Alföldi nekimegy Mácsainak, Eszenyinek és Máté Gábornak, mert szerinte „kussolnak”

„Ami itt a tao körül történt az elmúlt hetekben, az pontosan leképezi azt, ami az országban történik bármely területen, és azt, ahogyan mi, magyar állampolgárok viseljük magunkat és viselkedünk egymással. És ez egy nagy, totális vereség, és nem elsősorban a kormánnyal szemben. Ez a szakmám veresége” - mondja Alföldi Róbert a Magyar Narancs új számában olvasható interjúban, és magát is beleértve teszi hozzá:

„Szégyenteljesen viselkedtünk.”

Fotó: Botos Tamás/444.hu

Mielőtt a színházi élet csúcsain szokatlan élességű beszólásokra rátérnénk, érdemes hosszabb kitérőt tennünk a kulturális tao csodálatosan magyaros története felé. Ezt hosszas huzavona és heves szakmai viták után 2009-ben vezette be az akkori kormány azzal a céllal, hogy plusz forrást biztosítson az előadó-művészeti szervezeteknek, amelyek az előző évi jegybevételük 80 százalékáig igénybe vehették mindenféle vállalkozás társasági adó-felajánlásait. Amely felajánlásokat a cégek leírhatták az adójukból 

- tehát a tao végső soron közpénz. 

Ez a támogatási forma súlyos elméleti kérdést vetett fel, nevezetesen azt, hogy kit és mit kell finanszíroznia az államnak. Ha ugyanis az a cél, hogy a közönség érdeklődésének arányában kapjanak pénzt a művészek, akkor a tao jó megoldás: minél több eladott jegy, annál több közpénz. Ha viszont arra törekednénk, hogy a minőséget támogassuk, akkor eleve elhibázott a rendszer, hiszen a kis művészszínház a töredékét kapja a stadionokban játszott, elvileg piacképes gagyik állami apanázsának.

De az elméleti kérdést hamar felváltották az ismerős gyakorlati problémák. Az önkormányzatok például megörültek, hogy a színházaik pluszbevételhez jutnak, ezért a taóval megegyező összeget azonnal elvonták tőlük. Nemsokára pedig 

beindult a nagyüzemi mutyi. 

Biztos sokaknak feltűnt, mennyire elszaporodtak az elmúlt években a szimfonikus zenekarral haknizó celebek, illetve a valamilyen színházi elemet is tartalmazó, úgynevezett dramatizált koncertek. Ennek az oka sok esetben a tao: a színházi és a szimfonikus zenekari előadásra ugyanis lehet taót igényelni, sima koncertre meg nem. Ezzel a megkötéssel könnyű volt visszaélni, és lehetetlen is lett volna büntetni, de voltak olyan kirívó sztorik, amelyek könnyen fülön csíphető csalásoknak tűnnek. Volt például 

  • olyan társulat, amely évi 1200 előadást jelentett be, 
  • egy művészeti iskola diákjainak előadásaira 12 ezer forintos jegyeket nyomtattak, de valójában ingyen osztogatták őket,
  • és volt olyan egyesület, amelynek nincs látható tevékenysége, nem adott le beszámolót, de így is felmarkolt több tízmillió taót.

Ezek az esetek több hasonlóval együtt egy 2014-es (!) Narancs-cikkben vannak leírva részletesen, névvel-címmel, de előtte és utána is tártak fel tenyérbe mászó csalásokat, köztük a végképp ellenőrizhetetlen külföldi turnék köréből. Elkerülhetetlen, de bosszantó fejleményként megjelentek a közvetítő cégek, amelyek a taófelajánlások felhajtására specializálódtak, 10-15 százalékokat térítve maguk felé a kultúra helyett.

A szabályozás hibái, kiskapui és az érdemi ellenőrzés hiánya miatt minden évben milliárdokat fejtek le az államról gátlástalan csalók, 

a szakma ritka nagy összhangban dühöngött, a kormány viszont hosszú éveken át nem tett semmit.

Végül október végén eldőlt, hogy a hibák kijavítása helyett megszüntetik az egészet, ráadásul úgy, hogy nem csak az egyeztetést felejtették el szokás szerint, hanem ezúttal új szabályozással sem készültek. Vagyis senki nem tudja, pótolja-e valaki, és ha igen, ki és mikor és mennyivel a betervezett bevétel kiesését. Az Index úgy tudja, hogy a miniszternek tanácsot adó Színházművészeti Bizottság a szakmával egyeztetve leadott egy javaslatot, de ennek sorsáról nem tudni semmit. A kormány állítja, hogy az eddig egy év alatt lehívott mintegy 35 milliárd forint a kulturális rendszerben marad, és arra is utalt Gulyás Gergely, hogy ennek felhasználásáról a kormány fog dönteni.

Vagyis az eddig többé-kevésbé mindenki számára elérhető pluszbevétel helyett 

lesz valami kormányzati bizottság, amely elosztja a támogatásokat. 

De ez se most történik, hanem ki tudja, mikor, és a bizonytalanság feszíti most a színházakat. A bejelentések jegyáremelésekről és lemondott előadásokról szólnak, de ha nem lesz gyors megoldás, akkor be is zárhatnak színházak.

A helyzet mindenkinek szörnyű, de nem azonos mértékben. Mert míg az állami és önkormányzati színházak számíthatnak arra, hogy a fenntartójuk veszély esetén közbelép, 

a függetlenek és a magánszínházak tényleg a semmiben lebegnek. 

A magyar előadóművészet értékes részei ezek: a függetlenek pörgetik és újítják meg a színházi életet, a magánszínházak pedig kevés közpénzből, jó gazdálkodással művelnek minőségi szórakoztatást.

Alföldi Róbert az Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban, az Átrium nevű magánszínházban

Itt kapcsolódunk vissza Alföldihez, aki három prominens fővárosi színház, a Katona, az Örkény és a Vígszínház vezetőségét, tehát Máté Gábor, Mácsai Pál és Eszenyi Enikő igazgatókat külön is kiemeli, amikor a szakma hallgatásáról beszél:

„Mindez azonban egy szakma létét kérdőjelezi meg, vagy legalábbis egy nagyon más típusú működést készít elő. És ennek a szakmának, amelynek egyik fegyvere mégiscsak a nyilvánosság, erre egy árva szava sem volt. Kussolás van, és mindenki sütögeti a pecsenyéjét. Például a legnagyobb múlttal rendelkező fővárosi művészszínház igazgatója beáll az egész mögé. Mert mindenféle vélt vagy valós sérelmei vannak az ügyben, hogy a magánszínházak mit és hogyan csinálnak. (...) Az Örkény hallgat, a Víg hallgat. Mindenki hallgat. És mindenki azt gondolja, hogy majd magának ki tudja kaparni a gesztenyét. A szakmában nem született egyetlen közös megnyilatkozás ezzel kapcsolatban, semmi. Az pedig jól látszik, hogy olyan helyzetet teremtenek majd az átalakítással, ami arról szól, hogyha úgy működsz, ahogy én szeretném, akkor kapsz támogatást, ha meg nem, akkor nem. Vagy csak minimálisat. (...) Csak úgy védhetnénk ki, ha összezárnánk, de nem ez történik… Igazi nagy szégyen ez, legalább akkora, mint a CEU ügye. De a CEU miatt lehet a kormányra mutogatni, ebben az esetben viszont senki másra nem lehet mutatni, csak saját magunkra.”

Az interjúban sok egyéb mellett szó esik még az ország jövőjéről is, amelyet Alföldi szerint még sokáig a NER határoz meg:

„Biztosan csodálatos és szabad élet lesz itt, amikor én 75-80 éves leszek. És örülni is fogok neki. De hogy ebben még van húsz év, az tuti.”

(Magyar Narancs)