Még mindig sugárzik a tej Ukrajna északnyugati részén Csernobiltól kétszáz kilométerre
2018 június 09., 21:31
Elegük lett abból, hogy bombák hullanak a fejükre, inkább elköltöztek Csernobilba
Meleg nyári este van, Marina Kovalenko pedig a hátsókertben focizik a két, tinédzser korú lányával. Idilli kép, Irina és Olena azon a nevetnek, ahogy a család kutyája a labdával ügyetlenkedik.
A kerítésük mögött azonban minden csendes és nyugodt.
A házak, a boltok, sőt a könyvtár is üresen áll abban az észak-ukrajnai kis faluban, ahol a család él. Vannak ugyan szomszédaik, de mind nagyon öregek, a 70-es vagy a 80-as éveikben járnak. A környéken nem sokmindent találni, Marináék négy éve mégis felpakolták mindenüket és keresztülutazták fél Ukrajnát, csak hogy itt élhessenek,
alig harminc kilométerre a még mindig sugárszennyezett csernobili lezárt zónától.
Az 1986-os csernobili atomkatasztrófáról mindenki hallott már. Április 26-án az erőmű egy biztonsági kísérletbe kezdett, amely tüzet okozott, a felszálló füstfelhő pedig 10 napon keresztül okádta a légkörbe a radioaktív port. A radioaktív felhő a rákövetkező időszakban elérte Európa más részeit is.
116 ezer embert evakuáltak azon nyomban Csernobil közeléből, egy 30 kilométer sugarú körből. Ezt a zónát később kiterjesztették, a rákövetkező hónapokban pedig még 234 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát.
Sokaknak csupán pár órája volt arra, hogy összepakoljanak, másoknak azt mondták, csak ideiglenesen kell maguk mögött hagyniuk az otthonukat, de aztán soha nem térhettek vissza. Az atomerőműhöz közeli települések szellemvárosokká váltak.
A kitelepítettek nagy része farmer volt, akiket aztán panelházak tömegeiben helyeztek el. A zónában élni ma illegális, mégis van vagy 150 ember, akik mégis ott rendezkedtek be. Főleg idősek, akik a felmenőik földjét művelik.
Illetve, most már ott vannak a zóna határán az újonnan érkezők is, akik egy sokkal közvetlenebb fenyegetés elől menekültek a sugárszennyezett föld közelébe.
A BBC cikket írt róluk.
Elegük lett abból, hogy bombák hullanak a fejükre
Marina házára igencsak ráférne a javítás. A padló rohad, a radiátorok töröttek - ez komoly gond lehet egy olyan helyen, ahol akár mínusz 20 fok is lehet télen. Budi csak az udvaron van, az egyetlen kút pedig szennyezett, így a vizet minden esetben fel kell forralniuk. Gáz és térerő ugyanakkor van, így internetelérés is.
A környéken 3500 dollárba kerül egy jó állapotban lévő ház, ez alig egymillió forint. Más házak alig párszáz dollárért kelnek el. Marináéknak viszont ennyi pénzük sem volt, ők vállalták egy idős, demenciában szenvedő ember ápolását, aki a halála után rájuk hagyta a házat. Ez két éve történt.
Azóta a kertet benépesítették nyulakkal, kecskékkel és tyúkokkal. A háztáji fontos megélhetési forrásuk, az állami segély mellett az egyetlen. Ha a gyerekek nem iskolában vannak, akkor ők is segítenek a gyümölcstermesztésben, állattenyésztésben.
Oké, de egyáltalán mit keresnek a senki földjén, egy atomkatasztrófa helyszínétől néhány kilométerre egy halott városban?
Nos, Kelet-Ukrajnából menekültek el.
Marina és a lányai a Donbass-régióban éltek egy kis településen. Ez Ukrajnának az a része, ahol de facto háború zajlik az oroszbarát szeparatisták és az ukrán hadsereg között. Ez a háború 2014-en kezdődött, azóta közel 10 ezer ember halhatott bele, kétmillió embernek pedig új otthont kellett keresnie a harcok miatt.
A szeparatisták előretörésével Marináék egyszer csak azt vették észre, hogy bombák hullanak az égből.
Nem baj, igyekeztek hozzászokni, a lányok továbbra is iskolába jártak, megpróbáltak normális életet élni. Ez azonban sehogy sem ment, ha reggel abbamaradt az ágyútűz, akkor délben újrakezdődött, az éjszakák többségét pedig a pincében kellett tölteniük.
Marina akkor döntött úgy, hogy ez nem mehet így tovább, amikor a lányai az iskolából hazafelé tartva keresztűzbe kerültek, és csak úgy menekültek meg, hogy a helyi boltos lehúzta őket az utcáról a pincéjébe. Ekkor a nő azt mondta, elmennek.
Nem egyedül döntött így, legalább tíz másik család követte őket Kelet-Ukrajnából a csernobili zónához.
Hogy miért oda? Többen is azt a helyet javasolták nekik. Vagy egyszerűen csak megguglizták, hol a legolcsóbb élni Ukrajnában. A kereső pedig válaszolt: Csernobilban.
Olyan, mintha Alaszkában élne az ember
Az ukrán hatóságok rendszeresen mérik a sugárzást, nem csak a lezárt zónában, hanem azon kívül is. Figyelik az állatokat, a fákat, a növényeket Csernobil mellett. Ennek köszönhetően vették észre például azt, hogy a zónán kívül élő tehenek radioaktív tejet adnak. A sugárzó anyag a megevett füvön keresztül kerül a szervezetükbe. Ez a sugárzó anyag, amely megtalálható a fűben és a tehenek tejében, az emberekre is veszélyes.
Dr. Valery Kaszparov, az ukrán mezőgazdasági radiológiával foglalkozó intézet vezetője szerint azonban ezek a veszélyek csak néhány konkrét területre vonatkoznak. Az atmoszférában már nincsenek radioaktív részecskék, csupán a szennyezett földterületek talajában. Az egykori atomerőmű közelében magas a szennyezettség, Marináék lakóhelyén azonban alacsony, így ott nem veszélyes kertben termelt zöldséget enni, vagy épp kecsketejet inni. Igaz, Kaszparov azt is hozzátette, hogy a vadon termett élelmiszerek - például gombák - radioaktivitását még vizsgálják.
Marina erra azt mondta átgondolta a sugárzás veszélyeit, és arra jutott, hogy ők egy sokkal közvetlenebb fenyegetés elől menekülnek: a háború elől.
“A sugárzás talán lassan megöl minket, de nem lő le, és nem bombáz le” - mondta.
Ugyanezt mondta Vadim Minzuik is: “azután, amit a háborúban láttam, a sugárzás semmi, csoda, hogy túléltük”.
Vadim üzletember, valaha gyárai és raktárai voltak a kelet-ukrajnai régióban. Ezek azonban egyszerűen eltűntek a harcokban, ma a legtöbb már romokban hever. Nem csoda, éppen a frontvonalon álltak, Vadim szerint sokszor a kertje végében állomásoztak a hadseregek. Aztán megszaporodtak az ellenőrzések, neki pedig naponta kellett az igazolványait mutogatnia a városában állomásozó katonáknak. Még egy gyilkosságnak is a szemtanúja volt, amikor a lázadók a szeme láttára lőttek agyon egy autóból kihúzott embert.
Először a gyerekeket menekítették ki, aztán ők is elindultak a feleségével. Hónapokig a megtakarításaikból éltek, közben azon tanakodtak, hol telepedjenek le.
Aztán Vadim egyik rokona adott egy tippet: menjenek Csernobil mellé, ott remek ingatlanokat lehet venni.
Vadim elment, és beleszeretett a helybe. Megvásárolt egy elhagyatott silót közvetlenül a lezárt zóna határán. Olcsó volt, és Kijevtől sincs annyira távol (mindössze 115 kilométer), hogy ne lehessen üzletet csinálni. A raktár mellett vett még három lakóházat is, majd megalapította a fémmegmunkálással foglalkozó cégét.
“Az én stratégiám az, hogy a szemétből állítok elő terméket” - magyarázta. Az első év nem volt könnyű, de az utána jövő kettőben már jobban ment a bolt. Még hét alkalmazottat is felvett, szintén a donbassi régióból, szállást is felajánlva nekik. “Én vagyok itt a legnagyobb adófizető. Végülis ukrán vagyok, és segíteni akarom a hazámat” - mondta.
A vállalkozó minden nap kisétál a kutyájával a kerítéshez, a lezárt zóna határához. Ez a kedvenc helye, ahol élvezi az erdő csendjét, vagy a madarakat hallgatja.
“Ez olyan, mintha Finnország északi részén élnél, vagy Alaszkában. Ennek a területnek a legkisebb a népsűrűsége Ukrajnában - két ember négyzetkilométerenként” - mondta.
A sugárzásra is gondol néha - még egy Geiger-Müller számlálót is vett, hogy mérni tudja -, de nem aggódik, biztos benne, hogy a terület biztonságos. És békés, amire a háború után nagy szüksége volt.
Marina és Vadim családjai és arról beszéltek, hogy szeretnek hosszú sétákat tenni a közeli erdőkben. Az élet talán egyszerű, de nem szeretnének nagyobb városba költözni, még ha az több barátot és lehetőséget is jelentene. Azt mondják, nekik nyugalomra van szükségük. “Engem csak az érdekel, hogy itt nincs ágyútűz a gyerekeim feje fölött. Jól alszunk, és nem kell bujkálnunk” - mondta Marina.
Vadim szerint a felesége néha azt mondja, a lezárt zóna egyes részei nagyon hasonlítanak a háború sújtotta otthonukra. De van egy jelentős különbség: a csernobili zóna határán élve lehet jövőjük.
“Most, hogy itt élünk, a dolgok elkezdtek jóra fordulni” - mondta.
A cikket a BBC vonatkozó cikke alapján írtam.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.