1,5- 3,5 év alatt lezajlott. Ugyanakkor sokan csak úgy voltak képesek feldolgozni a veszteséget - nemcsak azok, akiknek meghalt valakijük, hanem a túlélők közül is sokan -, hogy elköltöztek korábbi lakhelyükről.

Kapcsolódó
Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.