„Nem kérünk segítséget, mert addig nincs bajom, amíg nem kértem segítséget”
2017 május 30., 17:44
Az ország, ahol padon ülő nagymamákkal beszélgetve küzdenek sikerrel a depresszió ellen
12 évvel ezelőtt indult el az a program Zimbabwében, amelyet akkor a szükség hívott életre, mára viszont világszerte utánzott sikertörténet lett. A zimbabwei projektben most már több mint 400 nagymama vesz részt, akik vállalták, hogy egy rövid képzés után szívesen beszélgetnek helyiekkel az őket bántó lelki problémákról.
Az ötlet Dixon Chibanda pszichiátertől származik. 2006-ban a helyi ellátórendszerben tapasztalt erőforráshiány után érezte úgy, hogy új megközelítésre van szükség. Ebből nőtt ki a Barátság Pad elnevezésű kezdeményezés: az ebben részt vevő nők a képzés során az úgynevezett alacsony intenzitású intervenciók eszköztárát sajátítják el. Ezek olyan terápiás eszközök, melyeket nemcsak képzett pszichológusok és pszichiáterek, de egy rövid képzés után akár ápolók és szociális munkások is alkalmazhatnak, és melyek terjedését évek óta erőteljesen szorgalmazza az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is.
Zimbabwében a program elindításakor gyakorlatilag alig létezett ellátórendszer, amely a mentális problémákkal küzdőknek segíthetett volna: egy 2014-es WHO-s adat szerint a 16 milliós országban mindössze 12 pszichiáter dolgozott. Ez amúgy nem kirívó adat a világátlagot nézve: a WHO adatai szerint 2014-ben a világ lakosságának 45 százaléka olyan országban élt, ahol százezer lakosra kevesebb mint egy pszichiáter jutott. Csak a fejlett, nyugati országokban terjedtek el nagyobb arányban a mentális egészség kezeléséhez értő szakemberek, de visszatérő vélemények szerint még ezekben az országokban is komoly kapacitáshiány van.
Ehhez képest szintén a WHO adataiból tudni, hogy világszerte legkevesebb 300 millió ember szenved depressziótól, és mára a depresszió lett a munkaképesség-csökkenés legfőbb okozója a világban, miközben évi 800 ezer öngyilkosságért felelős.
Ezek az öngyilkosságok, illetve a depresszió okozta kiégések és megrekedések gyakori problémák a fejlett országokban is, és általános tapasztalat, hogy nehezen tud lépést tartani a terjedésükkel az ellátórendszer. Nem véletlen, hogy a zimbabwei példa ekkora érdeklődést váltott ki a világ szakemberei között: egy ideje ugyanis már tartja magát a meggyőződés, hogy éppen az ilyen alacsony intenzitású, könnyen és sokak által alkalmazható beavatkozásokkal lehetne érdemben javítani a járványszerű depresszióval küzdő társadalmak helyzetén. Az ilyen módszerek terjedése ráadásul segítséget jelenthetne a túlterhelt klinikai ellátórendszernek, hiszen így oda már csak a súlyosabb esetek kerülnének be. (Ezekről a kérdésekről korábban részletesen is írtunk a magyar ellátórendszerről szóló cikkünkben.)
Nem is akart pszichiáter lenni
Dixon Chibandát a projekt kitalálásakor persze nem a globális pszichiátriai rendszerek reformja motiválta: egyike volt annak a 12 pszichiáternek, aki az országban praktizált, és saját betegein is látta, mekkora károkat tud okozni, hogy sokak számára nincs elérhető ellátás az országban.
Mint most a BBC-nek elmesélte, mindig is orvos akart lenni, de sokáig nem foglalkoztatta a pszichiátria, inkább a bőrgyógyászat és a gyerekgyógyászat vonzotta. Az orvosi egyetemet Csehországban végezte, és ekkor történt, hogy egyik csoporttársa öngyilkos lett. Mint utólag kiderült, a fiatal férfi súlyos depresszióval küzdött, de ezt csoporttársai sem vették észre. Ezután fordult a pszichiátria felé, hazatérve pedig a 2005-ös kormányzati fellépés jelentett pályáján fordulópontot, amikor a kormány teljes szegénynegyedeket romboltatott le, több mint 700 ezer embert téve hajléktalanná. Ezután szembesült azzal, hogy milyen sokan küzdenek kezeletlen mentális betegségekkel a társadalomban.
Ebben az időszakban lett öngyilkos egy egykori páciense is, aki nem tudott otthonához közel segítséget találni. Hiába ismerte fel a problémák súlyosságát, Chibanda akárhova fordult, sehol nem talált megszerezhető erőforrást: az egészségügyért felelős kormányszervek nem tudtak több pénzt felszabadítani, a kórházi nővéreket lekötötte a HIV-vel és egyéb járványokkal való küzdelem, a klinikák pedig mind tele voltak. Végül aztán akadt egy klinika, ahol nem küldték el üres kézzel: felkínáltak neki tizennégy idős nőt, hogy velük kezdjen valamit, ha tud.
Ebből a helyzetből született meg a Barátság Pad ötlete. Mint Chibanda fogalmazott most a BBC-nek, mostanában szokták zseninek nevezni, de egyszerűen az volt a helyzet, hogy nem volt más eszköze. Eleinte ő maga is szkeptikus volt, hogy milyen eredményt lehet elérni tizennégy nagymamával, akik a helyi közösségen belül önkénteskedtek, és így kerültek a kórházhoz. Semmiféle tapasztalatuk nem volt a mentális terápiák terén, ráadásul iskolába is alig jártak.
Kollégái is csak megmosolyogták az ötletet, de mivel semmi más lehetősége nem volt, Chibanda legjobb tudása szerint elkezdte képezni a nőket. És mint hamar kiderült, az idős nők is elkezdték őt és elképzeléseit is formálni. Tőlük tanulta meg például, hogy nincs sok értelme olyan nyugati kifejezéseket tanítani nekik, mint depresszió és mentális zavarok. Helyette inkább a helyi közösségekben ismert fogalmakkal kell dolgozni.
Így született a koncepció, amely
egyszerre épült az alacsony intenzitású terápia ismert eszközeire épp úgy, mint a helyi őslakos közösségek felhalmozott tudására és hiedelmeire.
Chibanda ma már úgy látja, ez lehetett a program sikerének egyik kulcsa.
A program egyik résztvevője egy 72 éves nő, akit a környéken mindenki csak Chinhoyinak hív. Elmondása szerint azért csatlakozott, mert segíteni akart az ismerősein, rokonain: túl sokan voltak, akik rosszul érezték magukat. Tíz éve vesz részt a programban, és ez idő alatt a legkülönfélébb embereknek segített: HIV-fertőzöttektől kezdve kábítószerproblémákkal küzdőkön át boldogtalan házaspároknak, szegénységgel vagy magánnyal küzdő embereknek. Saját elmondása szerint munkamódszere mindig ugyanaz: megkéri a mellé leülő idegent, hogy mesélje el, mi bántja, majd beszélgetésbe bonyolódva segíti, hogy az idegen maga jöjjön rá olyan lépésekre, amelyekkel kiutat találhat.
Az első beszélgetés után pár naponta összejárnak, hogy megbeszéljék, mennyire sikerül tartani a közösen kitalált terveket. Ebben a munkában nem csak a közös nyelv segíti az idős nőket, hanem az is, hogy mivel egy közösségből érkeznek a hozzájuk leült idegenekkel, életük során számos olyan traumán is áteshettek már, amelytől most a segítséget kérő fél szenved.
Chibanda számára izgalmas tapasztalatot jelentett az is, hogy a napról napra mások panaszait hallgató nők egyáltalán nem égtek ki, nem nyomta őket agyon a sok szenvedés, amit másoktól hallottak. Ez a pszichiáter feltételezése szerint azért lehet, mert ezzel a megbízással ezek a nők úgy érezhették, hogy ismét tudnak valamit tenni a közösségért, és hasznos tagjai lettek a társadalomnak.
A kétezres évek végére a program elkezdte hozni az első látványos eredményeket: a közösségekben, ahol alkalmazták, visszaesett az öngyilkosságok száma, és a helyiek elmondása szerint javult az életminőségük is. Ennek ellenére, a nemzetközi terjesztéshez konkrét kutatások is kellett. Ez több évnyi munka után végül 2016-ra jelent meg a Journal of the American Medical Association című folyóiratban: a kutatásban zimbabwei és brit orvosok 600 depresszióval küzdő embert vetettek alá megfigyelt kezelésnek. A páciensek fele hagyományos kezeléseket kapott, míg a csoport másik fele a nagymamákkal történt beszélgetésen vehetett részt. És az eredmény azt mutatta, hogy hat hónap után a beszélgetős módszernek jobb eredményei voltak a tünetek enyhítésében.
Jelenleg két újabb kutatás is zajlik, melyek szintén a Barátság Pad hatékonyságát mérik, miközben a program világszerte terjedni kezdett, és Malawitól New Yorkig ismerni már példákat az alkalmazására. A New York-i padokat például 2016-ban helyezték ki, és az első évben 30 ezer ember fordult meg rajtuk. Chibanda pedig arról beszélt a BBC-nek, hogy amikor a padok kirakása után először járt az amerikai városban, azt tapasztalta, hogy a New York-i lakosok hasonló problémákkal keresik fel ezeket a beszélgetőhelyeket, mint a zimbabweiek: mindkét helyen meghatározó a magányosság és a gondozáshoz való hozzáférés kérdése, és sokan mennek el ezekhez a padokhoz csak azért, hogy elmondják nekik, az éppen felmerülő élettapasztalatuk kezelhető és megoldható.
Dixon Chibanda idén márciusban egy TED-előadásban is összefoglalta tapasztalatait:
link
Forrás
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.