Amikor kijött az Európa Liga csoportjainak sorsolása, és megláttam, hogy a Chelsea a BATE-t kapta ellenfeléül a kvartettben, mindjárt tudtam, hogy egy ilyen derbin Londonban a helyem. Na jó, nem, de általában így kezdődik egy élménybeszámoló... A helyzet részemről ezúttal prózaibb volt: májusban sikerült jegyet szerezni a Jaguars-Eagles amerikaifutball-meccsre a Wembley-be, és ha már Londonba utazik az ember, akkor kötelező minimum egy, de inkább kettő vagy három (igazi) futballmeccsre is jegyet szerezni. Így is tettem.

Csütörtök

Korán keltem, hiszen fél 11-kor jelenésem volt a bécsi reptéren, hogy az EasyJet repítsen egészen Gatwickig. Helyi idő szerint délután 1 körül már landoltunk is, hogy aztán a Gatwick Expresszel berobogva a városba elfoglaljam a szállást egy kis hotel mégkisebb szobájában az Earl's Court környékén. Persze ha ilyen túrára adja a fejét az emberfia, egyáltalán nem a szoba a legfontosabb - az alváson kívül én sem töltöttem egyetlen percet sem a szálláson.

Egy gyors fish'n'chips és három sör fért bele még a délutánba, este 6 körül ugyanis már bőven itt volt az ideje, hogy a Stamford Bridge felé vegyem az irányt - fél óra gyalog - és becsatlakozzam a meccsre igyekvők közé.

Remek helyet sikerült szerezni a stadionban a West Stand hatodik sorában, így egyrészt szinte testközelből élhettem át a hazaiak bemelegítését, másrészt közel voltam a Matthew Harding Standen helyet foglaló helyi szurkolókhoz és bérletesekhez. Nem utolsósorban a helyszínen kaphattam választ Lantos Gábor azon kérdésére, miszerint hogyan is tudta leszurkolni a Vidi maroknyi tábora két hete ugyanitt a londoniakat. A válasz pedig nem is olyan bonyolult, bár ezt a sajtópáholyból nyilván nehéz volt megítélni: a mellettem ülő társaság Csehországból érkezett, egy sorral alattam olaszok és svédek ültek, és így tovább. Mind-mind a bérletes helyeken - valószínű a ticket exchange-nek köszönhetően.

Ne csodálkozzunk, ha ezen futballturisták (jómagamat is ideértve) nem ismernek minden éneket, vagy kicsit többet élvezik csendben az amúgy így is pöpec hangulatot egy-két fotó erejéig, mint a vendégcsapatot elkísérő 4-500 hardkór szurkoló. A helyieket meg nyilván nem a BATE vagy a Vidi fogja lázba hozni, miközben 3-4 nappal korábban a Liverpool és a Manchester United ellen játszott ki-ki meccset kedvenc csapatuk. A meccsről sokat nem is érdemes írni amúgy, mint amennyit a Facebookon is megosztottunk.

Aki teheti, jusson el egyszer a Bridge-re meccsnapon is, még mielőtt átépítik és elveszíti a maga kis belvárosi báját.

link Forrás

Péntek

A péntek reggelt erősen kellett indítani, hogy sokáig bírjam a napot - erre pedig még mindig nincs jobb eszköz, mint egy jó kis full English breakfast. Ezután kulturálódtam is egy kicsit, és megnéztem az Imperial War Museum tárlatát, amit ezúton is ajánlok minden történelembuzinak.

link Forrás

A négyórás körsétát a reggelinek hála étlen bőven sikerült bírni, a szomj viszont nagy úr, úgyhogy gyorsan be kellett ugranom egy kocsmába délután, még mielőtt Shepherd's Bush felé vettem az irányt. A pubba betérve azonban szokatlan látvány fogadott a pultnál.

link Forrás

A sörözés után az utam metróval White City megállóig vezetett, ahol újra beállhattam a már kivilágított stadion felé hömpölygő sétálgató férfiak, nők és gyerekek közé. Mivel a QPR-Aston Villa 19:45-kor kezdődött sötétedés után, a rendőri jelenlét is nagyobb volt a stadion környékén - ráadásul a szemem láttára kértek meg egy huszonéves forma srácot, hogy ugyan dobja már ki a dobozos sörét a kukába, mert azt nem igazán törvényes a nyílt utcán elfogyasztani.

A stadion környéke - csakúgy, mint a Stamford Bridge-é - lakóházakkal határolt, ám az is látszik, hogy a Loftus Roadon sok felújítás a '80-as, '90-es évek óta nem nagyon volt. Magas drót- és betonkerítések valamint 30-40 éves beléptetőkapuk fogadják az idelátogatót, mégis megvan az egésznek a maga angolos bája. Az aréna maga belülről is egész kellemes, a 15 ezer hazai szurkoló pedig egész jó hangulatot tud teremteni a nem túl bonyolult, ámde annál hangosabb "Come on, you R's!" rigmussal. Az is a segítségükre volt, hogy az idényt rendkívül ramatyul kezdő (négy vereség) csapatuk az elmúlt négy találkozón 10 pontot szedett össze, és igencsak felszálló ágban volt a tabellán.

Az Aston Villa viszont nem számított könnyű ellenfélnek: Steve Bruce távozása után a Brentfordos Dean Smith vette át a klub irányítását, a csapatban pedig bőven PL-matéria gyűlt össze, ami a játékoskeretet illeti. Jack Grealish, Tammy Abraham, Glen Whelan, Geoff Cameron, Alan Hutton vagy Yannick Bolasie mind-mind komoly elsőosztályú-tapasztalattal rendelkeznek, így kifejezetten meglepő, hogy csak a Champo tabellájának második felében szerénykednek.

A meccset mindenesetre a Villa kezdte jobban, és mondhatjuk, hogy ők is irányítottak végig. Steve McClaren a biztos védekezésre, és a kontrákra valamint a pontrúgásokra épített. Helyesen. Egy bedobás után a 40. perc környékén gyorsan kiugratták Pawel Wszoleket, akinek a lövése a kapufáról a gólvonal mögé végódott. 1-0, innentől pedig az történt, amit a hazaiak menedzsere eltervezett. Falanx a saját tizenhatos előtt, időhúzás, és végignézni, ahogy a Villa tanácstalanul passzolgat körbe-körbe. Egy-két kontrából még elment ugyan Eberechi Eze, - aki amúgy egész komoly kis spíler lehet, és a mozgása Alex Iwobira emlékeztetett - gól azonban már egyik oldalon sem esett, úgyhogy vidáman énekelhették a hazaiak az este másik kedvenc nótáját:

"Terry-Terry, what's the score?"

link Forrás

Szombat

Ezen a reggelen egy kicsit több alvást engedtem meg magamnak, de hasonlóan a péntekhez, itt is egy full English-sel indítottam. A déli westminsteri séta és a Parlament, valamint a Big Ben után pedig elbuszoztam Dél-Londonba, hogy megnézzem a híres-hírhedt Dent, azaz a Millwall otthonát. A stadion környéke minden eddigi információmat igazolta a város ezen feléről:

lepukkant panelházak, autószerelő-műhelyek, autómosók, raktárak, egy koszos vasútállomás, és egy füstölő gyárkémény fogadott.

A meccs utáni sétámat a vonat felé pedig olyan kigraffitizett aluljárók szegélyezték, ahova még így délutáni félhomályban sem volt nagyon bizalomgerjesztő belépni, este pedig - mondjuk vendégszurkolóként - egyenlő lett volna egy nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel.

A három meccs közül itt volt a legalacsonyabb a színvonal: a labda minimális időt töltött a földön, sok kockázatot egyik csapat sem vállalt, sok volt a szabálytalanság és a bedobás, és kiemelt szerepet kapott minden beívelés és szöglet - hamísítatlan másodosztályú derbi volt. Persze nem lepődtem meg ezen. Az Ipswich a Champo tökutolsó helyén állt mindössze egy győzelemmel a 14 forduló után, míg a Millwall is csak a 20. hely környékén szerénykedett így mindkettőnek nagyon kellett volna minden kis pont a bennmaradáshoz.

A három hazai gól mind-mind amolyan tipikus brit futball-jelenet után született meg:

• egy szöglet után,
• egy bedobás után,
• egy beívelést követően, amit a kapus rossz helyre ütött ki.

link Forrás

A meccs képe alapján az Ipswichet már most biztos kiesőnek tippelném a szezon végére: semmi fajta veszélyt nem jelentettek a hazai kapura, támadásaikban nulla elképzelés volt felfedezhető, és nagy jóindulattal egy olyan játékost tudnak felmutatni, aki a labdával értékelhetően bánik. Ő Trevoh Chalobah, Nathaniel öccse, aki a Chelsea-től van a traktorosoknál kölcsönben erre az évre. Ez viszont nagyjából mindent elmond a menedzser lehetőségeiről...

A meccs után boldogan távozott a helyéről minden hazai szurkoló, már-már azt latolgatva, hogy ha a következő meccsen is hozzák a három pontot, már a 10. helyhez is egészen közel lehetnek. A szurkolói lélektan mindenhol ugyanolyan. Itt fontos viszont megjegyeznem, hogy amennyire zord a stadion külseje és környéke, annyira kedvesek az azt megtöltő emberek. Legalábbis, ahol én ültem. Rögtön megszólítottak, igyekeztek felmérni, hogy mit keresek köztük és kérdezték, hogy ez-e az első Millwall-meccsem.

Ők már sokat megéltek, a mellettem ülő férfi pedig a hazaiak szurkolójának mintapéldánya is lehetett volna: hajógyári munkás, aki csak időlegesen van otthon, hamarosan indul a Kaszpi-tengerre hajómotorokat szerelni. Most a két fiával volt kint, ők is ugyanannyira rajonganak az oroszlánokért, amennyire az öreg teszi azt. Érdeklődtek, hogy kinek szurkolok, mondtam, hogy turistáskodom, tegnap QPR-t néztem, mire az úr a balomon megbökte a mellette állót, az meg olyan fintort vágott, hogy örültem, hogy a Chelsea-t véletlenül sem hoztam fel semmilyen kontextusban. A lefújás után elköszöntünk egymástól, mondták, hogy szívesen látnak legközelebb is, mert ez az igazi futball Londonban. Nem tehettem mást, bólogattam, és mindenki ment a maga dolgára.

Árak - közkívánatra

Sokan kérdeztétek Facebookon, hogy hol vesszük a jegyeket és hogy mennyibe kerülnek. Íme egy kis ízelítő a fenti útról, és a meccsekről, valamint a hozzátartozó apróságokról. A repülőt és a szállást nem vettem hozzá, aminek egyszerű oka van: ezek azok a dolgok, amiken nagyot lehet spórolni egy Airbnb-vel, rokonnál/ismerősnél való csövezéssel, fapadossal, satöbbi.

• Chelsea - BATE: 20 GBP (membership kártyával könnyű volt hozzáférni)
• QPR - Aston Villa: 35 GBP (postázással együtt)
• Millwall - Ipswich: 30 GBP (postázással együtt)
• meccsnapi programfüzetek: 10 GBP (3 ill. 3.5/darab)
• londoni BKV: 20 GBP (meglévő Oyster Cardra feltöltött összeg)