• Hogyan fordulhatott elő, hogy a Felvidék visszacsatolása után a magyarok nem léphették át a régi határt, bezzeg a fontos magyarországi emberek feleségei átjárhattak, hogy felvásárolják az olcsó és jó csehszlovák termékeket?
  
• Miért szavazhattak a felvidéki magyarok Csehszlovákiában és miért fosztották meg őket ettől a joguktól, miután visszatértek Magyarországra?
• Miért gyűlölték meg a Magyarországról érkező hivatalnokokat?
• Nyolcvan éve vonult be Horthy Miklós a visszacsatolt Kassára, de az ezt követő 6 és fél év a be nem vált remények időszaka lett.

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre abbahagyták a munkát, a városokban a helyőrségek 21 ágyúlövéssel üdvözölték, hogy Horthy Miklós fehér lovon a magyar honvédek élén bevonult Kassára. 

Szimbolikus gesztus volt, a kormányzó ezzel vette vissza a másfél héttel korábban a bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt összesen 12 ezer négyzetkilométernyi területet, egymillió lakossal, aminek 20-25 százaléka lehetett szlovák.  

Bár a bécsi döntés a magyarok számára kompromisszumos megoldás volt, hiszen Trianon után a teljes revízió volt a cél, itt pedig a történelmi határok helyett jórészt etnikai alapon állapították meg az új határt, mámoros öröm fogadta a visszacsatolást, amit az igazságtétel első lépésének tekintettek. 

Az sem számított, hogy nem sikerült megnyerni a döntéshez Franciaországot és Angliát, csak német és olasz jóváhagyás került a határkiigazításra. 

Éppen a németek miatt nem került vissza például Pozsony. Hitler korábban arra próbálta rávenni Horthyt, hogy támadja meg Csehszlovákiát, vegye vissza az északi elcsatolt területeket teljes egészében. Csehszlovákia helyén közös magyar-lengyel határ lett volna, a szudanémetek pedig természetesen Németországhoz kerülnek. 

Az erőszakos határmódosításba a magyar vezetés nem akart belemenni, kétszer is visszautasította a német ajánlatot. Eleve erősen kétesélyes lett volna a korszerűbben felszerelt csehszlovák hadsereggel szembeni háború, és tartottak a kisantant reakciójától is. Tartósabbnak tűnt, ha a nagyhatalmak jóváhagyásával korrigálják Trinanont. 

Hitler aztán módosította elképzeléseit, és a magyar-lengyel osztozkodás helyett már egy önálló szlovák nácibarát bábállam létrehozásában volt érdekelt, ami megtarthatta területe nagy részét és a magyarok nagy bánatára az egykori fővárost, Pozsonyt is.

A német és olasz kezek által meghúzott új határokat ideiglenesnek tekintették a maygyarok, ahogy a szlovákok is. Hiába volt olyan elképzelés, inkább vágyálom korábban a revízióra, hogy egyszerűen felbomlik majd Csehszlovákia, mert az ezeréves együttélést a szívükben szép emlékként őrző szlovákok visszatérnek a Szent István-i Magyarországba, miután fellázadnak a betolakodó és gyarmatosítóként viselkedő csehek ellen. Ehelyett a szlovákok a bécsi döntést katasztrófaként élték meg, de pár hónappal később - Hitler terveinek megfelelően - megalakult az első önálló szlovák állam.  

A kezdeti örömmámor ellenére a Felvidék visszacsatolása és az azt követő 6 és fél év messze nem volt felhőtlen sikertörténet, a be nem vált remények időszaka lett. 

Hogy miért, azt kiválóan bemutatja Simon Attila sok szempontból hiánypótló könyve, a Magyar Idők a Felvidéken 1938-1945. (A négy évvel ezelőtt megjelent könyv a Felvidékre koncentrál, a Kárpátaljai területekre nem, mi is így fogunk tenni, Kárpátalja majd egy másik cikk témája lesz). 

Hogy egy magyar-csehszlovák háború nem feltétlenül végződött volna magyar győzelemmel, azt jól mutatja, hogy a bevonuló magyar csapatok felszereltsége nem tett túl jó benyomást a felvidéki magyarokra, 

elég nagy volt a kontraszt a kivonuló csehszlovákok korszerű eszközei és a magyar honvédség biciklis előörsei és elavult, mini Ansaldo páncélosai között - írja Simon.

Ez a felemelő pillanatok idején legfeljebb futó gondolat lehetett, az már nagyobb visszatetszést keltett, hogy a visszacsatolt területeket a bevonuló magyar katonák hermetikusan elzárták az anyaországtól. Az ideiglenes katonai közigazgatást a rend fenntartásával és az állam biztonsága szemponjából nem kívánatos elemek kiszűrésével és eltávolításával indokolták. Így aztán a felszabadulás ünneplő felvidéki magyarok nem mehettek át a régi határon, azon csak a bevonulásban részt vevő katonák, valamint a csendőrség, pénzügyőrség, vámhivatalok emberei, illetve a katonai közigazgatás segítő civilek léphették át. Mármint elvileg. Mert megtalálták a módját, hogy a honvédség és a minisztériumok vezetőinek családtagjai átmehessenek Felvidékre. 

A fontos magyarországi emberek feleségei a visszacsatolás utáni napokban felvásárolták az olcsó és jó minőségű csehszlovák iparcikkeket, válogatás nélkül mindent vittek (cipőt, fehérneműt, konyhafelszerelést), komoly ellenszenvet váltva ki a felszabadulást ünneplő helyiekből. 

A letarolt polcokra új csehszlovák árú már nem került, magyar pedig még nem. Amikor később igen, azok drágább és gyengébb minőségűek voltak, mint amit a felvidékiek megszoktak. A régi határt csak egy hónappal a magyar katonák érkezése után nyitották meg a civilek előtt.

Nem volt szerencsés az sem, hogy nagyon rövid határidővel és kedvezőtlen árfolyammal váltották át a csehszlovák koronát magyar pengőre, ez a rossz váltási arány az állami alkalmazottak a bérénél és nyugdíjánál is rosszul érintette a felvidékieket.  

Komoly probléma volt, hogy a távozó csehszlovákok kiürítették a mezőgazdasági raktárakat. A bécsi döntés előtt propagandaháborút folytatott Magyarország és Csehszlovákia, elképzelhető volt ugyanis, hogy népszavazás dönt a települések sorsáról. A csehszlovákok azt hangoztatták, mennyivel rosszabb gazdasági helyzetben van Magyarország, és elszegényedik majd az odakerült lakosság. A magyar propaganda ezel szemben a határon türelmetlenül várakozó, élelmiszerrel teli vonatszerelvények képével igyekezett megnyugtatni a felvidékieket. 

A könyv szerzője, Simon Attila szerint Csehszlovákia gazdasága összeségében valóban fejlettebb volt Magyarországnál, de a visszacsatolásban érintett terület gazdasági szempontból az egyik legelmaradottabb régiója volt. „20 év alatt itt nem volt jelentősebb ipari beruházás, a régió határmenti, zsákutcás poziciója inkább azzal járt, hogy még a meglévő ipar is leépült”.  Ezzel az örökséggel Magyarország nem igazán tudott mit kezdeni. A visszatért területek újraiparosításának terveit a háború megakadályozta, ami megvalósult, az siralmas volt.

A hiányzó beruházások miatt már a csehszlovák időkben is magas volt a munkanélküliség, de nemhogy új lehetőségek nyíltak volna, az addigi lehetőségek is beszűkültek. Nemcsak érzelmileg érintette rosszul a magyarokat, hogy Pozsony Csehszlovákiában maradt. Azok a magyarok, aki bejártak dolgozni Pozsonyba, a munkahelyüket, a mezőgazdaságból élők a piacukat veszítették el. És bár országos szolidaritási segélyakció indult Magyarországon, rajtuk csak ideiglenesen tudtak segíteni az élelmiszer- és ruházati segélyek és szükségmunkák. Léva és Kassa még inkább határvárossá válták, elveszítették országos jelentőségüket. Az, hogy etnikai alapon húzták meg a határokat, igazságosabb volt, de sok esetben gazdasági vagy közlekedési szempontból nagyon kedvezőtlen. Innen nézve „lényegében igaz az a megállapítás, hogy az egymástól csupán néhány tíz kilométerre húzódó trianoni és bécsi határok egyformán rosszak voltak az érintett régónak, és mindkettő fejlődésképtelen zárványvidékek létrejötté eredményezte” - írja Simon.

A visszacsatolt területen élők többsége a mezőgazdaságból élt. Számukra az okozott problémát, hogy a csehszlovák helyett a magyar piacon a mezőgazdasági termékek, mint a búza vagy a tojás felvásárlási ára jóval alacsonyabb volt. Miközben a csehszlovák termékektől nem egy esetben gyengébb minőségű magyarországi iparcikkekhez drágábban jutottak hozzá. Az alapvető élelmiszerek közül a liszt, a cukor, a marha- és sertéshús ára mérsékelten, a só, az élesztő, a rizs ára jelentősen megemelkedett. Csupán a krumpli és a zsír lett valamivel olcsóbb. Drágább lett a gyufa és a petróleum is.

 

Simon hoz egy korabeli beszámolót a lakosság vásárlóerejének jelentős csökkenésére: 

„Füleken (a csehszlovák időkben) a gyárban egy napszámos hetenként hetven koronát keresett. Ezért a hetven koronáért kaphatott egy pár bakancsot és egy pár női cipőt, vagy egy jó minőségű munkásruhát, vagy a gyári konzumban húszszor megebélhetett. Most ugyanez a munkás tíz pengőt kap hetenként, amiért nem kap bakancsot, nem kap munkásruhát, és már csak tízszer ebédelhet meg”.

A rosszul megállapított árfolyam, az iparcikkek magasabb magyarországi ára, valamint az, hogy a dél-szlovákiai földműves a bécsi döntés után korántsem tudta olyan jól értékesíteni áruját, mint előtte, a közhangulat változásához vezetett, ez a vezérkar számára küldött hangulatjelentésekből is kiderül.

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

A gazdasági kényszerhelyzet mellett a közigazgatás újraszervezése okozott komoly, keserű konfliktust. Aki a csehszlovák időkben nyíltan felvállalta magyarságát, annak kevés esélye volt állami alkalmazásba kerülni, vagy megtartania korábbi állását. A nagy állami vállalatoknál, a vasútnál, a postánál, a stratégiai jellegű üzemeknél és a közigazgatásban a magyrok messze alaulreprezentáltak voltak. (Vezetői pozíciókban a csehekhez képest a szlovákok is.)

A visszacsatolásnál a magyar középosztály úgy érezte, hogy eljött az ideje. Ráadásul a közigazgatásban dolgozó csehszlovákok nagy része lelépett, így üres állás is volt bőven. Csakhogy komoly feszültség volt a helyiek és az anyaországbeliek között. A felvidéki Egyesült Magyar Párt és a Jaross Andor vezette felvidéki minisztérium elsősorban saját híveit akarta elhelyezni, jutalmazni. Budapest számára viszont a felvidékiek érzékenységénél fontosabb volt az, hogy magyar közigazgatásban járatos, nem mellékesen pedig a kormányzati politika szellemiségét vállalni hajlandó személyek kerüljenek pozicíókba.

Az anyaországból érkező hivatalnok, vagyis az „anyások” közutálat tárgyai lettek.  Ez ellen a képviselőházban még a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc is felszólalt: 

"nem tartom megengedhetőnek, hogy azokat az embereket, akiket én odaküldtem azért, hogy ott a magyar igazgatást bevezessék, megvetéssel anyásoknak nevezzék és mint idegeneket kezeljék".

Nem volt annyira elsöprő a számuk, mint az a közhangulatból kiolvasható, de az például kétségtelen, hogy a visszacsatolt területek jelentősebb városainak élére a helyiek ellenszenve ellenére általában anyaországi polgármesterek kerültek: Kassára Újpestről, Érsekújvárra Debrecenből, Rimaszombatba Mohácsról, Lévára Kaposvárról érkezett a város első embere.

Egy Felvidékre helyezett hivatalnok így panaszkodott: 

„bennünket, anyaországiakat, kik valami állást töltünk be, szinte kigolyóztak a társadalmi életből. A fél év előtti öröm és szeretet feszítsd meggé változott”.

Hat és fél év alatt egyszer sem szavazhattak Magyarországon

Ami igazán megdöbbentő, hogy a visszatérő felvidéki magyarokat lényegében megfosztották attól, hogy beleszóljanak a magyarországi közéletbe vagy akár a helyi ügyeikbe. Ez óriási visszalépés volt a számukra. Mert az igaz, hogy a csehszlovák hatalom alapvetően irredentának és megbízhatatlannak tartotta a magyarokat, a magyar nemzettudat minden megnyilávulása (himnusz eléneklése, magyar nemzeti színek használata) büntetendő cselekedetnek minősült, ezért a magyarságát nyíltan felvállalóknak számos hátrányt kellett elviselniük, és másodrangú állampolgárnak érezhették magukat. Mégis Csehszlovákia jóval demokratikusabb berendezkedésű ország volt, mint Horthy Magyarországa. Csehszlovákiában általános és titkos választójog volt. Magyarországon 1938-ban ugyan bevezették a titkos szavazást, de tovább szűkítették a választásra jogosultak körét. 

Így aztán vagy be kellett volna vezetni Magyarországon is az általános és titkos választójogot, vagy a felvidékiektől elvenni azt. A megoldás az lett, hogy mondvacsinált okokkal az 1939 májusi választásokon a felvidékiek nem vehettek részt, a nekik megígért 1940-es választást egyre csak halasztották, aztán jött a háború. Voltak ugyan képviselőik a parlamentben, de róluk nem szavazhattak, ahogy a helyi vezetőikről sem. A Felvidéken korábban működő pártok működését a katonai közigazgatás idején azonnal betiltották, az Egyesült Magyar Párt és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt kivételével, későbbi is a helyi és járás képviselőtestületekbe is csak ez a két párt delegálhatott tagokat.

A bécsi döntés előtt a felvidéki magyarokat a budapesti politika a cseh demokráciától és kommunizmustól megfertőzött közösségként kezelte - írja Simon. (Valóban, a magyarlakta területeken 20 százalék felett szerepelt a kommunista párt.) Kétségtelen, hogy a szlovákiai magyar politika bizonyos távolságtartással szemlélte a hagyományos úri politizálást, és nagyobb affinitással közelítették meg a szociális kérdéseket. Ennek oka lehet, hogy az úgynevezett „felvidéki szellem” képviselői szerint a kisebbségi sors egyfajta belső demokratizálódást idézett elő a szlovákiai magyar társadalomban. Egy ottani falusi parasztember vagy egy városi munkás számára egyáltalán nem volt rendkívüli esemény, ha a grófi származású pártelnök, Esterházy János egy asztalhoz ül vele országjáró körútja egyikén. 

Ehhez képest találkoztak a felvidékiek a poros magyarországi feudális viszonyokkal. Óriási felháborodást váltott ki, hogy a magyar kultusztárca a visszatérő felvidéki középiskolákban megszüntette a koedukációt, csak nagyon különleges esetben engedélyezte, hogy a lányok a fiúkkal tanulhassanak együtt. 

És borzasztóan nehezen viselték, hogy - ahogy egy gömöri polgár foglalmazott -, visszatért a régi világ és elárasztották Kassát a monoklis emberek. 

„A monokli az alázatos szolgáljával, a katonai tegezéssel, a légy oly bátyámmal együtt egyik visszatetsző szimbóluma a felvidékiek előtt annak a szellemnek, amely hazánkat egy ízben már a sír széléig juttatta".

A Kassán született, de régóta nem ott élő, a bécsi döntés után viszont visszatérő Márai Sándor ezt így foglalta össze: 

„Egy városba, amely a cseh időben megismerte a mindig keserves kisebbségi sorsot -és ezért is, meg a közös nyelv, a származás kötésében lelkendezve várt vissza vissza bennünket, magyarokat -, de megismerte a demokráciát is, amelyen belüli hivatalban, közéletben voltak nemzetiségi, de nem voltak lebonhatatlan osztályválaszfalak: ebbe a városba visszahoztuk ezeket a válaszfalakat. Ezen a napon nemcsak az elszakított országrész tért haza Magyarországra, hanem visszatért a »méltóságos úr« is a Felvidékre, visszatértek a kísértetek, a magyar félmúlt megdöbbentő, eleven maradt árnyai, a műveletlen és orrhangon tárgyaló, pecsétgyűrűs bíró, adóhivatalnok, városi skribler, aki silány fizetését azzal pótolja, hogy a rácson át az úriember leereszkedő vagy elutasító hanglejtésével beszél a »felekkel«. Visszatért a szigorúan úr-cseléd társadalomra tagolt Magyarország ellenszenves hangja, a hajbókolós köszöngetés divatja, a »kérlek alássan« és az »alázatos tisztelettel« udvariaskodó magyar társdalmi divat, az egy osztályból valóak tüntető egymást tegezése - akkor is tegeződtek, ha vadidegenek voltak ezek az emberek -, s ez a tegezés mindig sértő is volt azok számára, akit nem tegeztek, mert kimutatta, hogy akit magáznak, nem tartozik az atyafiságos úri osztályhoz, tehát nem »úriember«. Visszatért a neobarokk osztálykultúra »fölénye«, a hivalgó modorosság, a nagyképű és felületes »műveltségi« előjogok modora.

A magyarok kollektív büntetése

Simon szerint a Felvidék visszacsatolása problémák és gondok egész sorát generálta, de ezeket messze felülmúlta az öröm, hogy a felvidékiek 20 év után ismét magyar állampolgárokká váltak. A korszak kétségtelenül nem tette lehetővé, hogy a problémákat egy csapásra megoldja, ehhez jött még a szembesülés a magyar valósággal, majd a háború a jegyrendszerrel, katonai behívókkal, az emberveszteségekkel, a doni pokollal és a zsidóüldözéssel. 

Az időszak pozitív emlékeit aztán a háború után visszatérő csehszlovák hatalom mindenáron igyekezett kiirtani. Az 1938-ban a honvédeket ünneplő magyarokat árulónak kiáltották ki és megbüntették. 

Simon így foglalja össze azt, ami ezután történt: „Ez az időszak adott alapot a magyarok kollektív bűnössé nyilvánításához, amit deportálások, lakosságcsere és reszlovákizáció követett. Semmiképpen nincs arányban azzal, ami sérelmet okozott a szlovákoknak 1938 után”.